LÁNG GUSZTÁV (SZOMBATHELY, TÁPLÁNSZENTKERESZT)

Hazám! című költeményében Babits Mihály különbséget tesz a térkép szerint és a lélek szerint való ország között. Az első a politikai határok kerítette térség, a második pedig az a négyzetkilométerekkel aligha mérhető terület, amelyen a magyar műveltség (is) létezik, ahol tehát a magyar lélek otthon érzi magát.

A lélek szerinti ország hazaként – sőt a költő igazi hazájaként – történő elismerése az említett költeményben egyenesen következik a nemzetfogalom babitsi átértelmezéséből. Magyar költő kilencszáztizenkilencben című esszéjében olvashatjuk e tömör meghatározást: „Nemzet: a kultúra!” Visszatérésnek tűnik ez a kultúrnemzet 1848 után időszerűtlennek minősített eszméjéhez, amelyet Herder nyomán Kazinczy és Kölcsey nemzedéke hirdetett. Babits korában és szóhasználatában azonban a kultúrnemzet mást jelent és más értéket hordoz, mint XIX. századi elődeinél. Nem a politikai, az államnemzet (és a nemzetállam) előkészítője kíván lenni, hanem éppen annak meghaladása az által, hogy kizárja a nemzet meghatározói közül a konjunkturálisnak tekintett politikai ismérveket, s a náluk időtállóbb kulturális értékekben keresi egy új egységeszme alapjait.

A kortársak és a mai olvasó számára nyilvánvaló volt és maradt, hogy ez a modernizált kultúrnemzet-felfogás Trianonra kívánt válaszolni. Trianon ugyanis addig elképzelhetetlen módon bizonyította, hogy a politikai nemzet s annak élethelye, a „térkép szerinti” ország – mennyire ki van szolgáltatva a történelem viharainak, a „lélek szerinti” ország épségét azonban semmi sem veszélyeztetheti. Legalábbis semmilyen külső erőhatalom. A Trianon után kisebbségi sorba került magyar népcsoportok, vagy inkább népcsoportok írástudói makacsul hittek ebben. S ha ma is azt állítjuk, hogy a világon élő valamennyi magyar tagja a magyar nemzetnek (vagy legalábbis tagja lehet, ha ő is úgy akarja), akkor lényegében mi is ezzel a kultúrnemzet-fogalommal élünk, hiszen a sok országban élő, sokféle állampolgárságú magyarság valaminő egysége csakis kulturális közösségként képzelhető el.

A magyar nyelv legújabb kori története azt bizonyítja, hogy ez a sérthetetlen határú „kultúrhaza” is feldarabolható, s hogy ennek olyan következményei lehetnek, melyek horderejével a mai napig sem számolt a szaktudomány. Azért hivatkozom a nyelv példájára, mert nyilvánvaló, hogy a műveltség minden egyéb javaiban csoportonként, sőt egyénenként más-másképpen osztozunk és részesülünk – az anyanyelv azonban a „legközösebb” kultúrkincs, s megőrzése a legtágabb, legáltalánosabb kerete a kulturális közösséghez tartozásnak. Ezt mondja ki tömören a közismert szállóige: „Nyelvében él a nemzet.”

A magyar nyelv számomra meghökkentő új fejleményei sok tekintetben veszteségként is felfoghatók. A tulajdonnevek előtt használt névelő például mindössze modorosságnak tűnik annak, aki nem használja, holott nyelvszokássá válása egy jelentés-megkülönböztető szereptől fosztotta meg határozott névelőnket. Ha gyermekkoromban nagyapámnak elpanaszoltam volna, hogy „Bandi megrúgott”, megérti, hogy az osztálytársamról beszélek, de ha „a Bandit” említem tettesként, a falu csődöréről. Azaz ember- és állatnév közt tettünk valaha különbséget ily módon. De ugyanígy eltűnőben van a magyar köznyelvből az „ide-oda” oppozíciós párból az „ide”; „add oda” hallottam már szinkronizált filmekben is „add ide” helyett, sőt olvastam szépirodalminak tartott szövegben is. Ilyen az „elveszik” igealak értelemzavaró használata az „elvész” helyett, nemcsak a közbeszédben, hanem az újságírásban is. A példák – sajnos – még sorolhatók volnának, s kiterjedhetnének a kiejtésre, a hangsúlyozásra, a beszédritmusra is. De továbbra is csak a szóhasználatnál maradva, ha végül idevesszük az olyan stílustalanságokat, mint a „rögvest” vagy az „igazándiból” a „rögtön” és az „igazán” helyett, könnyen rájövünk, hogy tájnyelvi vagy legjobb esetben regionális elemek akadálytalan (s használóik részéről gátlástalan) beszivárgásáról van szó az irodalmi nyelvbe.

Mi köze ennek a „kultúrhazához”? Az, hogy Magyarországon mint a „csonka” nyelvterületen – mivel elszigetelték a kisebbségivé lett magyar nyelvterületektől – akadálytalanabbul mehetnek végbe ezek a nem éppen örvendetes változások, mert a felvidéki, a partiumi és az erdélyi regionális köznyelv ellenkező irányú hatása nem védi ki őket. Azaz: más nyelvváltozási tendenciák mennek végbe és más ütemben a magyar köznyelvben, mintha zavartalan lenne a kapcsolat valamennyi magyar nyelvi régió között.

E zavartalan kapcsolat fő akadálya szerintem az a hierarchikus szemlélet, mely a „kisebbség-többség” szópárban (a nyelv archaikus, de úgy is mondhatnám, anakronisztikus szemléletmódja szerint) értékkülönbséget is feltételez. Minden kisebbségben felnőtt magyar érzékeli, hogy beszédmódját nemcsak másnak tekintik az „anyaországiak”, hanem alacsonyabb rendűnek is, és semmiképpen sem norma érvényűnek. Hivatásos nyelvművelőtől hallottam például a televízióban, hogy az alanyai és a tárgyas ragozás megkülönböztetése feltételes módban nyelvjárási jelenség, mivel a különbségtevéssel többnyire „az Erdélyhez tartozó részek” regionális köznyelvében találkozunk. Ha tehát a magyar államhatáron kívül ragozzuk helyesen a magyar igéket, az illető úr szerint tájszólásban beszélünk.

A magyar irodalmi nyelv Károli Gáspártól kezdve költők, tudósok, politikusok ajkán és tollán úgy alakult, hogy az alakítók között valamennyi nyelvi régió képviseltette magát; az a magyar nyelv, amelyen ma beszélünk és írunk, ennek a „multiregionális közmegegyezésnek” az eredménye. További egészséges fejlődése is csak úgy képzelhető el, a „nyelvi Trianon” veszélye csak úgy védhető ki, hogy ezt a közmegegyezést ismét lehetővé tesszük. Azaz elismerjük a nyelvi régiók egyenjogúságát, függetlenül attól, hogy a „térkép szerint” határon innen vagy túl találhatók. A „lélek szerinti” ország épsége érdekében.

Megjegyzés: Láng Gusztáv írása eredetileg a stockholmi Új Kéve című lapban jelent meg (1999/1.), később újraközölte a Nyelvünk és Kultúránk is. Láng Gusztáv jelenleg nyugdíjasként Táplánszentkereszten él, egy ottani találkozáskor hívta fel figyelmünket a korábbi írására. A szerk.