Pusztay Jánossal beszélget Balázs Géza

 

BALÁZS GÉZA (BUDAPEST)

 

Hetvenedik születésnapja alkalmából a Vas megyei Megyeháza dísztermében köszöntötték Pusztay János Príma Primissima-díjas nyelvészt, nyelvpolitikust, a szombathelyi főiskola egyetemmé válásának megálmodóját, a város jeles értelmiségijét. Az ünnepi köszöntőkből nyilvánvalóvá vált, hogy Pusztay János tevékenysége alapvetően meghatározta a megye és a város szellemi életét.

 

Mi indított a nyelvészet felé?

-Egyszerű családból származó vidéki gyerekként kevés fogalmam volt a tudományról, így a nyelvtudományról is. Jó gimnáziumba jártam Szombathelyen, a Nagy Lajosba, 1966-ban érettségizett osztályunk diákjainak túlnyomó része később egyetemet végzett, a legtöbben orvosok lettek, az egykori humán osztályból én vagyok az egyetlen bölcsész. Amikor jelentkeztem az egyetemre, az ELTE magyar-orosz szakára adtam be a pályázatomat, azzal a szent elhatározással, hogy – mivel az irodalom érdekelt – az egyetem elvégzése után hazamegyek szülővárosomba, s megalapítom a színházat. (Amit azután néhány évtizeddel később Jordán Tamás alapított meg.) A sikeres felvételit valószínűleg az irodalomnak és elég biztos orosz nyelvtani tudásomnak köszönhettem, mert 1966-ban Dürrenmattról még elég keveset lehetett tudni, én pedig róla beszéltem a felvételin. Felvettek, s mert nem vittek el katonának, megkezdtem tanulmányaimat. A magyar szakon három féléven át finnugor kérdésekkel is kellett foglalkozni. Az első félévben a finnugor népek kultúrájáról, hiedelemvilágáról tanultunk. M. Velenyák Zsófia adjunktus asszonyhoz került a csoportunk, aki az első órán azt kérdezte, ki mit tud a magyar nyelv rokonságáról. Szerencsére nem engem szólított fel. Egyik csoporttársam elmondta, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, amit én ámulva hallgattam. A gimnáziumban ilyen kérdésekkel nem foglalkoztunk, magyartanárunk, egyszersmind osztályfőnökünk kitűnő irodalomtanár volt, de a nyelvtannal és nyelvrokonsági kérdésekkel nem sok vagy éppenséggel semmi időt sem töltöttünk. Én úgy tudtam, hogy – mivel az irodalom mellett a nyelvek is érdekeltek, minden nyári szünidőben kikölcsönöztem a megyei könyvtárból valamilyen nyelvkönyvet, hol a spanyolt, hol a törököt – a magyar nyelv a török nyelv rokona, hiszen dr. Kunos Ignác Török nyelvkönyvét olvastam és tanultam meg belőle az első néhány leckét. Nekem, egyszerű vidéki legénykének a könyvben leírtak akár a szentírás, ráadásul a szerző doktor. Így aztán minden szavát elhittem. (Török nyelvtanulmányaim azért szakadtak félbe, mert a könyv még a Kemal Atatürk előtti korszakban íródott, elavult szóhasználattal, és ettől mindig megfájdult a fejem.) Tehát ezt megúsztam. Aztán még az első órán referátumtémát kellett választani, és én vagy a maradékelv alapján vagy mert tényleg felkeltette érdeklődésemet, az obi-ugorok medvekultuszát választottam. A referátumok húszpercesek voltak. Az Eötvös Kollégiumban laktam, lementem az Irodalomtudományi Intézet Könyvtárába, s kértem a témához valami olvasnivalót. Kaptam egy méternyi könyvoszlopot, és nekiláttam az olvasásnak. Hihetetlenül izgalmas volt a számomra teljesen ismeretlen világ, ugyanakkor az is nyilvánvaló lett, hogy a kitűzött határidőre nem készülök el, valamint a témáról nem fogok tudni húsz percben beszámolni. Eljött a beszámolóm napja, és én az anyagnak csak a felével voltam kész. Mondom a tanárnőnek, hogy ez akkora anyag, hogy azt lehetetlen húsz percben bemutatni. Márpedig húsz perc van, évek óta ez a rend, és kész. Hát akkor neki sem látok. (Ragaszkodnom kellett az elképzelésemhez, mert az anyag másik felével csak a következő órára tudtam elkészülni.) Mennyi időre van szüksége? Kétszer 45 percre. Frenetikus volt a hatás, de aztán a tanárnő megadta magát: kezdje el, aztán majd meglátjuk. Az eredmény az lett, hogy megkaptam a következő 45 percet is. A második félévben egy finnugor nyelvet kellett tanulni, én egyszerre többet is választottam, finn, vogult, erza-mordvint és – mert a komi nyelvet Velenyák Zsófia tartotta – a komit is. Ez lett a „vesztem”. Olyan érdekesen vezetett be a nyelvelemzésbe, hogy a harmadik félévben is eljártam hozzá speciális kollégiumra. Ő meg azon volt, hogy vegyem fel a finnugor szakot is (akkor ez ún. C szak volt, csak harmadik évtől lehetett felvenni). Egyengette utamat Lakó György akadémikushoz, aki akkor a tanszék vezetője volt, s megengedte, hogy másodéves voltom ellenére bejárhassak a finnugor szakosok órájára. Örökké hálás vagyok Velenyák Zsófiának, hogy eltérített. Jó tanáraim voltak. Hadd legyen elegendő például Balázs Jánosra utalnom, akit mindmáig nagyon tisztelek, s akit a 20. századi magyarországi nyelvészet egyik legjelentősebb, ha nem A legjelentősebb alakjának tartok. (Írhatnám: nem is lett akadémikus!) A finnugrisztika terén Lakó György tudása imponáló volt. A legtöbbet azonban Bereczki Gábornak köszönhetem. Hozzá elsősorban a cseremisz órákra jártam – már mint finnugor szakos hallgató. A cseremisz akkor csak annyiban érdekelt, hogy az is egy finnugor nyelv, amelyet meg kell ismerni. Ám az a nyitottság, széleslátókörűség, a nyelvészeten kívül a népköltészet, a szépirodalom iránti érdeklődés, a sokoldalú és hihetetlen magas szintű műfordítói tevékeny-ség, és főleg a szakmailag másként gondolkodókkal szemben tanúsított megértés – azok az értékek, amelyek, remélem, érezhetően meghatározzák tevékenységemet.

 

Finnugor nyelvésznek tartod magad?

-Finnugor nyelvekkel és finnugor nyelvű – elsősorban oroszországi – népekkel foglalkozónak tartom magam. Egy akadémikusi értékelést a magam módján értelmezve én vagyok a szakmában a legsokoldalúbb ember: mert azon kívül, hogy dilettáns vagyok, még „csodabogár-tenyésztő” és „zöldségtermesztő” is. Nem vagyok hagyományos értelemben vett „-ész”, kutató. Nincs egyenes életpályám. Én szinte a kezdetektől fogva azzal foglalkoztam, ami éppen érdekelt, s mindig igyekeztem vagy új kérdéseket feltenni és azokat megválaszolni, vagy a hagyományos, s már megoldottnak tartott kérdéseket újragondolni. Az egyes kutatási témák általában nem is kapcsolódnak egymáshoz. Életem úgy alakult – s ez nem az én elhatározásomból történt, a Gondviselés kezét látom benne –, hogy több területen is kellett vagy lehetett dolgoznom, hol külföldön magyar lektorként (Göttingen), hol minisztériumi osztályvezetőként (tudományegyetemi osztály), hol főiskolai főigazgatóként (Szombathelyen), alapító tanszékvezetőként (előbb Pécsett, majd Szombathelyen), s mindenhol igyekeztem új, a hagyományostól eltérő megoldásokat találni, nem pedig a sodródni a mindenkori főárammal, még ha ez kényelmesebb, biztonságosabb is lett volna. Mindenekelőtt reménytelen ügyek szószólójának tartom magam. Mert a finnugrisztikán belül az elmúlt jó másfél évtizedben a nép megmaradásának feltételeként tartott nyelvmentés érdekében tevékenykedem, miközben látom, hogyan erősödik az orosz asszimilációs nyomás, s látom azt is, hogy nyelvrokonaink képviselői – tisztelet a kivételnek – egyre inkább már csak a szavak szintjén állnak ki nyelvük megmaradása mellett; a felsőoktatás-politikában pedig, azt hiszem, elsőként hirdettem meg az 1990-es évek elején a tanárképző főiskolák egyetemmé fejlesztésének programját, s ezzel együtt a tanárképzés megreformálását, amely programot annak idején a többi tanárképző főiskola sem akarta támogatni, ám végül az általunk meghirdetett és részben megvalósított program követésével válhattak egyetemmé.

 

Vajon van-e, lett-e Pusztay-iskola? Másként: mit érzel a legfontosabb kutatási-oktatási területednek?

-Nem lett Pusztay-iskola. Észtországban azonban – Ago Künnap professzor vezetésével – egy ideig működött egy doktori iskola, amelyik az én elképzeléseim átvételével jött létre. Annak, hogy itthon nem lett Pusztay-iskola, több oka is van. Egyrészt szakmánk magukat meghatározónak vélő, s megfelelő címekkel, rangokkal ékesített, s ezáltal magas polcokon ülő képviselői több törekvésemet is sikerrel akadályozták meg (erről részletesen írtam Tanszék a végeken című könyvemben), másrészt szakmánk modernizálását elősegítő témákat nagyon nehéz keresztülvinni a többségben lévő konzervatívok ellenállása miatt, harmadrészt – bár a szombathelyi Uralisztikai Tanszék sok éven át egyetemi tanszék volt – a főiskolán nem sikerült nyelvészeti doktori iskolát létrehozni, ahol nyelvészeti iskolát lehetett volna teremteni.

Fontosnak tartom – nem azért, mert az első könyvem volt – Az „ugor-török háború” után című könyvemet, amelyet mind a mai napig idéznek, s amelyben közérthető és tisztességes módon, nem egyes kollégáink ledorongoló stílusában tárgyalom a magyarral kapcsolatos tudománytalan rokonító „elméleteket”. Fontosnak tartom, mert szinte egy második „ugor-török háborút” váltott ki, a Diskussionsbeiträge zur Grundsprachenforschung című, Németországban kiadott könyvem, amelyért hideget-meleget egyaránt kaptam, de amely – szerénytelennek tűnő értékelésem szerint – elindíthat, s talán el is indított a társtudományokban egy újfajta gondolkodást, s előbb-utóbb a finnugor nyelvészetben is kiválthat szemléletváltást. Tudomásul kell venni, hogy bizonyos, eddig a nyelvészet kompetenciájába tartozónak vélt kérdéseket pusztán nyelvészeti eszközökkel nem lehet lehet megválaszolni. Ilyen például az alapnyelv kialakulásának és az ezzel összefüggő őshaza kérdése.

Az utóbbi jó másfél évtizedben vált fontos területté az oroszországi finnugor (uráli) népek és nyelvek helyzetének vizsgálata, a megmentésüket célzó projektek kidolgozása és megvalósítása. A kérdéskörrel akkor kerültem kapcsolatba, amikor – a 2000-es évek elejétől – én lettem Magyarország képviselője a finnugor népek világkongresszusa (mint szervezet) négy fős koordinátori tanácsában, s így a minden uráli nép képviselőiből álló konzultatív bizottságban is. Ebbéli minőségemben 2003-ban engem kértek fel, hogy a négyévenként rendezett, elsősorban politikai, kulturális fórumként működő kongresszus-sorozat soron következő állomásán, 2004-ben Tallinnban tartsak plenáris előadást a finnugor népek helyzetéről. A nagy politikai visszhangot, mondhatjuk, botrányt kiváltott előadásban hangsúlyoztam, hogy Oroszországban erőteljes asszimilációs folyamat zajlik, s ezt csupa oroszországi adattal támasztottam alá. (Azóta nincsenek plenáris előadások a kongresszusokon.) Az ott elhangzottak alapján írtam meg Nyelvével hal a nemzet című könyvemet. Az előadás pozitív következménye az volt, hogy néhány évig együttműködhettem az Európa Parlament több képviselőjével kisebbségi kérdésekben, s az Európa Tanács engem kért fel, hogy a finnugor népek helyzetéről írandó jelentésnek én legyek a szakmai konzulense.

A nyelvfejlesztési, nyelvmentési célból megvalósított Terminologia scholaris program keretében öt oroszországi finnugor nyelven dolgoztuk ki 10 iskolai tantárgy anyanyelvű terminológiáját, hogy megteremtsük minden tantárgy anyanyelvű oktatásának szakmai feltételét. (A többi a politika dolga.) Az EU-s pénzből megvalósult program folytatása az anyanyelvű tananyagok készítése. Ezt egy-két évig magyar pénzből lehetett finanszírozni, de a források az utóbbi időben sajnálatos módon bedugultak. Ebben valószínűleg szerepet játszik a finnugor (nyelv)rokonsággal szembeni széleskörű ellenszenv, miközben a kérdéshez – bár tudományos szinten megcáfolni a nyelvrokonságot nem lehet – másként is lehet viszonyulni. Például úgy, hogy a világ nyelveinek zömét a kihalás, megszűnés veszélye fenyegeti, s ennek beláthatatlan következményei lesznek, lévén, hogy a nyelv szorosan kötődik a kultúrához, az emberek, népek identitásához. Ez a veszély az összes oroszországi finnugor nyelvet fenyegeti. Tehát a finnugor nyelvek támogatását el lehetne választani a nyelvrokonság kérdésétől, s úgy felfogni, hogy a finnugor nyelvek támogatásával a világ nyelvi-kulturális sokszínűségének megőrzéséhez járulunk hozzá, s ehhez nem kell Afrikába, Ausztráliába vagy Óceániába elutazni, bár az sokkal romantikusabb, mint a finnugor világgal való foglalkozás.

 

Finnugorok vagyunk még?

-Ez attól függ, mire vonatkozik a kérdés. Ha a nyelvre, akkor igen a válasz, nyelvünk megcáfolhatatlanul finugor eredetű, amelynek voltak és vannak egyéb nyelvekkel is kapcsolatai, amelyek következtében jövevényszavak, de akár idegen szerkezetek is kerülhettek és kerültek is a magyar nyelvbe. Ha a kérdés a magyar népre vonatkozik, akkor a válasz egyértelműen nem. Már csak azért sem, mert nincsenek finnugor népek, csak finnugor nyelveket beszélő népek vannak. A magyar is ilyen: finnugor nyelvet beszélő nép, amelynek genofondjában, antropológiai jegyeiben számos más népre jellemző jegy is van. Az kétségtelen, hogy a magyar mint nép keleti gyökerekkel rendelkezik, a genofond néhány százalékában még mindig megtalálhatók a keleti jegyek a (közép-)európaiak mellett. Ez egyébként egybevág azzal a nézetemmel, amely szerint a magyar nyelv végső soron szibériai (pontosabban paleoszibériai) eredetre megy vissza, és ennek a nyelvnek a hordozói kb. 8-10 ezer évvel ezelőtt kerültek szorosabb kapcsolatba olyan népekkel (és nyelvükkel), amelyekkel kölcsönhatásban kialakult az ún. uráli nyelvcsalád őseként értelmezhető uráli alapnyelv.

 

Életedben sok meghatározó pont van: Szombathely-Budapest-Pécs-Szombathely-Nyitra… és talán: Észtország, Oroszország, Németország… Mit emelnél ki terveidből, programjaidból?

-Szombathely a szülővárosom, amelynek, főleg iskoláinak, sokat köszönhetek. 1991-ben hazakerülvén a főiskola élére, igyekeztem előadásokkal, cikkekkel, interjúkkal, könyvekkel hatni a városfejlesztési elképzelésekre. Több országban több évet eltöltve szereztem olyan tapasztalatokat, amelyek meghatározták elképzeléseimet, mire lehet alapozni egy város jövőjét. Szombathely adottságai alapján úgy gondoltam, s erről ma is meg vagyok győződve, a magas kultúrára, ebbe beletartozik az oktatás, felsőoktatás, kutatás, színház, zene, képzőművészet, sport, s mindehhez hozzákapcsolva az idegenforgalom. Ezt a célt szolgálták azok az alapítványok, szervezetek, amelyeket – néhány kollégámmal, barátommal – létrehoztam, pl. Miszlivetz Ferenccel a Savaria University Presst, néhányad magunkkal a Societas Scientiarum Savariensist, a Genius Savariensis Alapítványt, ezen belül pedig a Genius Savariensis Szabadegyetemet stb. Az érettségi után 25 évet töltöttem – megszakításokkal – Budapesten. Egyetemi éveim alatt egy-egy esztendőt töltöttem külföldön, előbb orosz szakosként Vlagyimirban, majd finnugor szakosként Helsinkiben. Ezek voltak a világlátás első tapasztalatai, nyelvek és kultúrák (jobb) megismerése. Az egyetem elvégzése után a Finnugor Tanszéken dolgoztam, innen mentem Göttingenbe három évre magyar lektornak. Azóta is példaértékű kedves városom. Német mércével mérve kis város, nagy egyetemmel, Nobel-díjasokkal a szenátusban. Jó minta lehetne Szombathely számára is – persze, magyar viszonyok között. És az egyik program hozta a másikat, előbb DAAD-ösztöndíjat kaptam, majd Humboldt-ösztöndíjat. Aztán három év a Művelődési Minisztériumban. Mindezek néha kitérőt is jelentettek a szűkebb szakmai életpályámon, azonban hihetetlen szakmai s egyéb ismeretekre tettem szert, amelyeket későbbi pályafutásom alatt kamatoztathattam. 1988-ban Omos Mária rektor asszony és Szépe György professzor meghívására Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen alapíthattam meg az Uralisztikai Szemináriumot. Szombathelyre kerülve ez az anyag képezte az Uralisztikai Tanszék programjának alapját.

A szombathelyi programok révén a korábbinál szorosabb kapcsolatba kerültem elsősorban azokkal a tanszékekkel, szakmai műhelyekkel, amelyek tematikusan közel álltak hozzánk. A legnagyobb – bár elismerem, sajnálatosan kései – felfedezés a Baltikum volt. 1990-ben jártam először Észtországban, de az újbóli függetlenné válás után viszonylag gyakran megfordultam ott is, Lettországban is. Szombathelyre kerülve ugyanis a tanszéki szobám ablakából látott, a római kor emlékeit őrző romkert hatására, ahol megvan még az egykori borostyánkőút egy darabja, meghirdettem a borostyánkőút programot. A borostyánkőút övezetét, azaz az Alpok-Adria régiótól a Baltikumig húzódó sávot tartom Közép-Európának. Arra gondoltam, hogy az akkori főiskola néhány tanszékének bevonásával olyan programot sikerül kialakítanunk, amely ezt a térséget vizsgálja és tanítja nyelvi, történelmi, kulturális szempontból. Ebből a mi tanszékünk a Baltikumot vállalta. Ezért is dolgozott a tanszéken – az országban egyetlenként, s amióta megszűnt a tanszék, sehol nincs – lett lektor. Sorozataink közül a Folia Estonica észt tematikájú volt, a Folia Baltica lett, a Specimina Fennica finn, a hEUréka vegyes középeurópai, amelyben egyebek között két észt köztársasági elnök írásait is kiadtuk külön kötetekben. Sajnos, a többi tanszék nem látott kitörési lehetőséget a programban, s mára e tanszékek nagy része meg is szűnt. Ez az a program, talán az egyetlen, amelyet tehát nem sikerült megvalósítanom, s amelyre szerintem égetően szükség volna, mivel Közép-Európa politikailag, gazdaságilag egyre inkább felértékelődik, ám hiányzanak a térséget jól ismerő szakemberek.

2008-ban meghívtak a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-Európa Tanulmányok Karára professzornak. Több oktatási programot is az én nevemre sikerült akkreditáltatni, pl. a hungarológiát BA, MA és PhD szinten. Fontosnak tartottam, hogy a határon túli területen megmaradjon a magyar nyelvű szakemberképzés, ezért vállaltam az egyébként is megtisztelő feladatot. Ottani munkám nagyon sok tapasztalattal járt, amelyekből újabb programok, projektek ötlete is megszületett. Az egyik a maTer, egy magyar-magyar nyelvű terminológiai program, amelynek keretében – egyelőre az iskolai tantárgyak körében – összehasonlítjuk a határon túli magyar iskolákban használt magyar nyelvű tankönyvek és a hazai tankönyvek szakszókincsét. Egyelőre a program elején tartunk, még nincsenek átütő eredmények, de már látszik az eltérés a különböző magyar nyelvű területek szakszókincse között. Ezt a programot még szeretném levezényelni, mint ahogy az Extra Hungariam könyvsorozatot is, amelyben a határon túli területek kulturális, oktatási, gazdasági stb. helyzetét mutatjuk be helyi szakemberek által írt esszék révén.

 

Van-e olyan, amit még soha nem kérdeztek meg tőled, de jól esett volna…

– Őszintén szólva nem is tudom. Inkább én teszem fel a kérdést, afféle költői kérdésként, miért van az, hogy nálunk nem lehet normális vitákat folytatni – sem szakmai, sem politikai kérdésekről. Csak a szakmánknál maradva, miért kell a szakmai egyetnemértést áttenni személyeskedő szintre. Rendkívül kártékony, és nem vezet sehová. A tudomány vitákban alakul, nem pedig erőből képviselt vélemények révén.

 

Az interjú rövidített változata olvasható az Édes Anyanyelvünk 2018/5. (novemberi) számában. A szerk.