Minden közép- és kelet-európai nemzet rendelkezett egy-egy költőóriással, akinek életművében a nemzeti felszabadítás és a romantika programja kifejezést nyert. Ilyen az ukránoknak Tarasz Sevcsenko, a lengyeleknek Adam Mickiewicz, a bolgároknak Hriszto Botev – és nekünk Petőfi. A 19. század influenszerei a költők és írók voltak: Petőfi és Lamartine, Heinrich Heine és Ludwig Börne, George Sand és Victor Hugo, a két Dumas, Mickiewicz és Norwid, Verdi és Eminescu, Puskin, sőt visszamenve időben Ragyiscsev. Akkor is sokan utálták a hivatásos politikusokat, és szerették a költőket. De kevesen mentek oly messze a népjogok követelésében a forró napokban, mint Petőfi.

Nem volt még egy költő vagy író az 1848-as forradalmak Európájában, aki ilyen mértékben összekötötte volna személyét a forradalommal, aki ennyire azonosult volna a „föltámadott tenger”, a nép felszabadításával. Petőfi egyik példaképe, a szociálisan érzékeny Heinrich Heine igenelte a forradalmat politikailag, de a kultúrát féltette tőle. Charles Dickens helyeselte az európai forradalmakat, de saját hazájában, Angliában nem.

A franciáknál sem volt más a helyzet. Minden író és költő, talán Hugót leszámítva, aki mindig mindenkinél bátrabb volt, rettegett egy új 1793-tól, egy új hegypárti diktatúrától. A polgárság, amelynek az írók is tagjai voltak, igyekezett jól körülbástyázni a köztársaságot és a társadalmi rendet a hegypárti veszedelemmel szemben. Holott a népnek, amely az elmúlt hatvan évben belefáradt az államformák körforgásába, esze ágában sem volt új Robespierre-t és Saint-Just-öt emelnie maga fölé.

Petőfi és a romantikus nemzedék bálványa, a liberális költő és történetíró, Alphonse de Lamartine (a „mézes szájú Lamartine”, ahogyan Marx gúnyosan jellemezte), aki tagja volt az államfői tanácsnak, elutasította a radikális, demokrata és szocialista nézeteket, és kifejezetten békülékeny, defenzív külpolitikát hirdetett. Lamartine, a februári forradalom hőse aztán csúfosan megbukott a decemberi választásokon, ami jól mutatta, mennyire is kívánta a polgárság az új forradalmat. Balzac királypárti volt és maradt. Idősebb Alexandre Dumas, amikor megkérdezték tőle, mit gondol a kommunizmusról, azt felelte: „lopás”. Petőfi, aki olvasta az utópisztikus szocialista, sokak által „keresztény kommunistának” tekintett Étienne Cabet Utazás Ikáriába című könyvét (amely Táncsics Mihálynak is kedvenc műve volt), ilyet biztos nem mondott volna. A XIX. század költői című verse, amely teljes egészében egy demokrata és szocialista alapvetés, e sorokkal jócskán túlment nemhogy Széchenyin, de Kossuthon és Eötvösön is:

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

Még Petőfi barátja, a hozzá hasonlóan a forradalomért életét áldozó Vasvári Pál is azon aggódott az 1848-as választójogi viták során, „nehogy a proletariátusok elözönöljenek.” Persze, Vasvári előtt a bécsi munkásnegyedek március 13-a esti zavargásának képei kavarogtak (amelyet jól ismerünk A kőszívű ember fiai bécsi jelenetsorából). Vörösmarty Mihály és Arany János egyre óvatosabbak lettek, nem tették magukévá az ifjabb pályatárs lángoló fanatizmusát. Kemény Zsigmond és Eötvös József centralista liberálisból konzervatív irányba mozdultak el.

Egyszóval, a korabeli európai és magyar irodalom nagyságai többnyire aggódva figyelték az eseményeket, féltették a kultúrát és békét.

A politizáló Petőfi magányos maradt a kor Magyarországán és Európájában, miközben Magyarországon és Európában is a legnagyobb költők közé tartozott. Lelkesen azonosult a francia forradalommal akkor, amikor Franciaországban a forradalom már elvesztette vonzerejét, és 1848-ban a polgárság, az egykori „harmadik rend” konzervatív választójoggal bástyázta körül a fönnálló társadalmi rendet és tulajdonviszonyokat. Republikánusnak vallotta magát egy olyan országban, amelyben, ellentétben Svájccal vagy Hollandiával, nem voltak republikánus hagyományok.

Azonosult a néppel, feltétlenül és rajongva, de ugyanez a nép nem volt kész befogadni republikánus elveit. Hitt a világszabadságban, de nem vett tudomást arról, hogy a nemzeti forradalmi mozgalmak (magyar és erdélyi román, magyar és szerb, osztrák és olasz, porosz és dán stb. kontextusban) egymás rovására mennek. Demokrata volt, a demokrácia hagyományai és intézményei nélkül, és érdeklődött a szocialista nézetek iránt, e vonzalmával pedig – Táncsicsot nem számítva – egyedül maradt.