BALÁZS GÉZA (BUDAPEST) 

A Napút című folyóirat minden évben köszönti az abban évben 70. születésnapjukat ünneplőket. A jeles hetvenesek vallomásaiból válogattam (Napút 2016/10. szám) történelemről, élettörténetekről, kultúráról, irodalomról és nyelvről szóló gondolatokat.

„No, akkor könnyítsünk a nekrológíróknak… indítja eszmefuttatását Nagy Bandó András humorista, író. – Meg is érdemelnék egy jó kis nekrológot, elvégre nem akárkit temetünk: én volnék kérem, igen, én, akiről annyi mindent tudnék mesélni…”

Dudás Károly újságíró, lapszerkesztő, Csantavér: „Igen: Csantavér. Az egyik legnagyobb és  legmagyarabb falu ott lenn Délvidéken. … Hogyan is írtam egykoron? Csantavér. Csont és vér. Csíkér-part. Semmilyen más tájjal össze nem téveszthető. … kisebbségi sorsban élő magyar íróként ott voltam mindenütt, ahol ott kellett lennem. Ahogy minálunk mondják: ahol a part szakadt. … Az értelmiségi mindig játékos legyen, ne pedig harcos, mondták. Letten volna én világéletemben játékos, csakhogy a fejünk fölött mindig égett a ház. Oltani kellett a tüzet, s tűzoltás közben igen bajos játékosnak lenni. … Magyar írástudók vagyunk, mondta annak idején egy vele készített interjúban legnagyobb írónk, Herceg János, a kisebbségi lét szorításában nem nézhetjük közömbösen és tétlenül népünk sorsának alakulását.”

A Napút c. folyóirat egy régebbi számának borítólapja.

Dudás Károly ezzel fejezi be emlékezését: „Ha nem is éltünk, nem is élünk gyöngyszigeten, közösségként és egyénként is valahogy úgy vagyunk vele, mint a Szenteleky Kornél által emlegetett pompeji eb, „aki kandi szemmel nézett bele a lávába, valószínűleg arra gondolt, hogy hátha a láva megkíméli őt, talán megáll előtte”.”

Keszeli Ferenc, költő, újságíró, Szlovákia: „Nem értem, miért történik az anyanyelvemmel az, ami történik, amit a nagyokosok azzal magyaráznak, hogy „a nyelv változik”. Így ne változzon! A rendet szeretem, a trendet megvetem. És megvetem az árulókat, akiknek Márai Sándor bölcs mondása szerint hadiállapotban golyó, békeidőben megvetés jár. … Itt már a magyar tömegével ökölpacsizik, tetováltat, festi magát, mindennek jelzője a „király” – majmol, mert majom akar lenni. Mi is úgy lettünk csehszlovákok, hogy ki sem tettük a lábunkat a házból. Minket tettek ki a házból: a nagyapáinkat, gyerekestül. Ezek a gyerekek voltak apáink, az anyáink, akiktől a nyelvünket kaptuk, a sokak által elkótyavetyélt anyanyelvünket, Arany János nyelvét… Mint Márainak, nekem is ez a nyelv lett a hazám. Ezt úgy tudom meghálálni, ha hűséges maradok hozzá. Egy ideje már meg se szólalok más nyelven, csak magyarul. Igaz, alig van kihez szólnom. … Mesélni kellene, elmondani, hogy volt egyszer egy népközösség, közel egymilliós lélekszámban, a felére zsugorodott, összement, mint az első mosás után az új gatya. Hogyan történhetett ez? … Vajon a többségi közeg ereje volt-e nagyobb, vagy a kisebbség gyengesége?”

Surányi Dezső botanikus, történeti ökológus: „Felismerve a természetes és kultúrvegetáció szoros összefüggésének következményeit, a géncentrumok… történeti elemzése lehetőséget kínált… a korai magyar őstörténet bizonyos kritikus pontjainak természeti képek oldaláról való vizsgálatára… közép-ázsiai vadalmák, a sárgabarack, a szilva és a meggy eredete olyan következtetésekre vezetett, amelyek nem egyeznek meg a ma sokak által vallott őshaza-elméletekkel.”

S. Sárdi Margit irodalomtörténész: „Hallgatom a most dolgozó fiatalokat. Mennyien dolgoznak csak pénzért, csak átmenetileg, mennyien maradnak a helyükön pusztán a megélhetésért, és mennyien csapódnak munkából munkába, folyton keresve, de soha meg találva álmaik hivatását. Elgondolom.: szörnyű lehet úgy kelni föl hétfőn, hogy péntek délutánig utáljuk, amit csinálni kell. Milyen szerencsés vagyok! Bennem tartja a lelket, hogy pénteken megint órám lesz.”

Vidák István textil-, nemez- és népművész mottója egy Buda Ferenc-idézet:

Miskolczy Ambrus történész: „Zolnai Béla stíluskutató és irodalmár életművét … olvastam, könyvolvasmányai lapszéli kemény megjegyzéseit szembesítve azzal, amit a nyilvánosságnak finomabban adott tudtára, amikor a magyar nyelv és stílus alkatáról értekezett, és meg kellett válaszolni a kérdést: mi a magyar? Nem tagadom, az is vonzott hozzá, hogy Apámmal jó viszonyban állt, betege is volt, és együtt rúgták ki őket az akadémiáról az új fészekrakók.”

Mohai Gábor, rádió- és tv-bemondó, előadóművész: „Nekünk bemondóknak a televízióban és a rádióban is nagy szerepet szántak. … A mikrofont, a képernyőt megtanultuk tisztelni. Mindannyian éreztük, hogy ebben példát kell mutatnunk. A legelső, legfontosabb szakmai követelménynek kellene lennie mai is az érthető, szép magyar beszédnek. Ez a legfontosabb ebben a hivatásban. … Gyakran hívtak és hívnak tanítani. Nem akarok tanítani, és kedvem sincs hozzá. Előfordul, hogy olyan kollégától hallok valamit helytelenül, rosszul mondani, akit egyébként szeretek, alkalmasnak, tehetségesnek tartok – felhívom, és tapintatosan figyelmeztetem. Megköszöni, én pedig örülök, hogy segíthetek. Persze vannak olyanok is, akikkel állandó telefon-összeköttetésben kellene lennem, ám rajtuk úgysem lehet segíteni. Nekem a beszéd a kenyerem. Vallom, hogy a szó nemcsak üres fecsegés vagy szónoklás, hanem képes arra, hogy a lélek melegségét, szeretetét is hordozza. Érzem a felelősségemet, amikor beszélni kezdek. Igaznak vagy hamisnak a szavaink által ítélnek minket. Hiszek a szép és igaz szóban.”

Mohai Gábor ezzel fejezi be vallomását: „Hosszú évek óta szép hagyományként minden év februárjában Balázs-nap alkalmából néhány kollégámmal, barátommal, akik a szóból, a szóval élnek, elmegyünk az Üllői úti Szent Kereszt templomba Balázs-áldásra. Bíró László püspök út ilyenkor külön köszönti a jelen lévő újságírókat, bemondókat, színészeket, énekeseket, és kéri tőlük, hogy ne hagyja el ajkunkat igaztalan, piszkos beszéd, csak igaz szóval éljünk! Végül a torkunk elé keresztbe tett gyertyával Isten áldását kéri ránk és munkánkra. Aztán, hogy a következő évig mennyire sikerül ennek szellemében élnünk, az már az egyéntől függ…”