ANTAL-LUNDSTRÖM ILONA (STOCKHOLM, BUDAPEST)
Egy tizenhat éves miskolci diáklány 1956-os feljegyzései
A háború alatt születtem, három testvérem volt, két fiam és két unokám van, Budapesten élek. Soha semmilyen pártnak nem voltam tagja, semmilyen kitüntetést nem kaptam, kivéve a tanulmányi sikereimért járó kiváló címeket. Erre ma is büszke vagyok.
Sajószentpéter
Nagyanyám Huszti Mária, aki a Lévay József sajószentpéteri születésű költő, szépírói díjjal kitüntetett megyei főjegyző unokatestvére volt. A családban a festészetet is többen űzték hobbiként, apám Antal József László zenei és festői hajlamokkal egy kis borsodi település, Sajókaza jegyzője volt. A háború utáni igazolások után visszakerült eredeti munkahelyére mint tanácstitkár. A család 1946-ban három gyermekkel Sajószentpéterre költözött és anyám számviteli végzettségével a Borsodi Szénbányák könyvelője lett. Apám azonban nem tudta elviselni a kuláküldözéssel reá háruló feladatokat, emiatt betegségre hivatkozva otthagyta a közigazgatást. Később különböző technikai munkakörben dolgozott, a háborúban szerzett betegsége miatti korai haláláig. Anyagi és erkölcsi helyzetünk nem sok derűre adott okot, mint a legtöbb hozzánk hasonló családé sem.
Az új lakhelyünkön a bányatelep közelében nem volt templom, ezért a családunk szervezője lett az egyetlen, a legsötétebb Rákosi években történt templomépítésnek. Anyámmal jártuk a környező falvakat, ahol ő előadást tartott, én szavaltam és énekeltem, így gyűjtöttük a pénzt, majd a többiekkel hordtuk a téglát, kevertük a maltert, és a templom 1953-ban felépült. Én a saját építésű kis templomomban konfirmáltam és játszottam a gyülekezeti kis harmóniumon az Áldjad az Úr nevét kezdetű zsoltárt a szertartáson. A család minden vasárnap együtt ment a templomba. Hétközben, szombaton is, testvéreimmel mi az iskolában úttörők voltunk, én a csapattanács elnökeként. Anyámat megkérdezték, hogy van ez, mármint a templombajárás és az úttörő szervezetben való részvétel, mire azt válaszolta: mindkét helyen jót tanulnak.
Miskolci évek, konzervatórium
Zongorázni Tersánszky Józsi Jenő közeli rokonától, a kitelepített Tersánszky Ilonka nénitől tanultam hatéves koromtól, ez adott lehetőséget a zenei gimnáziumi felvételire. 12 éves koromban irodalmi versenyen megyei első helyezést kaptam és kiváló magyartanáraim irányításával már akkor esszéket írtam. Később József Attiláról és Ady Endréről előadásokat tartottunk a Bányatelepi Művelődési házban, melynek híres irodalmi színpada is volt. Mégis a zene mellett döntöttem, amikor a továbbtanulásra került a sor. Nem bíztam abban, hogy ilyen származással, bár kiváló eredményekkel, felvesznek egyetemre. A zene biztos menedéknek tűnt számomra. Az irodalom szeretete miatt a miskolci gimnáziumi évek alatt is jártam az Őze Árpád és Nagy Attila szereplésével rendezett, akkor oly népszerű, lélekemelő miskolci irodalmi estekre.
Akkoriban a városban, pontosabban Diósgyőrben töltötte kényszermunkás büntetését Cziffra György, akit egy idő után munkatársai felmentettek a fizikai munkavégzés alól és titokban elküldték gyakorolni egy kis diósgyőri cukrászdába, ahol volt egy zongora. Többen oda jártak hallgatni a játékát, tudtunk róla. Nagy esemény volt, ha nálunk adott hangversenyt a konziban. Műsora mindig különleges hangulatot teremtett. Így alakult az iskolán kívüli hatásrendszer.
A zenei gimnázium egy új iskolaforma volt, kettős képzést ígérve, heti 60 órás oktatás és 30 óra gyakorlás, felkészülés mellett. Két épületben volt az tanítás is, a délelőtti órák a Bartók téren, a konzervatóriumban, a délutániak a gimnáziumban, korábbi Tóth Pál-lánynevelőből kialakított közgazdasági technikum épületében, néhány perces sétára egymástól. Kollégiumban kellett laknunk, mert az egész napos iskolát bejárással nem lehetett megoldani. 1956-57-ben készült érettségire az elsőként indult gimnáziumi évfolyam, (akiknek egy része a disszidálás/menekülés miatt már nem tudta befejezni tanulmányait). A kodályi elgondolás alapján folytatásaként az új zenetanárokat képző intézmény kialakulása is folyamatban volt, az 1957-ben indult.
A miskolci gimnázium igazgatója a feleségével, Adél nénivel a Bartók kétzongorás műveit játszó zongoraművész Galánffy Lajos volt, aki Debrecenből került a városba és nagyon sokat tett az új iskola szervezéséért. A tanulókat a deportáltak táboraiból, a Békéstarhoson éppen felszámolt zeneiskolából és a környék értelmiségi gyerekeiből, azok mentése céljával gyűjtötte össze. Így alakul egy olyan iskola, amelyben Szigeti József hegedűművész, Dienes András Petőfi-kutató, az Elek gyerekek és más lelkészek gyerekei és hozzám hasonló „társadalomra veszélyes” fiatalok tanultak. Rozgonyi Éva, Egyed Ferenc, Peták Mari (a Duna tévé későbbi vezetőjének húga), a Friedrich gyerekek, Ádám és Ági, Kupsa János (alias Koós János), Edőcs János, Nagy-Máté Huba a református lelkésszé vált dzsessz-zongorista, és sokan mások. Mivel kicsi volt a létszám, mindenkit ismertünk. Közöttünk sorsbeli összetartozás is volt.
A kollégium, a tanítóképzőhöz tartozott és a város szép régi kolostor épületében volt, a megyei tanácsházzal szemben, és érdekes személyeket rejtegetett. Az igazgatónő Moszkvában végzett, az egyik felügyelő tanár, Natália néni kiugrott apáca volt, férje kiugrott katolikus pap, kisfiukkal ott laktak. A másik felügyelő tanárnőnk Bod Péter Ákos édesanyja volt, egy református lelkészcsalád tagja, így a mi hálónk egyik fala közös volt az ő lakásuk falával, egy előszobába léptünk ki. Mindkét családban volt egy hasonló korú Péter nevű kisfiú, mi nem is tudtuk, ki kihez tartozott.
1956
Az 1956-os nyáron Balatonszárszón voltam keresztanyámmal, öcsémmel, Lackóval, unokabátyáimmal, a Muzsnay fiúkkal- Lalival és Lacival és a sátorban lakó barátaikkal, teológiai és orvostanhallgatókkal. Többek között Döbrössy Lajossal, Mátyás Lajossal, Ördögh Babyval, bátyjával és másokkal. A fiúk a régi SDG tábor strandjánál tanyáztak, mi a faluban laktunk és főztünk. Én már eléggé elkötelezett voltam érzelmileg, mert második éve leveleztem egy lelkészfiú bányamérnök hallgatóval, aki Sopronban tanult. A társaság viszont érdekes volt, napközben is folytak a beszélgetések, mint mindenütt az országban. (Közülük később néhányan részt vettek a harcokban is, egyikük menyasszonya meghalt. Többen elhagyták az országot, unokabátyám is.)
1956 őszén megrendezték a Liszt Ferenc-zongoraversenyt és abban az évben, meleg ősz lévén, szeptember végétől a kollégium egyik ablakába kitett rádión keresztül az udvaron tudtuk hallgatni a verseny közvetítéseit, az Esz-dúr zongoraversenyt, a H-moll szonátát és a Haláltáncot. Az estek nagy élményt jelentettek és az idén (2016) újra megrendezett Liszt-verseny gálakoncertjén visszagondolva értettem meg, mit jelentettek e művek akkor, a hamu alatt izzó parázsló hangulat további fokozásában. Valami már érezhető volt a levegőben. A kéthetenként tartott irodalmi estek is egyre felfűtöttebb légkörben zajlottak. A gondolkozás megváltozása érezhetővé vált, egységesedett.
A jövőbeli lehetőségek és a változás szükségszerűsége egyre többek gondolataiban alakult, főként az egyetemi ifjúság köreiben. Én is tudatosabban figyeltem a fejleményeket, és júliustól elkezdtem lejegyezni az eseményeket. A történések sorrendjében ezekből idézek fontosabb részleteket, melyek összevethetőek az eredeti naplóval.
Napló
(Normál betű: a híranyag, dőlt betű: a naplóbejegyzés.)
Október 22. (híranyag – a miskolci levéltár anyagából).
A szegedi és a debreceni egyetemi szervezkedések után terjedt a diákok mozgalma.
A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen tartott vitaesten összeállították az egyetemi diákság 11 pontját. Egyik fő pontjuk a szovjet csapatok kivonulásának követelése volt. A gyűlésen megválasztották a diákparlamentet, amely régiónk egyik legfontosabb forradalmi szervezetévé vált. A diákparlament elnöke Fekete Simon lett.
Október 23 (naplórészlet)
Forradalom az egyetemen!
Nem tudom leírni, amit érzek! A régen várt, óhajtott lázadás és függetlenségi mozgalom megindult!
Szeged, Debrecen, Pécs, Pest, Sopron és Miskolc.
Már azt hittem, itt semmi sem lesz, de ma végre meghallottam a hírt. Estére 9 óra hosszáig tartó gyűlésen 11 pontot hozott az egyetemi ifjúság.
Holnap megyünk a diákgyűlésre!
Sopronban is megmozdult a diákság. Tamásék bizonyára nem hagyják magukat. Óh Istenem, csak sikerülne a tervük!
A zenei gimnázium minden támogatást megígért. Az egyetemi gyűlésre többen mennek, s megígérték, hogy a mi nevünkben is felszólalnak. Diósgyőr is a fiatalok mellett áll.
Valaminek jönnie kell. Az utolsó Cziffra György koncerten a Chopin szonáta és a Rákóczi induló olyan hangulatot ébresztett bennem, hogy csaknem sírtam.
Istenem! Segítsd meg a hazát! Pesten ledöntötték a Sztálin szobrot!
Egyik hír a másik után futótűzként terjed el.
A miskolci egyetem 11 pontját 10 órakor adták ki nyomtatványban. Állítólag az egész egyetem bejött és várt a nyomda előtt. Szeretnék egy-két számot kapni az iskolának.
Nem tudom, mi, de valami következik. Vagy forradalom, vagy- erre nem lehet, s nem is szabad gondolni…… Elfojtani nem lehet ezt a hangot, amely végre kiszabadult 11 év után. Szabadságot, független Magyarországot!
Október 23. kedd (híranyag)
A DIMÁVAG Gépgyár fiatal munkásai (Bogár Gábor, Turbók Gyula, Gellért Károly és mások) 21 pontban foglalták össze követeléseiket A szovjet csapatok kivonulása mellett valódi általános és titkos választójogot is követeltek. A pontokat megfogalmazó csoport tagjaiból úgynevezett Munkásszervező Bizottság alakult. A Kossuth u 11. szám alatt Szabó Lőrinc szerzői estet tartottak, a bevezetőt Illyés Gyula mondta el, aki a bizonytalan közlekedés miatt városban rekedt, csak 25-én utazott el és még látta a diósgyőriek vonulását, erre naplójában is hivatkozott.
Október 24. szerda (hír)
A DIMÁVAG munkásai tüntetésen akarták kinyilvánítani kiállásukat a harcoló pestiek mellett. Ekkor még sikerült lebeszélni őket. A nap folyamán- az országban elsőként- üzemi munkástanács jött létre a DIMÁVAG-ban.
Este 150-200 fős csoport kísérelt meg tüntetést szervezni, azonban csoportjukat végül az ÁVH egyik százada szétverte.
Október 24. szerda (napló)
Borzalmas ezeket a napokat itt, a kollégiumban átélni. Napokat írok, pedig ez még csak a második.
Kétség, remény, öröm és mérhetetlen bánat. Minden perc gyötrelem. Most várjuk az ítéletet, kik kerülnek statáriális bíróság elé? Van, aki megmenekül.
Még nem tudjuk azt sem, kik nem tették le a fegyvert? Az egyetemisták, avagy a munkakerülők sokasága? Jóformán semmit sem tudunk. Azt sem, hogy mi lesz a vége, csak annyit, hogy a magyar egyetemi ifjúság színe java elpusztul. Az orosz tankok és lökhajtásos gépek golyószórói 6000 halálos áldozatot vittek el.
A rádión a Hunyadi- nyitányt játszották. -”Áldjon meg Isten”- mintha csak a forradalom leghívebb harcosainak szólt volna. „Országunk győzni fog”- ez minden reményünk. A Himnuszt ma már vagy tízszer hallottuk. Nagy Imre szózat-a után és a statárium elé állítás híreinek megelőzőjeként.
Feszült a hangulat. Egymás után hallatszanak a felhívások. Most a pesti Nehézipari Műszaki Egyetem diákotthona nevében beszélnek. Azt nem mondják meg, hogy mennyien estek el eddig a véres csatákban.
Miskolcon még eddig semmi. Este végig mentünk a főutcán. Egyetemistákkal, középiskolás fiúkkal tömve az út. Éjjel készül valami. De mi? Ez hangzik az agyat feszítő vihar előtti csöndben. Már nem bírom tovább ezt a kétséget.
Vajon Laliékkal mi történt? Hiszen ők ott vannak Budapesten! Ő sokkal higgadtabb annál, semhogy a statáriális bíróságig vitte volna a dolgot. Az azonban biztos, hogy valamit terveznek.
Nem tudok a pusztításra gondolni. Délelőtt megindult az izgalom és mostanáig csak fokozódott.
Most jöttek az új hírrel: Miskolcon a város tele van orosz katonákkal, számtalan autó és gyalogos. A járókelők- főleg diákok között- cirkálnak, puskával a kezükben.
A diósgyőri munkásokat várják. Mi lesz?!?
Sírni szeretnék, de délelőtt óta nem tudok. Milyen furcsa arra gondolni, hogy esetleg közömbösen gondolhatunk majd vissza ezekre az időkre. Mert az biztos, hogy még sokszor előttünk lesz az októberi forradalom hőseinek emléke és példája.
Bármi legyen is a vége, az egyetemi ifjúság megérdemel minden elismerést. Csak a megindítás is merész tett volt, hát még a fegyveres felkelés!
Különösen az a borzasztó, hogy azok estek áldozatul, akiknek nem volt fegyverük. Mennyi kiváló fiatal és diák! 16-30 évig a legértékesebb réteg!
Vidéken nem lehet teljesen átérezni a helyzet komolyságát. Nincs bennük más érzés, mint izgalommal vegyes kíváncsiság és büszkeség, vágyódás a különleges és új után. Kifejezésre juttatni ezt a 11 éve felhalmozódott gyűlöletet és keserűséget. Végre megmutatták a fiatalok a fásult középkorúaknak: „Van még lelke Árpád nemzetének!”
– Megint közlemények a rádióban.
Itt a tanulóban nagyon vegyes a hangulat. Van, aki sír, de legtöbben közömbös, unott kifejezéssel ülnek az asztaloknál. Egyik-másik már szívesen táncra perdülne. A hírek után ugyanis jó tánczene van a rádióban. Igyekeznek a veszteséget tagadni, eltüntetni, de úgyis tudjuk a helyzet valóságát.
– Az adó hirtelen megszűnt, használhatatlan, állítólag katonai állomásról sugároznak tovább.
Tele van a város röplapokkal Az Ady-híd környékén találták reggel elszórva az egyetemi ifjúság 11 pontját.
Mi van Sopronban? Nem kaptam levelet, s egyhamar nem is remélhetem, hogy hírt hallhatok Tamásról. Remélem, ott nem került sor felkelésre. Ha megtették, akkor pedig egészen biztosan azért, mert Ausztriát érzik a hátuk mögött. Sopron autonómiáját már régebben megígérték, így ilyen irányú követeléseik nem lehetnek. De azért van mit kérniök nekik is.
Ma még egész nap írtam, s mégsem tudtam leírni azt, amit annyira szeretnék: hű képet adni a diákság gondolatairól a vészes napok alatt.
Legtöbben az esélyeket latolgatják, s azon törik a fejüket, ők mit tennének? Ez nem is rossz, ha azt vesszük, Egy kis előgyakorlat a jövőre vonatkozólag.
(délután iskolába mentünk)
Az osztálytársaim igazán remekül viselkednek. Bátrak s készek volnának önálló felkelést indítani. Ahol lehet, csatlakoznak, a lehetőségeikhez mérten.
Majd az egyetem és Diósgyőr! Ez a vágy fűt bennünket. Még Kazincbarcika hiányzik. Valószínűleg hiányozni is fog. Éjjel meg kell történnie a lázadásnak!
Október 25. csütörtök (hír)
A fővárosba utazott a DIMÁVAG, a Nehéz Szerszámgépgyár és az egyetem közös küldöttsége, – amelyet elkísért Földvári Rudolf, a megyei pártbizottság első titkára is. A delegációt Nagy Imre miniszterelnök fogadta, aki elismerte a DIMÁVAG 21 pontos követelését.
Távollétükben hatalmas felvonulás színhelye lett Miskolc. Több tízezres tömeg hullámzott a város utcáin, majd az egyetemvárosban tartottak nagygyűlést, amelyen sztrájkbizottságot választottak. A bizottság elnökévé aznap este Rozgonyi Ernőt, elnökhelyettesévé Papp Miklóst (DIMÁVAG) Jekkel Bélát (megyei tanács) és Horváth Gyulát (egyetem) választották.
Este fiatalok próbáltak a fővárosba sietni, hogy részt vegyenek a harcokban. Csoportjaikat azonban megállították, többeket letartóztattak.
Október 25. csütörtök (napló)
Ma reggel izgatott volt a hangulat, a tegnapi várakozásnak a reménye még mindig megvolt.
Az újság ugyan azt írta, hogy „nem sikerült a merénylet”- de mi meghallottuk a részleteket is. Valóban elindult az este folyamán egy-két egyetemista, akik ki tudtak szabadulni a körülkerített Egyetemvárosból, hogy pontjaikat ismertessék a várossal.
A gyár előtt komoly összecsapásra került sor. Néhányan közülünk is ott voltak. Főleg fiúk. Reggel egy páran dagadt képpel jöttek be az iskolába.
Fél nyolcra még csak annyit tudtunk, hogy Pesten folyik a harc és a Nemzeti Múzeum egy órától ég. Borzalmas, barbár tett volt a gyújtogatás, és minden bizonnyal az orosz katonák gyújtották fel. Elképzelhetetlen, hogy ezt magyar egyetemisták tették volna.
Bementünk a Konzervatóriumba, mert itt, a kollégiumban tűrhetetlen volt a közönyösség. Az igazgatónő nem akar, illetve nem mer semmiről sem tudni.
Eleinte ott sem volt az, amit szerettünk volna. Kiszaladtunk újságért. Nagyon sokan álltak már sorba, de sikerült két számot megszerezni. Közösen olvastuk, értelmeztük s a résztvevők beszámoltak a tegnap esti miskolci események részleteiről.
Kovács gondnok úr nagyon kiabált velünk, hogy ne csoportosuljunk. Lementünk hát az 1-es terembe, hogy „népzene órát” tartsunk, vagyis folytattuk a vitát.
Közben jött a hír: Juhász Tibi este is kint volt és most azzal a hatalmas, s régen várt eseménnyel köszöntött bennünket, hogy a diósgyőri munkások elindultak.
Az egész város pillanatok alatt megtudta a hírt, úgy hogy már a kisgyerekek is ezt kiabálták az utcán. (Tibi, Juhász Tibor iskolatársunk később a diósgyőriek kiválóan tehetséges karnagya volt és nagyon korán szívprobléma miatt halt meg)
Az emberek, mintha összebeszéltek volna, kisebb csoportokban a diósgyőriek felé mentek, bár még senki sem volt biztos, de a levegőben már lehetett érezni a közeledésüket. Izgatottan csoportosultunk a konzi előtt. Egy gyanús külsejű hölgy álldogált a Szinva parton, a korláthoz támaszkodva, s bennünket figyelt. Szóltam a többieknek is, hogy vigyázzanak. Ismét bevonultunk az épületbe, de már nem akartuk felhívni az iskolaszolga figyelmét a csoportosulással, ezért kikértük az utcai termek kulcsait.
Odakinn közben egyre jobban feszült a várakozó hangulat. A lótás-futás erősödött. Izgalommal figyeltük, mi lesz ezután?
Még a gondolkodás is megszűnt egy rövid időre, de akkor jött a parancs: az iskolát el kell hagynunk. Egyetlen, biztos menedékünket, ahol otthon érezhettük magunkat.
Visszamentünk a kollégiumba. Alighogy megérkeztünk, Andrea (Dienes) azzal jött, hogy az Igazgató úr üzeni, menjünk a konzi nagytermébe. Mindannyian egyszerre mentünk. Annyi időm volt, hogy az igazolványomat magamhoz vegyem. Amikor útközben találkoztunk Igazgató úrral, megerősítette a hírt. A tanárok azonban megijedtek, s azzal, hogy nem vállalják értünk a felelősséget, vissza akartak küldeni bennünket. Haza menni a kollégiumba már lehetetlen volt, hiszen előtte megkérdezték tőlünk, igaz-e hogy a konziba rendeltek be bennünket?
A kollégiumi igazgatónő úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Azt bizonygatta, hogy jobban érzi magát, ha velünk van. Én pont az ellenkezőjére gondoltam.
Így azután, hogy újra megkérdeztük az igazgató urat,mit tegyünk., ő azt mondta, hogy maradjunk bent, tehát egységesen bementünk a hangversenyterembe. Nehéz volt fegyelmezetten ülni, amikor alattunk a diósgyőriek vonultak kiabálva és jogaikat követelve. Elvonulásuk után néma csend ült a városra.
Az iskolagyűlés határozott: A debreceniek pontjait, amit az Igazgató Úr hozott magával, meghallgattuk, kiegészítettük ezután zárt, fegyelmezett sorokat alkotva kiléptünk a kapun. Az erkély 3 zászlajából kettőt leszedtünk, ezek alatt kezdtünk vonulni.
Előbb feltűnést keltett a kis csapat, de mind jobban és jobban megnyerte a járdán álldogálók tetszését. Hangos éljenzés fogadott bennünket végig az úton. Közben hívogattuk a várakozó, ácsorgó tömeget, hogy csatlakozzanak. Lassan, de biztosan nőtt a tömeg a hátunk mögött. Még nagyobb hatása volt a tüntetésnek (menetnek) amikor a Kossuth nótát énekeltük, majd a Marseillaise-t magyar szöveggel.
Jelszavaink is voltak. ”Szabad, független Magyarországot!”, „Ruszki, mars ki!”, „Vesszen Gerő!”, „Aki magyar, velünk tart!, „Nem tanulunk oroszul… És hasonló felkiáltások hangzottak.
Mindenütt sugárzóan boldog, de egyben a jövő távlataitól és esetleges sikertelenségétől félő, részben örvendező, kételkedő, bizonytalan mosolyt kifejező arcokat láttam. Az öröm és a kételkedő hit vegyes megnyilvánulásait.
Mi voltunk az egyetlen diákcsoport a diósgyőri és miskolci munkások után. Az egyetem ugyanis nem vonult, ők helyben voltak. Előbb azt hittük, a Petőfi térre megyünk, de jött egy rendező egyetemista és szervezte a tömeget, megadva az útirányt. A többi középiskola teljesen passzív maradt, csupán a Földes Ferenc gimnázium kis csoportja foglalt le egy teherautót, s azzal jöttek utánunk. Tulajdonképpen a tömeg második, városi részét mi indítottuk el a gyűlésre. Addig mindenki csak várt. Mögöttünk egyre nagyobb lett a vonuló tömeg.
Megérkezve, kint azonnal megkezdődött a nagygyűlés, A főépület tetején volt a főhadiszállás. Jól megrendezett, nyugodt légkör alakult ki. A követelések pontos felolvasása rendben folyt, és elfogadása is egyhangú volt. Annak ellenére, hogy nagyon sokan voltunk, mindenki fegyelmezetten, öntudatosan viselkedett.
Lelkesedéssel hallgattuk a Szózatot Nagy Attila előadásában. Közben nagyon jó hírt kaptunk, Sopronból telefonáltak az egyetemre, hogy ott is megalakultak a diákparlament vezető csoportjai, kidolgozták követeléseiket s a legjelentősebbeket elküldték ide is. Mindegyikben egyetértettünk velük. Ők sem hagyják hát magukat!
Örülök, hogy mi sem vallottunk szégyent, tettünk valamit.
A gyűlés alatt egyre nőtt a tömeg. A nemzeti dalt egymás után, kis időközökben kétszer szavaltatták el Nagy Attilával.
Az volt a terv, hogy a Petőfi szoborhoz vonulunk közösen. A jelszavak szaporodtak: Szakmába vágó is akadt közöttük: „Húzzuk el a Hegedűsök nótáját!”, „Békét akar a népünk, a ruszkikból nem kérünk!”, „Munkás-diák szövetség!”
Így jöttünk be a szoborhoz. Itt is a megfelelő hangulat uralkodott. Valaki meg is jegyezte ironikusan: „Ez lenne a csőcselék?”
A Néphadsereg és a Rendőrség mellettünk állt.
A szobornál Nagy Attila ismét elszavalta a nép követelésére a Nemzeti dalt. A tömeg zúgta: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.”
Az a feltétel, hogy a rendet, fegyelmet meg kell tartani minden körülmények között. A néma tüntetés, a sztrájk az egyetlen eszköz a kezünkben.
A tömeg megmutatta, hogyan tud viselkedni, ha akar, s ha tudja, mit miért tesz.
Az úton két ízben találkoztunk fegyveres katonákkal megrakott orosz autóval. Az ágyú sem hiányzott a pótkocsiról, s mégis, mindenki megállta, hogy egy szó nélkül ment el mellettük, A szemek sok mindent kifejeztek, s volt olyan katona – amelyikben még volt lelkiismeret -, aki elvörösödött és lesütötte a fejét szégyenében.
Újra bementünk az iskolába, s a jól végzett, diadalmas munka öröme sugárzott az arcokon. Különösen, amikor megláttuk a város megváltozott képét. Sehol vörös csillag, címer, vagy orosz jelképek a falon. A rendőrök sapkájáról is lekerült a régi címer.
A konzival szemben, a tér másik oldalán a városi rendőrség épületéről akkor szedte le két rendőr a csillagot, amikor odaértünk. Megtapsoltuk őket. Útközben az egyetemtől befelé jövet sokszor kellett ezt megtennünk. Az egyetemen kint a konyha kéményére tűzte ki egy lelkes diák a piros-fehér-zöld zászlót a csillag helyére. Az egyik középületen a bevésett vörös csillagos címert szedték ki ottjártunkkor. A Megyei Tanácsházról is lekerült a csillag. Októberi csillaghullás!
Az iskolába visszaérve kis megbeszélést tartott a fiatalság a tanári kar részvételével.
Megdicsértek bennünket a fegyelmezett, lelkes, időszerű viselkedésért. Azt hiszem, ezt főleg Igazgató Úrnak köszönhettük. Aláírásunkkal tettünk hitet a mai nap igazságai, eszméi mellett. Jó érzésekkel mentünk haza, a kollégiumba.
A kollégiumban volt némi izgalom, de senki nem tudott semmit a részletekről. Nekünk kellett beszámolni az eseményekről. Az igazgatónő és Natália néni csodálkoztak, hogy ezt mi mind honnan tudjuk? Ők még nem értik a mai nap jelentőségét. Csak sejtik, hogy valami lesz, amíg mi részesei vagyunk az eseményeknek.
5 óra tájban értünk be, akkor ettünk valamit reggeltől, észre sem vettem az éhséget az izgalomban. Evés után azonnal indultunk tovább a nyomdába: rettenetes tömeg gyűlt össze. A járművek nem tudtak közlekedni az utcán. Amikor a tömeg utat akart engedni egy járműnek, véletlenül kinyomta az egyik kirakat üvegfalait. Ez nagyon rossz hatást váltott ki az emberekből. S nem csak ez. Hanem a a felelőtlen, minden ok nélkül rágalmakat kiáltozó, igazi csőcselék hangja is. Nyugtalanság, s az elért eredmények miatti aggódás látszott a legtöbb ember arcán. Nagy Attila próbálta csitítani a tömeget, de nem sikerült. S Mariann, aki elég rosszul érezte magát, azt mondta, ő nem marad tovább kint. Igy nekem is be kellett jönnöm.
Ezzel azonban még koránt sem szűntek meg a napi események. Most jönnek egymás után a vészes és forradalmat hozó hírek: – a miskolciak betartják szavukat és segítenek a pestieknek. A buszokat és vonatokat megrohamozták, s elindították Pest felé. A vidék, a borsodi iparvidék pedig Miskolcon tömörül. Ózd, Borsodnádasd, Sajószentpéter, Kazincbarcika sztrájkol, s bevonult autókkal Miskolcra.. Ha itt megmozdul a nép, nem tudnak mit tenni. Itt a fegyvergyár a közelben, biztosítva van minden feltétel. Győzni kell, vagy örök szolgaság a sorsunk.
Milyen aktuális most a Szózat, a Himnusz és a nemzeti dal minden sora! Igazi tartalommal telik meg minden szó egészen új színben látszik minden. Vajon hogyan végződik mindez?
„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”!„Rabok leszünk, vagy szabadok?” – csupa kérdés csupa kétség. S a kormány, az ország vezetői még mindig nem tudják, mit kell tenniök. Magyarok az ilyenek? Igaz ugyan, hogy leváltották Gerőt, de mire mentünk vele? Kádár nem ugyanaz?
Nagy Imrében még van bizalom, A forradalom résztvevői állítólag már kaptak amnesztiát. Ez is a mi követeléseink egyike volt. (Kossuth téri sortűz)
Október 26. péntek (hírek)
Mivel 25-én este fiatalok próbáltak a fővárosba sietni, hogy részt vegyenek a harcokban, csoportjaikat azonban megállították, többeket letartóztattak, ezért reggel több ezres tömeg tódult a városi, majd a megyei rendőrkapitányság elé, hogy követelje a letartóztatottak szabadon engedését. Bár a fiatalokat állítólag már kiengedték, a sokaság ezt nem hitte el. Végül az emberek megrohamozták a kapukat, válaszul sortűz dördült el. Összesen 16 halálos áldozata lett a sortűznek, sokan megsebesültek. A tömeg először elmenekült, később azonban visszatért és megostromolta az épületet. A népharagnak október 26-án, illetve 27-én összesen hét személy (rendőrök és ÁVH-sok) lett az áldozata.
Október 29. hétfő (napló)
Már harmadik napja, szombat reggel óta itthon vagyok. Édesanyám jött be értem. Pénteken, 26-án este nem volt időm leírni a napi eseményeket. Nem is volt olyan szép, mint a csütörtöki, de ezt is érdemes megörökíteni.
Reggel a diákparlament ülésezett, s az este elfogott társaik kiszabadítására tüntetést rendeztek. Én is majdnem elindultam, csak még bementem az iskolába, gondoltam, majd a többiekkel együtt én is elmegyek. Közben azonban az igazgató úr megtudta, mi a helyzet a tüntetésnél. A fegyvertelen, némán tüntető diákok közé lövetett az ÁVH. Több mint tíz halott lett a diákok közül, ezen kívül munkások is áldozatul estek a vérengzésnek, összesen 16 ember halt meg a reggeli órákban.
A Konzervatóriumból nem engedtek tehát ki bennünket, de a térre vártuk a tüntető tömeget, hogy mi is csatlakozzunk.
11.50-kor a miskolci stúdió bejelentette: a munkástanács átvette a hatalmat a rendőrség és a honvédség, valamint az ÁVH csapatai felett, s a délelőtti vérengzésért elégtételt vesznek/adnak.
Ez után borzalmas igazságszolgáltatások következtek. Az AVH tisztjeit, főleg a délelőtti vérengzés okozóit és résztvevőit- üldözte és méltán megbüntette a tömeg. Előbb az idősebb Gáti, majd egy másik ÁVH-s következett. Mi az iskola erkélyéről sokáig tudtuk követni az eseményeket, mert főleg az előttünk és alattunk lévő téren történt a legtöbb mozzanat. Lehetett látni, amikor elkezdték üldözni Gátit, amikor hozták vissza a teherautó után kötve és a végső fejleményeket is követtük. Ugyanígy, ahogyan a másik áldozatot, amikor a Szinva patak medrében futottak utána és elfogták. Rettenetes volt látni a nép haragját, a kimért büntetést, de senki nem avatkozhatott be, a történéseket a tömeg indulata, jogos felháborodása vezette. Azt hiszem, akik átéltük, soha nem felejtjük el. Napokig, hetekig láthatóak voltak a testek nyomai az iskolánk előtti szovjet emlékmű márványkövén. Ilyen könyörtelen a nép, ha felkel. Estére csendesedett a hangulat. A Tanácsházára bevitt négy ÁVH-s tiszt közül egyet még az este folyamán kiadtak. A tömeg vele is végzett. Ez az eset a kollégiumunk tanulójának ablakai alatt, azzal szemben zajlott le, de már este volt, így inkább a hangi történéseket lehetett követni. Másnapra már nem volt ÁVH. Emeletről emeletre nyomultak be az épületbe, a saját fészkükben pusztították el őket. Többeket a Gömöri pályaudvar felé vezető út menti fákon láttak lógni napokon át. Sokáig nem mentem arrafelé, ha hazautaztam. Fennmaradt az emlékük, a kegyetlenség szobrait lehet megalkotni róluk. A magyar nép soha nem tud teljes mértékben elégtételt adni a rémtetteikért. Nagy Imre hivatalosan is megszüntette az ÁVH szervezetét Budapesten és vidéken is. (A salgótarjáni sortűz ugyanebben az időben történt, hasonlóan védtelen fiatalok ellen. Véber professzor emlékezése alapján részleteket tudtam meg róla.)
Október 29-31. (hírek)
Megválasztották a végleges megyei munkástanácsot. Nagy Attila és Papp Miklós vezetésével sikerült visszaállítani a közrendet. Megválasztották a városi nemzeti bizottságot, Gálffy Imre 1949 előtti volt polgármester (az osztályfőnökünk férje) lett az elnök.
Október 30. (napló)
Istenem, mi lesz a vége?
Mindenki a rádiónál ül és várja a híreket. Sírás, kétségbeesés mindenütt. Erre ráérünk, ha nem lesz Magyarország. De most, amikor a neve még ragyogóbb, mint valaha is volt, semmi okunk a sírásra. Segíteni és imádkozni kell. Csakhogy itthon nem lehet semmit tenni.
Az bizonyos, hogy ha az orosz katonák megtámadják az országot, egyetlen akarat lesz: szabadság vagy halál. Inkább meghalni, mint tovább tűrni az oroszok uralmát! Most legalább meglátja a világ, hogy Magyarország nem hunyászkodik meg soha. A vágyódás a méltó emberi élet után oly erős, hogy az egész világ felfigyelt a magyar népre, segítségét, bátorítását küldi. Már az is erőt ad.
Nem sajnálom az elveszetteket, mert tudom, hogy mindegyik büszkén, elszántan, hazaszeretettől fűtve állt a harcosok közé, s mindenre készen küzdött a népért.
Csak akkor lesz borzalmas a veszteség, ha mégis győz a forradalom – márpedig győznie kell -, s a legjobb magyar emberek hiányoznak közülünk.
Mi van Laliékkal és Tamással?- nem tudom és nem jönnek a hírek.
Vidéken nem tudunk semmit arról sem, mi van most Budapesten, csak sejtjük a borzalmakat. Arra is gondolunk, hogy mi lesz azután??? De én csak azt annyit tudok: győzünk! Még ha az egész orosz nép ellenünk tör, akkor is a miénk a győzelem, erkölcsileg a magyarok győznek és ezt a világtörténelem sem fogja letagadni. Az ENSZ semmit sem tett. A varsói tagállamok is hallgatnak. Mindenki félti a saját bőrét, csak mi küzdünk az egész hadszíntéren. A miskolci munkástanács vezetői vállalták a harcot. Ma az ENSZ felé intéztek felhívást. Az egész ország segíti a főváros lakosságát.
November 1-4. (hírek)
Elhatározták a munka felvételét nov. 5-vel, de közben a szovjet csapatok nov. 4-ei bevonulása miatt minden megváltozott. Miskolcon két egyetemista vesztette életét e napon.
A megyei munkástanács vezetői nem ismerték el a Kádár-kormányt, emiatt többüket letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták. A nagyüzemi munkásság követelése és ellenállása hatására november második felében mégis hazahozták és szabadon engedték őket. A munkástanácsok rövid ideig még működtek, azonban hamarosan megtörténtek a letartóztatások.
November 7. (naplórészlet)
Az orosz csapatok bevonultak, már itt is megjelentek. Még mindig azt hiszem, hogy csak egy rossz álom. A rádióban jönnek a hírek, üzenetek. Nem kaptam még semmi hírt Laliékról, sem Tamástól. A rádió szerint Sopronban még tegnap este is folytak a harcok,. Az egyetem 600 hallgatója még küzdött az orosz tankokkal szemben. Hányan maradtak életben? Nem tudom elképzelni, de borzalmas, milyen áldozatokat követel ez a harc. S én még mindig semmit sem tettem annak érdekében, hogy legyen valami eredmény. Addig a külföldtől sem várhatunk semmit. Az ENSZ eddig semmit sem tett. Tárgyalnak.
Nov. 16. (naplórészlet)
Az utóbbi hetek szinte elröpültek felettem, Néha azt hiszem, csak egy rossz álom ez, amiben élünk, s ha felébredek, minden jó lesz, elcsitul ez a sok aggodalom, kétség és remény közötti várakozó érzés. De a felébredés csak nem akar elérkezni, ellenben mindig szörnyűbb valóságok következnek helyette.
Nov. 3-án már minden megnyugodott volna, amikor 4-én, ill. 5-én megindult az orosz csapatok támadása.
A nyugati országok együttérzése nagyon is jól esik, de nekünk nem szavakra, hanem tettekre volna szükségünk. Megérthető az ő helyzetük is, hiszen a legkisebb meggondolatlanság a harmadik világháborút robbanthatja ki. Így érthető a szabad országok helyzete.
A magyar nép azonban most olyan egységes, mint még soha a történelem folyamán, s nem valószínű, hogy lesz rá példa a későbbiekben. Az ellenállás folyamatos, a kormánynak nem hisznek az emberek. Nagy Imre nem fogadta el a felajánlott tárca nélküli részvételt, elvégre neki saját kormánya van., ami jogos, s a nép akaratából jött létre. Pár napon belül úgyis az veszi át a hatalmat. Az országos méretű sztrájk nem szünetel, amíg orosz csapatok irányítanak a Kádá -féle bábkormány hatalma alatt.. Addig nem megyünk iskolába sem, amíg az orosz csapatok ki nem mennek az ország területéről.
Tamásról semmi hírem, bízom abban, hogy él és kijutott az országból, mert deportálnak mindenkit, aki bármit tett. Már az én osztálytársaim is a kor szerint bele esik az oroszok által összeszedettek korcsoportjába. Nyíregyházán már 11 ezer embert gyűjtöttek össze, legnagyobb része 20 év körüli fiatalember. A bányászok kivonultak a záhonyi vasútállomásra, ahol felrobbantják a síneket. Minden vonalon megindult az ellenállás, kifejlődött a partizán mozgalom. Mindenfelé szerveződnek az emberek. Vannak közöttük árulók is, de ezek előbb-utóbb megjárják, a sors keze utoléri őket. Egy soproni egyetemista azt mondta a rádióban, hogy az egész egyetem átmenekült. Ők tartották az utat a városból menekülőknek, s utoljára – akik életben maradtak, szintén átmentek. Remélem, Tamás is biztonságban van.
Vajon mi van a lányokkal? Ma sokat izgultam mariért. Azt hittem, Ózdra megy ez a sok páncélos autó és tank. De elkanyarodtak Aggtelek felé. Laliékról még mindig semmi hír. A rádióban egyre jönnek az újabb események. A világ közvéleménye mellettünk áll. Az európai munkásság, sajtó és az értelmiségiek is. Itthon mindenki remél, bízik és küzd.
November 30. (naplórészlet)
Visszajöttünk az iskolába, elindult a tanítás és híreket kaptam Tamásról. Nem történt baja és itthon maradt. Az erdészek mentek el testületileg Sopronból, nem a bányászok. Andrea (Dienes) is sok hírrel érkezett, sokat mesélt a budapesti események alatt átéltekről.
Még mindig nem tudok tanulni és gondolkodni! Már lassan egy hete, hogy visszajöttünk és alig tanulok valamit. Ilyen lelki állapotban képtelenség koncentrálva elmélyülni. Micsoda események, sorsmeghatározó változások történtek 5 hét alatt!
December 6., Mikulás napja
A kollégiumi Mikulás-est után a gimnáziumban is megrendeztük az ünnepet. A tanároknak is jól esett egy kis együttlét, tanulni úgy sem tudunk még mindig teljes értékűen. Le kell ülepednie az elmúlt hetek eseményeinek. Csak a falak ugyanazok.
Az ember másként lát mindent, megváltoztak az értékek, viszonyok, célok és mi is.
Lassan összejön az osztály – már akik itthon maradtak. Ma megjött Kátai Laci is. Elsőként Szigeti Micu ment el édesanyjával, Szigeti Erika hegedűművésszel, akik évekig a konziban rejtőztek. Benyiczky Éva, Füleki Erzsi már korábban, de Nagy-Máté Huba csak a legutóbbi napokban indult, reméljük baj nélkül kiért. Hírek szerint az igazgatónk, Galánffy Lajos december első hetében ment át családjával együtt, mert veszélyes lett volna maradniok. A kollégiumi társaságból is hiányzanak néhányan, Cini három napja indult. A negyedikesek közül nagyon sokan elmentek, mert ők jól látszottak a felvonulási képeken, amit egy orvos készített a felvonulásunkról és továbbadott, ezért figyelmeztették őket, hogy vigyázzanak, tűnjenek el, amíg nem késő. Alig maradt, aki érettségizzen.
Az országban sokan latolgatják a lehetőségeket, mi lesz, mikor lesz valami fejlemény? Most volt egy lebénulásos időszak, passzív várakozás, de újabban megint megkezdődött a fegyveres felkelés folytatása. Néhányan még próbálkoznak. Pesten néma női tüntetés előzte meg egy tervezett harc kirobbanását. A tűz azonban lassan kialszik, nincs utánpótlás, sokan eltűntek.
Tudomásul kell vennünk a valóságot. Készülünk az érettségire és az életre…
Utóhang
Több 56-ban kivándorolt osztálytársam visszajött az osztálytalálkozókra. Van, aki teljesen eltűnt. Többekkel tartjuk a kapcsolatot. Szigeti Micu csellóművészként jött vissza Miskolcra és adott hangversenyt a konziban. Friedrich Ágival Stockholmban találkoztam, zongoratanárként dolgozott az Adolf Fredrik-zeneiskolában. Galánffy Lajos igazgatónk feleségével és két gyermekükkel egy fagyos decemberi éjszakán szöktek át a határon, Amerikában éltek. Egy iskolai találkozóra utazott haza, amikor a szállodában érte a halál Budapesten. Sok barátunk elment, de néha hazalátogat. Nagy-Máté Huba végül itthon lett lelkész és még mindig aktív zongorista, mint Egyed Ferenc, aki Németországból jön haza a találkozókon játszani és énekelni.
Tamással 1960-ban összeházasodtunk, két fiam született és két unokám ad gondot és örömöt. Már mindketten elérték a felnőtt kort. Ezt az emlékezést miattuk is vetettem papírra, hátha tanulnak belőle. A személyes élmények hatását nehéz átadni, csupán a tényeket írtam le, ahogy akkor láttam.
A két unokabátyám, Lali és Laci közül végül is csak az egyik hagyta el az országot 56-ban, a másik visszajött a határról, mert nem akarták teljesen egyedül hagyni szüleiket. Amint lehetett, látogattuk egymást, közösen építettünk nyaralót. Unokáinkkal együtt töltjük a nyarat Balatonszárszón, emlegetjük a múltat.
2016 októberében Budapesten
Megjegyzés: Antal-Lundström Ilona emlékezése elhangzott az MNYKNT 56 gondolat 56-ról című konferenciáján, 2016. november 7-én.
Képek: Balázs Géza
0 hozzászólás