Ludányi András előadása az MNYKNT 56 gondolat 56-ról című konferenciáján (képek: Balázs Géza)

Minden magyar számára, aki élt ekkor, 1956 mindent meghatározó történelmi esemény volt. Ez a külföldre kivándorolt, kiküldött és kiűzött magyarok számára is így volt. Most 1956-nak az észak amerikai – kanadai és USA-beli – magyarokról lesz szó. Azt szeretném bemutatni, hogy milyen összetételű volt az akkori szétszórtsági magyarság, és hogy ők hogy voltak érintve csoportosan vagy egyénileg az otthoni, azaz magyarországi 1956-os eseményekben.

Megállapításaimatszemélyes tapasztalataimra és kutatásaimra is alapozom. Kezdem a személyes megfigyeléseimmel. Édesapám a Somogyi gyalogezred parancsnoka volt, és ez családunkat automatikusan besorolta az 1945-ös kiűzöttek közé. Ausztrián keresztül menekültünk a németországi wegscheidi menekülttáborba. Onnan 1949-ben vándoroltunk ki az Amerikai Egyesült Államokba, Düsseldorfon keresztül a General Blatchford katonaszállító hajón. Ez kikötött New Yorkban, és onnan vonattal mindjárt továbbküldtek bennünket Richmondtól délre Améliába, Virginiába. Ott kétéves farmon végzett napszámos létezés után jutottunk ismét fel New York városába, ahol szüleim gyári munkásként helyezkedtek el a Speed nevezetű gemkapocs gyárba. Ekkor, 1951-ben kapcsolódtunk be a magyar emigráns életbe.Mi gyerekek az ekkor létrejött New York-i 7. sz. Erőss Gusztáv cserkészcsapat tagjai lettünk. Az átélt tapasztalatokon túl később tanulmányaim egy része szintén a külföldre szakadt magyar diaszpóra sorsával foglalkozott. (Lásd az ITT-OTT folyóiratot és évkönyveket, és a toledói, ohiói magyarokról írt dolgozataimat és az Urban Turf and EthnicSoul című dokumentumfilmünket!)

45-ösök, 47—49-esek: dípík

Az 1945 utáni emigráns életet két részre oszthatjuk: voltak az 1945-ösök mint az én családom és az 1947-49. közötti emigránsok. Az előbbiek a Horthy-korszak emigránsai voltak: katonatisztek, csendőrök, állami alkalmazottak, a középosztály és felső osztályokhoz tartozók. Új környezetükben ezek hozták létre a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségét (MHBK), a külföldi Magyar Cserkészszövetséget, az Anti-Bolshevik Bloc of Nations magyar tagozatát, a Kereszt és Kard mozgalmat és több erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és délvidéki szervezetet vagy csoportosulást.

Az őket követő 1947-49-es emigránsok a háborút követő demokratikusan elkötelezettek voltak, akik hitték és remélték, hogy Magyarországot még megmenthetik egy demokratikus rend számára. Mikor ebből a lehetőségből kiábrándultak, vagyis Rákosi Mátyásék kiábrándították őket, a kisgazdapárt, parasztpárt és szociáldemokratapárt sok vezetője, tagja, és sok földműves vagy középosztálybeli jött ki ezzel a hullámmal.A korábbi emigránsok számára ők voltak a kedvelt „nemzeti bizottmányosok” és a „szabad európások.” Ők és az 1945-ösök számítottak DisplacedPersons-nak, azaz D.P.-nek vagy DiPi-nek (dípínek).

Kommunistázás és fasisztázás

De a két dípí-csoportosulás között hosszú ideig puskaporos volt a hangulat, és még földrajzilag is elszigetelődtek egymástól. Így New Yorkban a „nemzeti bizottmányosok” és a „szabadeurópások” főleg elit szinten tartottak kapcsolatot egymással írásaikon és leveleiken keresztül, vagy társadalmilag a New York-i Fészek Klubban és az egyik nyugat oldali New York-i uszodában, vagy a Kossuth Alapítvány irodájában. Ezalatt a 45-ötösök inkább a kelet oldali Szent Imre Klubban vagy a Szent István templomnál, vagy az Árpád Hallban éltek társadalmi életet. Ez azzal a következménnyel járt, hogy nagyon elszigetelődtek egymástól a mindennapi életben. Az elhatárolódás ideológiai szinten is éles volt 1947 és 1956 között. Jobbról jött a lekommunistázás, míg balról a lefasisztázás. Például, Kovács Imre Az Ember címűújságban a következő cikkekkel támadott ellenfeleire: Ellenforradalom az emigrációban, Frakk és halinacsizma, valamint Javíthatatlanok és menthetetlenek. Itt csupán az elsőből idézek, mert a többi hasonló példákkal szolgál, Horthyék és Szálasiék egybemosásával. „Politikai vakság lenne nem észrevenni az emigráns jobboldal felzárkózását, ellenforradalmi szervezkedését, és puccsista törekvéseit, melyekkel (…) kedvükre grasszálhatnak, akciózhatnak, és denunciálhatnak.” (Sipos Levente, Kovács Imrecentenáriuma, 190). Ezt a terminológiát emigrálásukután az 1947-eseknek is nyakába varrta az otthoni kommunista hatalom.

Az 56 gondolat 56-ról című konferencia közönsége

 
Régi amerikásokkal együtt

Általában ez a két emigráns réteg csak a „régi amerikások”, az első világháború előtt kivándoroltak(József Attila kitántorgott magyarjai) által alapított templomokban vagy biztosító társaságoknál találkoztak egymással vasárnapi szertartások vagy hétvégi „piknikek” keretében. De a három csoportosulás között ritkavolt az átjárás, és eleinte csak Szent István napján vagy március 15-én lehetett őket összehozni egymással. Ezt az általános fragmentációt tovább fokozta az amerikai demokrata- és republikánus pártok közötti vetélkedés és ez a kinti magyarokat is tovább osztotta…

És jöttek az ötvenhatosok!

Hogy fogadta 1956-ot és az 1956-osokat ez a megosztott, szétforgácsolt amerikai-magyarság? Mielőtt erre válaszolnék, érdemes megjegyezni, hogy az ötvenhatosoktársadalmilag jobb keresztmetszete volt a magyar társadalomnak, mint az előző három csoportjának akármelyike. Csak két jellegzetességben különböztek nagyon az előzőektől, abban, hogy Magyarország nyugati részéről jöttek legtöbben és hogy túlsúlyban fiatalok és férfiak voltak, köztük sok egyetemistával.Fogadtatásuk, főleg az első időben, mindhárom már létező magyar-amerikai csoport részéről nagyon pozitív volt, teljes erőbevetéssel próbáltak segíteni az új magyaroknak az amerikai életbe való beilleszkedésben. Emlékszem, hogy 1956 karácsonyát a New Jersey-i Camp Kilmerbe érkezett magyar menekültekkel a New York környéki magyar cserkészcsapatok vendéglátása biztosította. Ajándékokat vittünk nekik, karácsonyi énekekkel és népdalokkal szórakoztattuk őket. Ezenkívül sokan vállaltak tolmácsolási munkát és segítettek intézni az újonnan érkezettek ügyes-bajos dolgait. Mások megosztották lakásaikat a menekültekkel addig, míg sikerült állást vagy lakást találni nekik.

De az 1956-osok érkezése mindennek az újraértékeléséhez is vezetett. Mindenki a saját politikai nézeteit vélte felfedezni az 56-os forradalomban. Kovács Imre ezt így fogalmazta meg: „Az ötvenhatos menekültek új színekkel gazdagították az emigrációt, felkavarták poshadt vizeit, összeállt az emigrációs forradalmi tanács, írók, diákok, szabadságharcosok, volt politikai foglyok…!”

Megvolt a lehetőség egy új kezdésre.Az első ismerkedések után viszont előbújtak bizalmatlanságok is. Egyesek szerint a menekültek nem voltak megelégedve azzal, amit kaptak. Ez több okból történhetett. Talán az zavarta az előző letelepedetteket, hogy amit ők évek nehéz munkájával tudtak csak elérni, azt az ötvenhatosok hetek és hónapok alatt elérhették. Miért? Mert ők „FreedomFighterek” (azaz szabadságharcosok) voltak a szttalinista, szovjet birodalom ellen. És ez nagyon jól beillett az akkori amerikai külpolitikába és az akkori hidegháborús közhangulatba! Ezzel ellentétben a magyar dípí-emigránsokat úgy fogadták mint volt ellenséget, akik talán háborús bűnösök is lehettek. Így az utóbbiaknak általában csak a legalantosabb munkákat adták, alacsony fizetéssel. Ebből csak a „szabadeurópások” voltak kivételek, akik tudták bizonyítani, hogy ők mindig is az amerikai demokráciával szimpatizáltak.

Ami tovább növelte a távolságot az ötvenhatosok között és a dípík között az az volt, hogy az újonnan jöttek nem kapcsolódtak be a létező politikai szervezeteikbe, hanem újakat hoztak létre. Így születtek az új „szabadságharcos” tömörülések, melyek vezető egyéniségek mögött csoportosultak, mint például a Tollas Tibor alapította Nemzetőr mögött, vagy a Király Béla által vezetett Szabadságharcos Szövetség, vagy a Pongrácz Gergely és Ödön által vezetett Október 23.-i mozgalom. Aztán még jött a további megosztottság Pásztor László és Pogány András követőivel. Ezekhez nem kapcsolódhattak a dípík. Az egyetlen 56-os szervezet, amely nyitottabb volt, az az ÉMEFESZ (Észak-Amerikai Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége) volt, amely befogadott olyan diákokat is, mint jómagam, akik nem 1956-osok voltak. Hasonló átjárás volt a külföldi magyar cserkészszövetségnél, ők nagy szorgalommal toboroztak 1956-os fiatalokat is. De a politikai szervezetek között maradt a bizalmatlanság a dípí és az 56-os táborok között.

56 szelleme mozgósított

Ami biztos az az, hogy 1956 szelleme minden magyar csoportosulást mozgósított. A külföldi magyarság is visszakapta önbizalmát és büszkeséggel nézhettek szembe a világgal. Így az utcákon ők is tudtak bátrabbak lenni. A tehetetlenség és a nyugati nagyhatalmak passzivitása a dípíket is és a régi amerikás magyarokat is az utcára vitte. Amíg tartott a fegyveres küzdelem otthon, addig napi jelleggel szerveztünk tüntetéseket, főleg New York utcáin. Két helyre összpontosultak tüntetéseink: elsősorban a szovjet ENSZ követség mellé, a 68-as utca és Park Avenue sarkán Manhattanban. Másodsorban az ENSZ-palotával szemben a 43-as és 45-ös utcák között. Olykor ez összecsapásokhoz is vezetett a New York-i rendőrséggel, mivel ők kénytelen-kelletlen védelmükbe kellett vegyék a szovjet külképviseleteket.

Amint az első 1956-os menekültek is bekapcsolódtak az amerikai közéletbe, ők is aktív résztvevői lettek a tüntetéseknek. Most már dípík és 56-sok együtt vonultak ki az utcákra, mikor megtudtuk, hogy Nagy Imrét kivégezték 1958-ban. Szintén ilyen közös akciókat eredményezett az amerikai kormány enyhülési politikája 1959 nyarának vége felé, mikor a Szovjetunió meghívást kapott, hogy nagyméretű gazdasági kiállítást szervezzen a New York-i Colosseumban. Ez eredményezte Serényi István akcióját, hogy a New York-i kikötőben bekössék a Szabadság-szobor szemét a szovjet delegációk érkezésekor. Szintén ekkor próbálták letépni a négy emeletes szovjet zászlót a New York-i Coleseum homlokzatáról. De ez a szolidaritás tovább is tartott, amikor együtt vonultak az utcákra tüntetni a Ceausescu elnyomó politikája- és a falu rombolás ellen!

Ezek a rövidtávú együttes törekvések, több hosszú távú együttműködéshez is vezettek. Amint láttuk az átjárás a dípí és 56-os csoportosulások közöttaz ifjúság soraiban kezdődött. Ez 1959 után az ÉMEFESZ és a Cserkészszövetség munkáját dicséri legjobban. Főleg az utóbbiét! Mindkettő integráló jelleggel rendelkezett, de az ÉMEFESZ aránylag rövid életű volt. Várallyai Gyula írterről, hogy a külföldre került diákszövetségeket miképpen próbálta beépített emberekkel szétzilálni a magyar belügy. Ez részben sikerült az európai szervezettel, és így az amerikaira is rossz fényt vetített. Mindenesetre áthidaló szerepe volt, mert sok 1956-os így és innen indult útjára a mi szervezkedésünk felé, a Magyar Baráti Közösség felé 1967-68-ban (Várallyai Gyula, Tanulmányúton: Az emigráns magyar diákmozgalom 1956 után).

A cserkészmozgalom is új erőre kapott az 1956-os vérátömlesztésből. De sajnos nem tudott minden társadalmi csoportosulást bekapcsolni munkájába. Így az egyszerű, de fiatal munkás, vagy melós 56-osok kívülmaradt a szervezeten. És ezt csak részben tudta helyettesíteni acserkészmozgalomból kivált lövészmozgalom. Ez Vasvári Zoltán akaratából jött létre. Vasvári a New York-i 7 sz. Erőss Gusztáv cserkészcsapat parancsnoka volt. Ő úgy érezte, hogy a Bodnár Gábor által vezetett cserkeszszövetség nem készül fel eléggé a jövőre, mivel a cserkészek nem kapnak kiképzést minden eshetőségre. De ellentétben a cserkészettel, a lövészmozgalom rövid életű volt, 1959-től körülbelül tíz évig nevelt csak lövészeket.

Új szétszórtsági mentalitás

Amiben maradandóbb hatása volt 1956-nak a külföldre szakadt magyarság számára, hogy két generáció számára biztosított szellemi vezetőket. Több kétnyelvű értelmiségit, egyetemi professzort, tanárt, ügyvédet, újságírót, riportert, orvost és mérnököt termelt ki. Ez fontos volt a cserkészek számára is, de minden más újraszerveződő és emigrációból szétszórtsági mentalitást tükröző és elsajátító szervezetben is. Így a diaszpóra szellemiségű magyarok számára, a kisebbség védelemben ilyen alapokon jött létre a Magyar Baráti Közösség (MBK), a HHRF, a Magyar Lobbi, az Amerikai Magyar Koalíció, és sok más érdekvédő szervezet!Példaként itt a Magyar Baráti Közösséget hozom fel, mert ez a közösség volt eddig a cserkészmozgalmon kívülaz egyik legsikeresebb szétszórtsági (azaz diaszpórai) szellemiségű tömörülés. Sőt, azt mondhatjuk, hogy ők voltak az elsők a külföldre szakadt magyarok között, akik a szétszórtsági szerepet magukra vállalták, és ezt más külföldre szakadt magyarok számára is irányadónak tartották. Ellentétben az emigrációs berögződéseknek és az ebből eredő múlton rágódásnak, a szétszórtsági mentalitás a közösség és nemzetközi hálózat építésére tette a hangsúlyt. Példának tekintette az öreg népek – görögök, örmények és zsidók – diaszpóra tapasztalatait, hogy a kényszerszétszóratást pozitív irányba tereljék, és hogy globális szinten biztosítsanak a magyar nemzet számára egy állandó és életképes képviseletet (Cseh Tibor, Csernátontól a Reménység taváig, 370-376).