TERDIKNÉ DR. TAKÁCS SZILVIA (Petőfi Kulturális Ügynökség, Budapest)

Balázs Géza könyvének bemutatójára

 

A szellemi kultúra bármelyik területének „születéséről” szólni merész vállalkozás. Sőt, talán kissé vakmerőség is. Élő tanúja nincs a zene, a tánc, a nyelv vagy a művészet megszületésének.  De lemondhatunk-e arról a megismerésről, amit csak ráérzéssel, ösztönösen ragadhatunk meg?  Ha jelekből, ősi nyomokból dolgozunk, ha az embernek ki kell lépnie a biztos tudás, tények, empirikus igazságok köréből, akkor a küldetés nem kecsegtet egzakt eredményekkel.  Lehet persze evidenciákat megfogalmazni az akadémiai tudományosság kartéziánus berkein belül, s a legtöbben ezt teszik. A modern ember fél a metafizikától, de legalábbis zavarba jön tőle. Balázs Géza nem, ebből az következik, hogy a szó száraz, szótári, fogalmi értelmében ő – szerencsére – nem modern ember.  Ha jelzőt keresnék rá, inkább azt mondanám, Balázs Géza a holisztikus ember.

 

Platón dialógusaiban még szerves egységet alkot a racionális és az intuitív tudás. Ma az európai tudományosság többnyire a racionalitás medrében folyik, az intuícióról nagyvonalúan és vétkesen lemondott, meghagyva azt az irodalomnak, művészeteknek.

Ezzel deszakralizálta a tudományt.  A tudás a szisztémák, kategóriák, fogalmak és az absztrakciók csapdájába esett. Élesen elvált egymástól a fenti és a lenti, ami, a kötet vezérgondolata szerint egy és ugyanaz. A „lent” és „fent” szó összecseng, a magyar nyelvben egyetlen hang a különbség. Az organikus nyelvészet logikája alapján ez sem lehet véletlen.

 

Balázs Géza visszahelyezi eredeti jogaiba az intuitív nyelvészetet, emellett illő helyet jelöl ki a méltánytalanul mellőzött gondolkodóknak: a Czuczor-Fogarasi szerzőpárosnak, Várkonyi Nándornak vagy Thass-Thienemann Tivadarnak.

 

Hogyan kerül egymás mellé a nyelvészet és a művészet? „A nyelv megfelel a művészet lényegének” – írja a szerző. Pár héttel ezelőtt egy általános iskolai osztályban a magyartanárnő arra kérte a gyermekeket, hogy írjanak fel művészeti ágakat. Egyikük az első helyre ezt írta: nyelvészet. Ennek a tízéves gyermeknek mélységesen igaza volt, bármi is motiválta ezt a választ. S ha lehetek ennyire személyes, ez a tudományos paradigmákat nem ismerő gyermek történetesen az én lányom volt.  Aki nyilván még nem olvasta Balázs Géza könyvét – majd fogja – , de ráérzett: a nyelvészet bizony művészet.

 

Tapasztalni fogják, hogy Balázs Géza megőrizte a világra, a nyelvre rácsodálkozni tudó attitűdjét. A felfedező nem apadó szenvedélyével mindig újként tudja bemutatni a már ismertet. Nem csupán földrajzi értelemben nagy utazó. Ő a nyelvi tájak nyughatatlan, kíváncsi Odüsszeusza, talán alig van olyan nyelvészeti terület, ahol ne járt volna.  Ahogy az Andoktól a Himalájáig, ugyanúgy utazik a jelszóktól a szokásmondásokig, s eddig többnyire horizontálisan.

Most azonban az egészet veszi számba, felülről. Mondhatnám úgy, a „mindenséggel méri magát” és tárgyát is.

Eddig mindenütt a mindent megragadás vágyával nézett szét, kacskaringókban, körkörösen, előre haladva, visszanézve a nyelvi tájakon. Ezúttal azonban felemelkedik. S ebből a kozmikus perspektívából formálódik a nagy szintézis, fogalmazódik meg a nyelv és a művészet lényege: ami fent van, ugyanaz, mint ami lent van.

 

Az órásmester pontosságával atomjaira szedhetjük a nyelvet, de vajon ez a precizitás nem távolít el minket egyúttal a lényegtől? A nyelv leírható, mérhető, megszámolható, kategóriákba rendezhető, de ezzel nem fejtjük meg a titkát.  Mert nem absztrakt, fogalmi jelrendszer, hanem él és lélegzik – ahogy Kosztolányi tartja. Az empirikus tudománynak van mondavalója az életről, de a léttel nem tud mit kezdeni. Balázs Géza legújabb kötetében a szónak, a nyelvnek nem élete van, hanem léte.  Abban az értelemben, ahogy Hamvas Béla látja az absztrakt fogalmi élet, és a valós, szakrális lét közötti különbséget.

 

Az életét végigíró ember számára lehet, hogy mindig a frissen megszülető alkotás a legfontosabb.  Talán szerénytelenül mondhatom, hogy írásaidat 90%-ban jól ismerem.

Nem szakmai, nem nyelvészi, hanem pusztán a ráérzésen alapuló meglátásom az,

hogy A művészet és a nyelv születése kötet mérföldkő, igazodási pont.

Lehet, hogy nem a hivatalos, akadémiai nyelvészet számára, de ezzel kapcsolatban Tánczos Vilmos alábbi gondolatát tartom érvényesnek: „Épp elég feladat, hogy a magunk igazságát megkeressük, arra már nem szabad időt, erőt fecsérelni, hogy kimódoljuk az igazságunk érvényesülésének optimális módozatait”.

 

A művészet és a nyelv születése kötethez szívből gratulálok. Csontos János Ady-átiratának utolsó sorai tolmácsolják minden további könyvedhez fűződő jókívánságomat, ami nyilván egybeesik a legbelsőbb indíttatásoddal és sokunk reményével is: „csak írni, írni, írni, írni”.

(A könyvbemutatóról készült képek az Események rovatban tekinthetők meg. A szerk.)