Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

„Remélem, a tájszavak megmaradnak”

2020.12.07. hétfő, 21:11

1 881 megtekintés

 

AMBRUS LAJOST Egyházashetyén látogatta meg BINCZE DIÁNA

– Ha visszapörgethetné az idő kerekét, újra ideköltözne Kemenesaljára?

 

– Igen, ide – a harmonikus, csalogató magyar tájba. Városból jőve, bő harminc év előtt is két szempontom volt: a táj poétikus szépségű legyen, és a táj kulturális tisztelete is érződjön rajta. Kemenesalja se nem alföld, se nem dombvidék: „köztes”, táj; csöndes, mai értelemben vett otthonos, ’zöld’ vidék. Körbeveszik az utolsó tanúhegyek, Somló, Ság, Kis-Somlyó – a nagy vulkáni őserők csudás emlékei. Az író Németh László, amikor az én falumban járt, a ’30-as évek második felében, Berzsenyi halálának 100. évfordulóján egyik legjobb könyvére, a Berzsenyi címűre készülve, szóval eljött ide, s azt jegyezte föl: itt minden más. Különleges erejű az itteni tájgéniusz – más a levegő, mások a színek: élesebbek, a zöldek is mélyebbek, de még a cseresznye is piroslóbb. S bár csupán átutazó volt, a lényeget tekintve mégis mélyen értette Berzsenyi táját. Én is ezt a lokális civilizációt ismertem meg, egyrészt Berzsenyi lírájából, másrészt a valóságban. És amikor itt megláttam ezt a régi, kisnemesi házat, amelyben most beszélgetünk – rabul ejtett. Aztán kulturális adalékként Hamvas Bélát is emlegethetem, aki az Öt géniuszban Kemenesalját a délnyugati géniusz központjává teszi, amelyben a szociális báj és a kozmikus harmóniák szerencsésen egyesülnek. Itt olyasmi (is) született, mondja Hamvas, mint sehol a világon: ez a méhes. El kell képzelni, fűzi tovább, amint Berzsenyi egyik ódájának vázlatával az augusztusi hőségben kiballag a méhesbe, és ott a méhek szüntelen zsongása közben Horatius nyelvét és poétai örökségér formálja, és írja-írja a fennkölt ódát – s a szövegben egybefolyik minden, az ifjúság, a hősi hagyományok, múlt idő a jelennel, a szerelem, mindenféle emlék és varázslat, s persze a táj szépsége. Ez hát az a tájgéniusz, amely Kemenesalját jelenti. És sorolhatnánk további példákat is e lényegében valódi város nélküli kistájról, amelyben ipar nincs is; a nagyipari üzemek ma is messze esnek, hála a Jóistennek. És hát itt található e kistáj centrumában a legkisebb vulkáni hegy is, a Kis-Somlyó. A somlói borvidék szívében – a nyugat-magyarországi nagy tűzhányó hegyek centrumában vagyunk. Erről is írtam is egy könyvet A somlai címmel.  Hetyén olyan házat találtunk, amelyet meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A pusztulás szélén állott, de fölsejlő stiláris szépsége fejedelmi volt. Ez egy 250-300 éves oszloptornácos kis udvarház. Amint a pompás architektúrát megláttam, a döntés készen állt. Hosszadalmas értelmiségi létküzdések után sikerült is megvásárolni, majd helyreállítani – ma már műemlék védettségű házról beszélhetünk. De sajnos azt kell mondanom, Kemenesalján ma már alig maradt ilyen építészeti emlék – sőt, szinte nincs is. Ezt még valódi természetes emberi megoldásokkal készítették; kőből építették, kőkerítésekkel, a faragható bazaltköveket a bazalthegyről hozták, a vörösfenyő gerendákat a magasabb fekvésű hegyekből, s a ház formája a régi nyugat-magyarországi hagyományokat követi. Nem volt nehéz levédetni. Ez az öreg ház ma is pontosan tudja azt, amiért készült: jól lakható, jól tagolt, élhető rendszer. Csak a legfontosabb modernizációkat hajtottuk végre, víz, villany, de például ma is régi cserépkályhákban fűtök és fával tüzelek.

 

Ambrus Lajos és Bincze Diána Egyházashetyén (saját kép)

 

-Ha tudná, hogy holnap itt a világvége, mivel töltené a napot?

 

– Valószínűleg kimennék a szőlőbe. A Kis-Somlóra.  Megnézném, milyen állapotban kellene itt hagynom a szőlőimet – magam telepítettem valamennyit. A hegy a legjobb magyar borvidékek közé tartozik, a somlói borvidékhez. A Kis-Somlyó a tájegység, Dél-Kemenesalja csillogó ékköve. Ehhez a hetyei házhoz – amikor megvettük – járt volna egy ’hegy’ is a Kis-Somlyón, pincével. De akkor azonnal elhárítottam: köszönöm, nem! Aztán 8-10 év múlva mégis vásárolni kezdtem a szőlőterületeket, most a hegytetőn vagyunk, a Királykő sziklája mellett. Úgy két hektárt művelünk; előbb a testvéremmel, jelenleg a fiammal. Ennek megfelelően beleástam magam szőlészet és borászat rejtelmes és szépséges tudományába, s közben néhány könyvet is írtam erről a világról. (Legutóbb a Terra Benedicta: Áldott föld című szép albumban. Nézze meg, esetleg, a somlói részét, meg a határon túli szőlészetet én írtam.) Kimennék hát a hegyre – elbúcsúzni a szőlőtől.  S ugyanitt még valamitől: az egyik pince mögötti dzsungelból a sziklák között, meglepetésre előbukkant egy magányos tölgyfa. Egy kocsányos tölgy (Qercus robur) harcolt ott az életéért. Tőle is elbúcsúznék. A fát azonnal kibontottuk, életteret biztosítottunk neki, és hihetetlen dolog történt: nőni kezdett és ma egy gyönyörű tölgyfa áll a bazaltszikla kellős közepén. Jól érzi magát – dacol idővel, viharral, téllel, aszállyal, az elemekkel, mégpedig úgy, termőtalaja szinte nincs is. Ennek a tölgynek páratlan életereje bizonyítja, miféle csodákra képes a természet. A sziklarepedésből kinőtt egy kis magonc, amelyből minden észérv ellenére gyönyörű fa növekedett. Azt mondja róla egyik barátom, a japánok egy ilyen gyönyörű tölgyért száz évig dolgoznak. Én viszont kapcsolatban állok vele, s ahogy tudom, óvom és segítem az életét – tőle is búcsút vennék. Talán abban a tudatban, hogy ő még a holnapi világvégét is túl fogja élni.

 

-Ha együtt ebédelhetne a magyar kultúra bármelyik élő vagy valaha élt – alakjával, ki lenne az és mivel kínálná?

 

– Hamvas Béla lenne az. Azért említem őt, mert érdekes módon kerültem kapcsolatba vele. És fontos szerepet játszott a szőlőkkel kapcsolatos döntésemben is. A történet előzménye, hogy a nyolcvanas években Szombathelyen, az Életünknél voltam szerkesztő. 83-tól 94-ig dolgoztam itt. 1987-ben éppen főszerkesztő-helyettes voltam, amikor Kőszegi Lajos veszprémi irodalmár azt az ajánlatot tette, szenteljünk Hamvas Bélának egy teljes lapszámot. Hamvasnak akkoriban már két könyve is megjelent. Előbb a Világválság, majd a Karnevál című nagyregénye. Tehát már körvonalazódott valami Hamvas-rehabilitáció, legalább néhány művét lehetett olvasni. Korábban, egyetemista koromban rossz gépirat-másolatokban terjesztett Hamvas-szövegek hozzám is eljutottak. A meséhez az tartozik, hogy Hamvas Béla kitartó, konok és kemény munkát végzett, olyan körülmények közt, hogy írásai megjelenésére egyáltalán nem számíthatott. A marxista Lukács György 1947-ben száműzte őt a magyar irodalomból és kultúrából a Forradalom a magyar művészetben című, feleségével írt közös könyvük miatt. Lukács ledorongoló, megsemmisítő kritikája után többé nem írhatott, nem közölhetett, állását elvesztette satöbbi. Egyéni gazda lett, majd raktáros Tiszapalkonyán és az inotai erőműnél. Semmi reménye nem volt, hogy valaha publikálhasson. És minden nehézség, rettenetes szellemi-anyagi körülmények ellenére is keményen dolgozott, vagy tíz nyelven beszélt, mindenféle nyelvekből fordított, filozófiával, eszmetörténettel, szellemtörténettel foglalkozott. És regényeket írt – ott, a raktárban. A magyar kultúra egyáltalán nem ismerte, nevét sem említették, az egyetemen egyetlen hangot sem hallottunk róla, elfelejtették. 1968-ban úgy halt meg, hogy ’47 után sosem jelent meg. Az Életünknél 1987-ben elérkezettnek láttuk az időt, hogy teljes Hamvas-lapszámot adjunk ki, 1987 szeptemberében megjelent az Életünk Hamvas-száma. Az ő írásai is szerepeltek, de felvonult az akkori írók és szellemi emberek java, Kemény Katalin, Határ Győző, Esterházy, Spiró, Szőcs Géza, Bodnár György, Darabos Pál, Dúl Antal és mások. Óriási esemény volt ez az 1987-es lapszám; újra kellett nyomni. És megismerkedtünk Hamvas Béla feleségével, Kemény Katalinnal, aki javasolta, hogy Az öt géniuszt, amely addig csupán Svájcban látott napvilágot, adjuk ki. És tegyünk mellé egy másik Hamvas-kéziratot is, amelynek A bor filozófiája a címe. Így jelent meg a két esszé egy kötetben Szombathelyen, 1988-ban. Én viszont abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy első kézből olvashattam hiteles Hamvas-kéziratokat, s a kötet nyomdai korrektúrázásait is végezhettem. Akkoriban már megvolt a hetyei ház; ez azért lényeges, mert én korábban lemondtam a házzal egyszerre felkínált kissomlói szőlőről. Hamvas szövege, különösen A bor filozófiája, megdöbbentett. Mindkét könyvében a kemenesaljai táj és a somlói bor kerül a meditációi centrumába – és akkor, a kézirat javítgatása, a levonatok korrigálásai közt váratlan és lényeges dolog világosodott meg előttem. Borkatalógusait mérlegelve rá kellett döbbennem: te ott vagy a világcentrumban, csak egyszerűen nem veszed észre, nincs róla tudomásod. A világ köldökén ülsz és nem tudsz róla. Hisz a somlai bor az emberiség egyetemes üdvére teremtődött – akkor határoztam el, hogy szőlőt kell vennem. Ráadásul maga Hamvas is mondja, hogy a Jóisten is szőlőműves, mert a szőlőműves az emberi tevékenység legmagasabb rendű munkáját végzi.  A kérdésre válaszolva tehát, Hamvas Bélát hívnám meg vacsorára. Egyszerű vacsora lenne az, szalonna, kolbász, sajt, házikenyér és melléje finom, saját somlai borom. Juhfark, Furmint és Szagos sárfehér.

Hogyan mutatná be ezt a tájat annak, aki még sohase járt ezen a vidéken?

 

– Itt született a házammal szemben 10 méternyire Berzsenyi Dániel, a legnagyobb magyar görög ódaköltő. Nyilván Berzsenyin keresztül mutatnám be ezt a tájat, egyszerű személyes történettel. Én a szegedi egyetemre jártam, ahol Csetri Lajos kiváló és derék tanárunk foglalkozott Berzsenyivel és a korszakkal. Ő maga egy fontos és kitűnő Berzsenyi-könyvet is kiadott (Nem sokaság hanem lélek, 1986.). De azt kell mondanom, hogy egyetemistaként nem érintett meg túlságosan Berzsenyi költészete. Pátoszosnak gondoltam, nehezen érthetőnek, körülményeskedőnek. És elmentem mellette – viszont azóta is tanulom. S ahogyan a lélek „fejlődik”és kevésbé képvisel radikális és nagyképű nagyotmondásokat, mára majdnem mindennapos élményem lett az ő költészete. Egy egész lét-kozmosz nyílik ki Berzsenyi-versvilágából. Páratlan az ő egyéni sorsa és költészetének időtlen ragyogása. Leírtam már, tán lassan eljutok odáig, hogy az égi kávéházban a kiváló Csetri Lajos tanár úrral is tudnék pár érvényes mondatot váltani Berzsenyi költészetről. Sokféle úton lehet hozzá érkezni – az én utam a lassú épülés, és a türelem útja volt. Megérteni az ő természet-érzékenységét és érték-érzékenységét. Ha jönnek barátaim, átmegyünk a szülőházba, szívesen beszélek róla. Vagyis Berzsenyin keresztül javasolnám a tájszerelmet beoltani az érzékenyebb vállalkozóval – kevés az olyan oldott vidék, amely olyan nagyszabású költőt adott a honnak, mint ez. Berzsenyit. De egy kőhajításnyira, Csönge egy másikat: Weöres Sándort. És úgy gondolom, hogy Kemenesalja annyira egyedi táj, hogy szinte nem is Vas megye, nem is Veszprém megye, hanem valami közbülső entitás. Régen, a honfoglalás táján Karakói ispánságnak nevezték és három tanúhegy fogta közre (miként ma is): a Somló, a Sághegy és a Kis-Somló. A tájban egy derékszögű háromszöget képzeljünk el: befogó- és átfogópontjainak mindegyikén egy-egy tanúhegy áll. A derékszögű háromszög átfogójának egyik végpontján a Nagy Somló, centrumában, az origóban a Kis-Somlyó, és fönt, az átfogó másik végén a Sághegy. E terület épp olyan, mint a Bermuda-háromszög; közepén folyik délről északi irányba haladva a Marcal, amely valaha jelentős árterű folyó volt, de ma már alig nevezhető annak. Hasonló növényföldrajz, hasonló vulkánosság, 4-5-6 millió éves bazalthegyek és sziklák, de első osztályú szőlőtermő terroir és kultúra, egészen egyedi és kiváló borokkal, amelyek csak az efféle bazalthegyeken képesek teremni. Berzsenyi költészete is épp olyan, mint ez a táj– látomásai, kitörései lávaömlés-szerűek. Ez a poézis hordozza azt a géniuszt, amelyből vétetett.

 

– Mi a legerősebb kapocs, ami Kemenesaljához, Egyházashetyéhez köti?

– Talán az a legszemélyesebb kapocs, hogy létrehoztam itt egy szerethető öreg házat. Aztán egy kertet, és egy olyan almáskertet is, ahol különféle régi, elveszett almafajták állnak – a Batultól a Pónyikig és Pogácsa almáig, a Masáncki almáig. Most készítem a Nagy almáskönyv című összefoglalásomat, amely részben erre a kertre is épül, de arra a Tündérkertre és mozgalomra is, amelynek Kovács Gyula göcseji barátom és Szarvas Jóska színész mellett alapító tagja vagyok. És saját kertemben minden fát, minden növényt magam ültettem – csak javasolni tudom hát mindenkinek, ültessenek nemes gyümölcsöt hozó fát! Amikor a fiam született, a mögöttünk álló nagy diófát ültettem a tiszteletére, most 36 éves. Ezek azok a személyes mozzanatok, amelyek a természettel való kapcsolatainkat is hitelesíteni tudják.

 

Egyházashetye, Berzsenyi Dániel szülőháza (kép: BG)

 

Ki érezheti jól magát ezen a tájon?

 

Mindenki. Kicsit mediterrán oldottságú a vidék, de nem egészen mediterrán. Valami bájos intimitás jellemzi: nem nagyok a méretek, szerények a távlatok (itt korábban sosem létezett nagybirtok) – emberszabású hát itt gyalogolni, kerékpározni. És lovagolni. Egyébként is: lóval járni más dimenziót ad a szemnek és a léleknek is. Somogyi Győző barátomék a Balaton-felvidékről lóval érkeztek a régebbi Berzsenyi-napokra. A Radetzky-huszárcsapat 5-10 fővel – idelovagoltak Salföldről és Sümegről, amely körülbelül egynapos menetelés volt. Nem a szokásos útvonalakat járták, például a 8-as főúton nem is lehet lovagolni, hanem mindig a táj geometriáját, a földrajzi adottságait követték. Még a lovasok számára is kiderül, hogy a Kemenesalján átfolyó Marcalnak miféle stratégiai szerepe és jelentősége volt valaha. Írtam is erről–az eltévedt francia katonákról a napóleoni háborúk idején. Egy valóságos anabázis volt ez az esemény, felidézve ókori görög írót Xenophónt, aki Anabázis című művében a görög-perzsa háborúk egyik szakaszát írja le. Ott 10.000 görög katona egy hadjárat során eltéved és csak viszontagságos úton térhet vissza Görögországba. Efféle anabázis volt az kemenesalji történet is, amikor harmincezer (!) francia katona keveredett el Kemenesaljára és tűnt el a sűrű erdőkben, az úttalan utakon.  Ugyanis a szomszédos Farkas-erdőhöz hasonlóan az egész Kemenesalja lényegében áthatolhatatlan őserdő volt még a 19. század elején is – ősvadon, apró falvak láncba települt sorával. A franciáknak az volt a küldetése, hogy Stájerországból jőve Győr körül csatlakozzanak a Bonaparte Napóleon főcsapataihoz. Berzsenyi Lajos Dani fiának írt egyik levelében említi, hogy az én falumba, Hetyére ez a harminc ezer francia 1809 nyarán egyszerűen beérkezett. És hogy rabolnak, fosztogatnak. Ebből a levélrészletből figyeltem fel rá, hogyan lehetséges, hogy egy olyan kis, kétszáz lelkes faluban, mint Hetye, harmincezer katona megjelenik? És számítsuk azt is hozzá, mivel lovaskatonák voltak, a korabeli Európa legjobb hadserege, akik még Moszkváig is eljutottak, szóval tüzérséggel és a vezetéklovakkal érkezve máris 60.000 lovat számlált. Itt viszont, a magyar ősvadonban egy-két hétig összevissza keringtek élelem, hadtáp, takarmány nélkül, étlen-szomjan (’anabázis’). Végül nagy nehezen megértették, hogy Győr felé nem északra kell tartani, hanem előbb keletre, a Marcal felé elfordulni, mert Karakónál van az egyetlen átjáró. Itt viszont a Marcal-malomnál a díszes hadsereget a magyar insurgensek maroknyi csapata majdnem megverte – itt zajlott le a karakói csata. Idevágó családi legenda az is, hogy az eltévedt franciák élelmezési ügyeikben elvetődtek Csöngére is, ahol egy alacsony, görbelábú férfiúval találkoztak, aki a környéken egyedül beszélt franciául, Weöres Sándor egyik őse volt az illető, aki később a nyelvi közreműködésért cserébe a francia hadtáptiszttől a hadjárat összes lebetegedett és lesántult lovait ajándékba kapta. Így a Weöres családnak hirtelenjében egy egész ménese kerekedett, amelyből később meggazdagodtak. Még egy észrevétel Kemenesaljához. Ez nemcsak, miként említettem, ipar nélküli, valódi „zöld világ”volt és még ma is nagy részben az, igazi városok nélkül, hanem a fojtogató nagybirtok sem uralta. Sem az egyházi, sem a földesúri nagybirtok. Nem a megszokott nyugat-magyarországi gazdálkodási típus járta itt az Esterházyak, Batthyányak, Széchenyiek, Erdődyek mágnás-világával, ellenkezőleg. A protestáns, főleg lutheránus kisnemes magyar nemesség gazdálkodási kultúrájával. Ez a kemenesaljai udvarházi kultúra és tradíció adta a tanult embereket, az ifjak mehettek Sopronba, az evangélikus líceumba, ahová sok jeles férfiú mellett Berzsenyi is járt; ők adták a hazafias jogérzetű és szocializációjú politikusokat, katonákat és közben könyveket vásároltak, újságokra fizettek elő, nyelveket beszéltek és gazdálkodtak. A magyar műveltségnek egy jeles lutheránus rétege élt Kemenesalján, és mind magyarok.

 

Már több évtizede itt élve sikerült-e elsajátítani az itteni nyelvjárást?

 

– Sajnos nem tudok kemenesalji tájnyelven beszélni. Nem is állna nekem jól – belülről kell azt tudni!   Pedig ezt a csudás nyelvjárást fontos volna megőrizni. Ismerek egy-két embert, akik gyönyörű tájnyelven beszélnek, nagy élvezet őket hallgatni is, de amikor idekerültem, jó darabig alig értettem őket. Ugyan magyar szakos voltam, mindig is érdekeltek a magyar nyelvjárások, fölismerem majdnem mindet. Ráadásul Szegedre jártam kilenc évig, középiskolába és bölcsészkarra is, így ma is boldogsággal tölt el, ha becsületesen ö-ző nyelvjárást hallok, sőt, még ha Tömörkényt is olvasom. Kemenesalja tájnyelve egészen különös, a zárt e-kkel, az illen, ollan-okkal, a szóvégi elharapásokkal – öröm az idevaló idősebbek nyelvi világában megmártózni. Remek emlékeim is akadnak erről. Itt élt a harmadik szomszédban a Berzsenyi-ház gondnoka, Pécz Mariska néni. A háborúban eltűnt katonaférjét örökösen visszavárva élete végéig. Alexa Károly irodalomtörténész barátom, amikor talán legelőször járt is családostól (azóta már házat is vettek), átmentünk együtt a szülőház-múzeumába – Mariska néni kinyitotta az emlékházat. Bevonultunk, de Mariska nénénk hirtelen  haptákba vágta magát és váratlanul, kérés nélkül szavalni kezdte a Bucsuzás Kemenes-aljától-t. Mint egy kisiskolás diák. „Messze setétedik már a Ság teteje, / Ezentúl elrejti a Bakony erdeje / Szülőföldem képedet: / Megállok még egyszer , s reád visszanézek / Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek! /  Vegyétek bús könnyemet.” És hibátlanul fújta összes strófáját, oly elképesztő nyelvjárással, hogy az ember hátán futkosott a hideg. Ez volt az a régi világ, és a gyönyörű kemenesalji tájnyelv, amelyről a nyelvész Beke Ödön sokat írt. Hát ezt a hibátlan zárt e-zést nem tudom természetesen előadni – sajnos. Ehhez olyan hangképzések és egyéb kellékek szükségesek, amelyekkel nem rendelkezem. Elsősorban azt hiszem, ide kellett volna születnem. De a nyelvjárási sajátosságokat és a nyelvjárási környezetet megőrizni jó volna, pláne, ha még az itteni nebulóknak tanítanák is.

 

Nyelvhasználatában megvannak-e még a tiszai nyelvjárás jellemzői?

 

– Nyilván stilizált szöveget írok és nem vagyok Móricz Zsigmond, aki remekül adta vissza a nyelvhasználati és tájnyelvi formákat, bár a Rózsa Sándorban neki is akadtak a szegedi nyelvvel apróbb problémái – Bálint Sándor korrigálta az e-ö zavarokat. Saját, tiszántúli gyerekkori nyelvhasználatokra (Gyulán születtem), az öregapáméra például, szívesen gondolok, sőt ma is hallom;  píz (pénz), dóga (dolga), bíke (béke) satöbbi, aztán a  tiszántúli diftongusok sokaságát, főleg Bíkís (Békés), meg Bihar vármegyéké. Nincsen meg úgy, mint Arany Jánosnál, de persze én mindig úgy írom, hogy a kosarat kaskának mondom, ezek a dolgok mind büszkén vállalom, amennyire tudom. Nagyon remélem, hogy a tájszavak megmaradnak.

 

– Mit őrzött meg a tájnyelv a régiségből?

 

– Amit igazán sajnálok, azok az életmód változásával eltűnt, vagy eltűnőben lévő nyelvi tudások és ismeretek. Most csak a pusztuló magyar állattartás legelemibb, szinte nem is igazán tájnyelvi anyagát hoznám fel.  Az én gyerekkoromban mint sajátos egyszeregyet, memorizálnom kellett még mondjuk a ’disznó-társadalom’ nomenclaturáját is, mert még gyerekfejjel is illő dolog volt tudni, hogy az egy éven aluli fiatal jószágnak malac a neve. Aztán azt is: az egy-két éves jószág, némely vidéken akár három évig is: süldő. A hím: kan, a nőstény: koca, emse vagy göbe. A szaporításra szánt disznónak akár kan, akár koca, magló a neve, a herélt kan az ártány, a petefészkétől megfosztott nőstény pedig a miskárolt disznó. A fiasításból kizárt és hízlalásba való jószág a hízó. És innét további lépésekként: az egy birtokos, esetleg kevés birtokos egyesített, tavasztól őszig kint tartott sertésnyája a konda, melynek pásztora a kondás; a több gazda, vagy egész község még hízlalóba nem fogott és naponkint hazajáró egyesített sertésnyája: csürhe, ennek pásztora: a csürhés; a tenyésztéshez értő s különösen a kanokat évszámra kint gondozó disznópásztor a kanász. Csupán itt-ott tájnyelvi ez a leltár-szerű nyelvi alakzatgyűjtemény – de ma már szinte egzotikus szöveganyagnak tetszik.

 

A Pónyik és Batul című esszéjében a gyümölcsösök bemutatásánál érinti a nyelvi érdekességeket is: ezeknek az etimológiáját, a nevük keletkezéséhez kötődő történeteket. Mivel csábíthatja egy gyümölcsöskert a magyar nyelv és nyelvművelés iránt érdeklődőket?

 

Én ezt úgy is gondolom, hogy a régi fajták, a régi gyümölcsök története olyan, mintha regény volna. A gyümölcs-etimológia először is hatalmas méretű anyagot foglal magába. Hogy egy közelmúltban olvasott példára hivatkozzak, noha nem az almára, hanem a szőlőre vonatkozik. A legnagyobb francia nyelvű ampelográfia került a kezembe, Viala és Vermorel a szerzők, amely a szőlőkkel foglalkozik. A világ legnagyobb, hét kötetes ampelográfiája ez – ebben a hatalmas munkában 5600 szőlőfajta van lefestve és leírva. És ennek az 5600 szőlőfajtának saját, tudományossá vált nevén kívül még 24.000 szinonimája olvasható. Elképesztő ez a szám és a többi gyümölcsnél is hasonló a helyzet.

 

-A Pónyik  és a Batul almák története is nehezen kibogarászható.

 

– Aki a Batul nevű gyümölcsöt először írja le 1840–50 körül, a kolozsvári Nagy Ferenc. Ő református teológiai tanár volt, és azt állította, ez a kiváló minőségű, szerintem legjobb magyar alma a Maros mentéről származik. És azt írta, különös nevét a kalangya jelentésű román ’pátul’ szótól kapta,. A kalangya szénakazlat jelent – a Maros-menti nép sokszor télre is kinn hagyott szénarakásokat, szénakazlakat, melynek aljára begyűjtötte az almákat, s azok ott teleltek a boglyában. És az egyébként fáról lekerülő kemény gyümölcs tavaszra megsárgult és gyönyörűen beért.  Ezt a névmagyarázatot a tudományosság ma széles körben el is fogadja, s ez vált hivatalossá  – viszont nekem is föltűnt már, hogy a Batult egyik fő termesztési színhelyén, a Székelyföldön következetesen Baturnak mondják. Egy mai erdélyi pomológus, Nagy Tóth Ferenc kikutatta, hogy a régi Biharban hajdan működött egy Bátor nevű apátság, amelyről már az 1200-as évekből vannak okleveles adataink. Nagy Tóth szerint innét, ebből a kolostorkertből származott szét minden irányban a Batul/Batur alma és onnan vált Erdély egyik legősibb és leghíresebb gyümölcsévé. A Pónyikkal szintén hasonló az eredettörténet – általánosan azt az etimológiát fogadják el, hogy a ’pojána mik’, „kis mező” román kifejezésből veszi néveredetét.  A probléma az, hogy Jakubovich Emil 1914-ben közzétett oklevélszótárában, pótlásként a Szamota-Zolnay-féle oklevélszótár 1909-es kiadásához, azt írja: „1335:…pomi, que wlgo ponica alma dicitur (Muz. t. a.; vö. ponyika-alma NySz.).” Utóbbi alak az 1508-as Döbrentey Kódexben szerepel  (480.477.)  – de már nem latin, hanem magyar nyelvű szövegkörnyezetben. A Pónyik név helyet kapott az 1530 körüli Érsekújvári kódexben is (220,221). pónyika almaként – Nomármost erősen kérdéses, hogy 1335-ben a románok tömegesen jelen voltak a Maros-völgyében. Csak két példát említettem: a magyar gyümölcskultúra és gyümölcstörténet hatalmas és komplex egység. Viszont annyit elmondhatunk, hogy ez az évszázadok alatt fölhalmozott ismeret és tudás lassan veszni látszik. És a szellemi ismeretek mellett maguk a gyümölcsfajták is lassan kivesztek s az ősi gyümölcsfák is eltűnnek. A Tündérkert-mozgalom az utolsó órában kezdte összeszedni és begyűjteni ezt a hatalmas, szétszóródott gyümölcs-hagyatékot. Ma már közel 3500 régi gyümölcsfajtát gyűjtött be az egész Kárpát-medencéből. És mindet őrzi egy jeles göcseji kertben; a fák nagy része lassan már termőre is fordul. Megtekinthető, hozzáférhető, továbbszaporítható és a tudomány részére felhasználható.

 

-Mi az a téma, amit még nem érintettünk, de szívesen beszélne róla?

 

-A gyümölcsök és Kemenesalja mellett a Kert metaforájáról is érdemes néhány szót szólnunk. Tehát nem csupán almáskertről van szó, nem is az élvezeti vagy haszonkertekről. Mert nem csak azt üzeni ez a a Kert, hogy lakói, a növények, fák virágok boldogan éljenek. És nem csak azt, szeressék azt az élőhelyet, ahol vannak, és ha ez így van, akkor majd megjelennek többiek, a társaslények, a méhek, a rigók, a szajkók, és mindenféle élővilág. A Kert nyilván több ennél: az égi Paradicsom előképe – az egyetemes költészetben az univerzalitás teljes és tiszta megnyilatkozását jelenti. A Kert a keleti és perzsa költészetben a ’valóság’ esszenciája. Valódi szemlélőjét kívül helyezi az időn, és mindenképp az egyén fölött áll. Ezzel együtt az önmegismerésre is serkent. A Kert a tisztán látás és a bölcsesség színtere is – a szorongásmentes vágyé, és annak örömteli kifejeződéséé. A nemes munka és a szellemi/tárgyi művészet együttese; minden tudások forrása. Az individuális kert is kozmikus, metafizikus és misztikus – Nemes Nagy Ágnes írja Harangszó című versében: „Mily édes ez a csepp harangszó, / mely itt himbálja sejtelem- / vékony virág-magát a száron / az éji kertben testtelen!”. Ez a tradíciókat esszenciálisan fölmutató Kert azt üzeni: legyetek hát archaikus mosolyú, kertépítő görögök, ezt mondja az európai és magyar poézis is – legyetek egészen Prométheusz előtti emberek, akik még nem estek ki a szakrális rendből és képesek egységben látni az összes őskori „szent hagyományt”. A Kert saját organikus és magyar hagyományainkat is jelöli: a táj, a Kárpát-medence, így Kemenesalja is a honi Föld, Nap és Víz tradíciójának legnemesebb hagyományait őrzi és emelkedettséggel párosítja.

 

Megjegyzés:

Ambrus Lajos (1950-) író, szerkesztő. A szegedi József Attila Tudományegyetemen végzett magyar–történelem szakon. Utána Szombathelyen középiskolai tanár, 1983- az Életünk szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese, főmunkatársa, 1994- a Kortárs esszé- és prózarovat szerkesztője, később a lap főszerkesztője. Lugas címmel esszésorozata van a Magyar Nemzetben.

Az interjú rövidített változata megjelent az Édes Anyanyelvünk 2020/5. számában.

 

3 hozzászólás

  1. Sárdiné Máhonfai Zsuzsanna

    Nagyon izgalmas kérdések vetődnek fel ebben az interjúban. Gyönyörűség volt olvasni.

    Válasz
  2. Dr Mesterházyné Jánosa Magdolna

    Nagyon szeretem Kemenesalját, szülőföldemet;, szeretem az irodalmat, szeretem Ambrus Lajost hallgatni, évfolyamtársamként régóta ismerem, olvasom írásait, találkoztunk a Tündérkert mozgalom kapcsán. Szeretném, ha a kemenesi- tájnyelv megmaradna, és ezért a szerző Bincze Diána törekvéseit, kitűnő írásait, munkáit nagyra becsülöm! Weöres költészete,világa közel van hozzám. A kert, a kertészkedés tényleg az hely, létmód, amelyben Isten teremtőtársai is lehetünk, Örömmel olvastam így az interjút!Köszönöm!

    Válasz
  3. Dr Mesterházyné Jánosa Magdolna

    Nagyon szeretem Kemenesalját, szülőföldemet;, szeretem az irodalmat, szeretem Ambrus Lajost hallgatni, évfolyamtársamként régóta ismerem, olvasom írásait, találkoztunk a Tündérkert mozgalom kapcsán. Szeretném, ha a kemenesi- tájnyelv megmaradna, és ezért a szerző Bincze Diána törekvéseit, kitűnő írásait, munkáit nagyra becsülöm! Weöres költészete,világa közel van hozzám. A kert, a kertészkedés tényleg az hely, létmód, amelyben Isten teremtőtársai is lehetünk, Örömmel olvastam így az interjút!Köszönöm!Szívből gratulálok.

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu