Legutóbbi hozzászólások

  1. A honlapon ezt a mondatot olvastam: „2021-2022-ben a Trianon-kislexikonból 5000 példányt sikerült társszervezeteken, alapítványokon, egyesületeken, egyetemeken keresztül eljuttatni a Kárpát-medence…

  2. A Balassi kard irodalmi díj nemzetközivé tétele, a magyar irodalom hírnevének a Világban való öregbítése egy állami elismerés is érdemelne.

Pozsgay Imre üzenete

2016.05.16. hétfő, 23:33

1 421 megtekintés

MÁTÉ LÁSZLÓ (KASSA)

Pozsgay Imre váratlan halálával emlékké változott. Az, hogy emléke milyen tanulságokkal szolgál, rajtunk is – ismerősein, barátain, kortársain- egyaránt múlik.

alt
Pozsgay Imre oldalán balról Pataky Károly Királyhelmec polgármestere, jobbján  Máté László (A képet a szerző bocsátotta rendelkezésünkre)


Politikusi pályáját összegzik majd az erre elhivatott szakemberek, de az mindenki számára nyilvánvaló, hogy pályafutását nem lesz könnyű ideológiák és sablonok mentén értékelni, mert munkásságának meghatározó évei a huszadik század döntő változásokat hozó utolsó évtizedeire esnek, illetve a nagy reményekkel várt huszonegyedik század másfél évtizedére, amely újabb váratlan kihívások elé állítja a nemzeteket, országokat, az emberiséget, és magát az egyént is. Hiba lenne azonban szeplőtlen ikonná merevíteni őt (ami ellen leghevesebben ő tiltakozna!), mert gazdag életpályája során voltak érthető és kevésbé érthető pálfordulások, tévutak és visszahőkölések.


Pozsgay Imre politikai arcélének-profiljának meghatározó eleme volt az intellektuális politizálás, a sztoikus bölcsesség, a pártfegyelmi kényszerzubbonyelvetése, közösségi vízió alapján megfogalmazott értelmes célok érdekében kialakítandó konszenzus keresése. Tudatosította, hogy a közösség belső, mentális szolidaritásának a megteremtésére a politikánál alkalmasabb a kultúra, ezért keresett szövetségeseket a kulturális élet és az oktatásügy területén, amit az ókori Senecával így fogalmazott meg: Hívd segítőtársul a bölcsességet!


Nyilvánvaló, hogy a pártfegyelmet lihegő pártvezetők, szürke pártkatonák seregében az ország és a virtuális nemzeti közösség érdekében megfogalmazott elvi elképzelései pártok-, csoportok- és egyéni érdekek torpedózásainak lettek áldozatai, pedig ha valakinek volt víziója az ország, a nemzet esélyeiről az egységesülő Európában, akkor neki volt. Ha az ellene szövetkezők már kifogytak sekély érveikből, akkor még mindig ott volt az univerzális megbélyegzés: a múlt rendszer prominense-minisztere volt, sokszor olyan megfogalmazásban, mintha néha már az is bűnnek számítana, ha valaki az elmúlt rendszerben élt. Az öntetszelgő középszernek, kis stílű pártakarnokoknak, kíméletlen könyökembereknek és politikai pankrátoroknak párt- és egyéb érdekektől vezérelve sikerült meggátolni, hogy a rendszerváltás első államfője legyen, pedig az ország lakosságának döntő többsége meggyőződéssel hitte, hogy más nem lehet, csak ő, mert a békés változásokban vállalt emblematikus szerepealapján ezt kiérdemelte. Negyedszázad után csak a tanulság maradt: a sok elszalasztott lehetőség között ez volt az elsők egyike, mert ő mindenképpen más elnök lett volna…


Pozsgay Imrével többször találkoztam. Ha jól emlékszem, akkor először a kilencvenes évek elején a Kossuth Klubban, ahová a határon túli magyar közösségekben egyaránt ismert (és elismert)Czine Mihály irodalomtörténész vitt el, majd könyvbemutatóján a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, de különösen emlékezetes maradt számomra, amikor több mint húsz évvel ezelőtt egy napot tölthettem el vele Rozsnyón és a közeli Várhosszúréten. Az akkor kialakulóban lévő gyönyörű várhosszúréti kezdeményezések egyikének vendége volt. Ott voltam megérkezésekor az önkormányzat épületében, bepillantottunk az Ulman István által megálmodott és megvalósított helyi„kultúrkocsmába”, végigsétáltam vele a falu fő utcáján a futballpályáig, a közönséggel együtt meghallgattam gondolatiságtól tartalmas, „pozsgayimrés” hangon előadottünnepi köszöntőjét, és mellette maradtam a műsort követő emberi forgatagban is. A várhosszúrétiek figyelmes vendéglátóknak bizonyultak:jeles vendégük minden lépését érdeklődés és szeretet követte,sokan igyekeztek a közelébe férkőzni, megszólítani, elismerő szavakkal köszönteni, s ő mindenkivel szívélyesen fogott kezet, szót váltott, türelmesen meghallgatta, az izgalomtól botladozóan szólókat kedves mosollyal nyugtatta, biztatta. Türelmesség, alázat, bölcsesség és szeretet volt minden mozdulatában, szavában. Mondták is többen később: eddig csak a képernyőről ismerték, de az ottani találkozón úgy tűnt, mintha régi ismerőst, kedves családtagot köszöntöttek volna a Csermosnya melletti településen!


Aztán a múlt évben Dobos László emlékszobra avatásán találkoztam ismét vele, Királyhelmecen. Az októberi eső is felejthetetlenné tette Bodrogköz fővárosa neves szülöttjének tiszteletére rendezett emlékünnepséget, mert a megnyitó perceire olyan zápor zúdult a városra és az emlékünnepség résztvevőire, mintha dézsából öntötték volna. Jómagam műsorvezetőként többet figyeltem az eső áztatta mikrofonra, mint a protokollban feltüntetett nevekre. Ennek ellenére az esernyőrengeteg alatt összegyűlt tömegben megvillant Pozsgay Imre jellegzetes sziluettje, akinek az érkezéséről a szervezők nem tájékoztattak. Igyekeztem a helyzetet menteni, és a kiemelt vendégek között köszönteni őt, akit aztán mindenki igyekezett az esőfüggönyön keresztül megpillantani. A tönkreázott ünnepséget és közönséget egy nagylelkű gesztussal a görög-katolikus templom lelkésze mentette meg, aki a közeli felújított templomukba invitálta az emlékünnepség résztvevőit. Most már nyugodtan kimondhatom, hogy az őszi zápor mellett a templomban folytatott avatóünnepség tette emlékezetessé Dobos László hazaérkezését szülőhelyére – Királyhelmecre.


A szoboravatás után a családtagok, rendezők mellett én is igyekeztem köszönetet mondani Pozsgay Imrének, hogy eljött közénk, aki azt is elárulta, hogy országos esőben Sopronból (!) érkezett, és örül, hogy az ünnepség kezdetére sikerült elérnie Királyhelmecre, mert jelenlétével is szerette volna kifejezni tiszteletét és elismerését barátja, Dobos László iránt. A főrendezővel, a Mécs László Társulás elnökével és mindenesével, Csurgó Dezső tanár úrral kisütöttük, hogy jó lenne teret adni Pozsgay Imrének egy köszöntő erejéig, amire a baráti fogadás és megvendégelés keretében került sor. Ő – arcában az egésznapos utazás fáradalmaival – örömmel fogadta felkérésünket, és Pataky Károly polgármester üdvözlése után köszöntötte az emlékezőket.


Pozsgay Imre rövid beszédében elmondta, mennyire fontosnak tartotta, hogy ott legyen Dobos László szobrának leleplezésén, mert Bodrogköz jeles szülöttjét barátjaként tisztelte. Gondolkozásuk közelisége is okot adott a személyes találkozásaikra Budapesten, Pozsonyban; közös programok kimunkálásra különösen a Magyarok Világszövetsége keretében. Csak sajnálni tudja, hogy a virtuális nemzetegyesítés programja a Világszövetségen belül elsekélyesedett és mellékvágányra került. Azt azonban fontosnak tartja, hogy közösségünk megbecsült személyiségeivel, de ugyanúgy egymással szemben is, tisztelettel és megbecsüléssel legyünk.


Égi elrendezésként értelmezte, hogy nemzetünk szlávok, németek, románok szomszédságában lelt otthonra itt a Kárpát-medencében, ezért egyedi, csodálatos anyanyelvünk, nemzeti kultúránk, népi hagyományaink megőrzése és továbbadása nemcsak társadalmi, de erkölcsi kérdés és kötelesség. Elsősorban a családokban kell elmondani, hogy kik vagyunk, milyen kincs és örökség hordozói, mert anyanyelvünk használata és továbbadása nemcsak mindennapi kommunikációnk, hanem egyben párbeszéd őseinkkel.A magyarlét megőrzése és megtartása csak egy közös nemzeti ihlet és ethosz eredménye lehet!


A köszöntőket követő beszélgetések központi szereplője Pozsgay Imre lett. Gondolatébresztő szavait a résztvevők elismeréssel nyugtázták, mindenki igyekezett néhány szót váltani vele. Többek között örömmel mondott igent egy kassai meghívásra, sajnos erre nem várt halála miatt már nem kerülhet sor. Június 4-én azonban ismét találkoznak a királyhelmeciek és Dobos László tisztelői, hogy a Mécs László Polgári Társulás kezdeményezésére emléktáblát avassanak a Kossuth-díjas író szülőházán.  A résztvevők Dobos László megidézése mellett emlékeznek majd a háromnegyed éve még sorainkban tisztelgő és áprilisban végleg eltávozott Pozsgay Imréről is.


Van is miért, mert mindketten a demokratikus változás érdekében kockázatokat vállalva hadakoztak a népuralom – demokrácia -megvalósításáért, de a beköszöntött változások negyedszázad után inkább hasonlítanak egy perzsavásáripártokráciára, ahol pártokat, képviselői helyeket, posztokat lehet venni, de néha már a dantei bugyrokat idéző kleptokráciára. Napnál világosabb,a politika immorálissá vált,gyökeres változásokra van szükség: új értékrendre, generációs váltásra, és ezen belül a kisebbségi politizálás sajátosságainak a figyelembevételére, mert az nem járhat olyan srófra, mint a valamikori állampárt, esetleg a többségi nemzet pártképviseletének önmaga tökéletességébe felejtkező kizárólagossága.


Ami pedig az össznemzeti helyzetünket illeti: fogy a magyarság, csökken a magyarnyelvűség a Kárpát-medencében; közösségünk életében két évtized egyötödnyi veszteséget hozott, az iskoláinkba járó gyermekek száma az elmúlt négy évtizedben a felére csökkent! A magyarlét védelmében egy virtuális nemzeti kerekasztalra van szükség, mert csak egymást erősítve tarthatjuk meg közösségeinket, iskoláinkat, egyházi gyülekezeteinket, és általuk páratlan anyanyelvünket, kultúránkat és hagyományainkat.


A valamikor lelkeket megszólító középkori imádságos ének: Hol vagy István király?…, mára így bővül: Hol vagy Dobos László?.., hol vagy Pozsgay Imre?.., és hol vagytok-vagyunkKárpát-medencei magyarok?!…..


(Kassa, 2016. május 12.)

 



Névjegy: Pozsgay Imre (Kóny, 1933. november 26.–Budapest, 2016. március 25.) politikus, egyetemi tanár, az MDP (1950–1956), az MSZMP (1956–1989), az MSZP (1989–1991) tagja, a Nemzeti Demokrata Szövetség alapító ügyvezetője majd elnöke volt a párt feloszlásáig (1991–1996). A kései Kádár-korszak jelentős politikusa. 1976 és 1980 között kulturális, majd 1982-ig művelődési miniszter. 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsa titkára, 1988 és 1990 között államminiszter. 1983-1994 között országgyűlési képviselő. 1980-1989 között az MSZMP Központi, 1988-1989 között Politikai Bizottságának tagja. 1990 májusa és novembere között a Magyar Szocialista Párt országgyűlési frakciójának vezetője. Később egyetemi tanár.

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu