Az MNYKNT tagjai is részt vehettek a Nemzeti Színház Rocco és fivérei című előadásán, valamint előtte a rendezővel, Vidnyánszky Attilával folytatott beszélgetésen.

A vidéki fiúk erkölcsét bedarálja a nagyváros, beszennyezi őket a város mocska. A stabil családi értékek nekifeszülnek a nagyváros értéktelen ürességének, tépázó, pusztító kilátástalanságának, úttalanságának. Elgondolkodtam, hogy vajon a nagyváros felétlenül melegágya-e a fertőnek, mi is erkölcstelenedünk? Vagy legalábbis figyelmetlenebbek, embertelenebbek vagyunk, mert itt élünk?

Tetszett, ahogy az első felvonásban az előtérben, a nézők orra előtt táncolt, vonaglott a prosti, a színpadhoz szegezte a heréjét a fiú, golfozott a pasi. Mint az a rengeteg furcsa impulzus, inger, ami nap mint nap kikerülhetetlenül az arcunkba csap, elvonja, eltereli a figyelmünket, elvakít, eltérít a céljainktól, vagy egyszerűen csak attól, hogy valóban (oda)figyeljünk valamire, vagy ami még szomorúbb, egymásra.

Megkapó az a jelenetsor, ahogy Rocco naiv bája és őszintesége áthatol a prostin, megérinti a lelkét. Hogy milyen erős a fiú őszinte, ártatlan, szelíd lénye. A lány is rájön és kéri, hogy mentse meg őt. (Varga Krisztián, angoltanár, Chichester, Anglia/Budapest, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának tagja)

Az előadás előtti bevezetés színház történetébe és életébe érdekes volt. Vidnyánszky Attila személyes megjelenését meghatónak és megtisztelőnek éreztem, mintegy megágyazott a darabnak. Jó volt hallani a rendezőtől, hogy ő hogy látja a darabot. Igaza volt, a darabot nem csak a színházban látjuk, hazavisszük az élményeket, gondolkodunk és beszélünk róla. A Rocco nem a mai elvárásokhoz illeszkedő, gyorsan fogyasztható darab. Időtartamának hosszúsága már-már tűréshatárokat feszeget,. Végig impulzív, nem hagyja a figyelmet lankadni, nézése közben el lehet kalandozni a fő cselekménytől, kiegészítő jelenetek futnak az egész színpadon. A színpad közelsége egészen katartikus élményt nyújtott (a második sorban ültem). Udvaros Dorottya színész monológjai kirángatnak a darabból, szembesítenek a korunkkal. A fiatal, számomra nem ismert színészek (a fiúk) húzták a hátukon darabot. Leginkább az anyával (Ráckevei Anna) tudtam azonosulni, aki kétségbeesetten igyekszik összetartani a széthulló családot, amelyet megmérgez a nagyvaros fertője. A darab felmutatja a család összetartó erejét, egymásért való kiállást, míg Simon véglegesen elveszett minden értelemben. A darab mondanivalója számomra, ha nincs erkölcsi tartásunk, amit a család belénk nevelt, akkor elveszünk az ÉLETBEN és az mindegy, és ebből a szempontból mindegy, hogy hol élünk, nagyvárosban vagy falun. Mi Zamárdiban lakunk, férjemnek, Gábornak is nagyon tetszett a darab, ő egyébként már előre felkészült, utána olvasott, és amíg hazaértünk, éjfélig erről beszélgettünk. (Germán Orsolya, egyéni vállalkozó, Zamárdi)

***

A díszlet vastraverzekre épített egymás fölötti szintjei, lakásai mint a történet helyszínei párhuzamban álltak a mű nyelvi, tartalmi rétegződésével. Alant játszódtak a késhegyre menő események, föntről pedig hangzott az olasz futurizmus programadó nyilatkozata, manifesztuma. A párhuzamos játék, a szimultanizmus és a multitasking (figyelemmegosztás) adja az előadás zsenialitását. Nem kell megküzdenünk a tartalomért, mivel a rendező, Vidnyánszky Attila patikamérlegen kimérve teszi a hangsúlyt a cselekményt előre vivő mondatokra, esetenként pedig az ismétlés eszközével él. Megrendítő és vad, érzékeny és látszólag kaotikus események váltják egymást, a néző egy pillanatra sem eshet ki kvázi résztvevői státuszából. Mindezt erősíti a vizulitás és a zene sokfélesége. (Minya Károly nyelvész, főiskolai tanár, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, elnökségi tag)

***

Vidnyánszky Attila kétórás darabjai többnyire szünet nélkül mennek, 3-4 órás előadásaiba is csak villanásnyi pihenőidőt engedélyez közönségének. Nem szereti kizökkenteni a nézőt. A manapság megszokott másfél órás rendkívül komfortos színházi előadások egy szünettel leginkább arra elegendőek, hogy utánuk gyorsan hazaérjünk és még be tudjunk kapcsolódni a tízkor kezdődő sorozatba, hírműsorba, vagy az aktuálisan futó valóságshowba, ezzel teljesen agyoncsapva a színházi élmény utóhatásait, azt a leülepedési időszakot, aminek minden valamilyen mondanivalóval rendelkező alkotásnak szüksége van. Vidnyánszky darabjai megdolgoztatják éppúgy a színészeket, mint a nézőket és a végsőkig feszítik minden idegszálunkat. Vajon fenn lehet-e tartani az érdeklődést egy fárasztó munkanap után négy órán keresztül? Nem lenne egyszerűbb megúszni mindezt két óra alatt? A színészeknek, a nézőknek és a rendezőnek is könnyebb dolga lenne. Vidnyánszky a tőle megszokott nehezebb utat választja. Egy derűs vasárnapon már eleve erre felkészülve ültem be a Nemzetibe a Rocco és fivérei című alkotására, aminek a 18:00 órás kezdési időpontja is már vészjósló volt. A Visconti által filmre vitt regény az olasz filmtörténet egyik legjelentősebb alkotása. Az alapszituáció a városi és a vidéki élet találkozása és az ebből következő konfliktusok, amelyek szétzilálják egy család életét.  A 3 óra 40 perces játékidő során (természetesen egy villanásnyi szünettel) Vidnyánszky felvonultatja a tőle megszokott teljes fegyverarzenált. Grandiózus emeletes díszlet, sötét baljós színpadkép, a színészek folyamatos jelenléte, megállíthatatlan mozgás a színpad minden szegletében, párhuzamos monológok sok ismétléssel, hogy a fő fonalat ne veszítsük el, sok zene, és látványos színpadtechnika. Az atmoszféra a nézőt magába szippantja. Kis idő elteltével a függöny lemegy és vége az első felvonásnak. Már ennyi az idő? Az első felvonás végén (itt jegyzem meg, hogy nem láttam a filmet) azt sem tudom, hogy vajon mire fog ez az egész kifutni, de azzal nyugtatom magam korábbi tapasztalataim alapján, a végére minden kitisztul. Ez ebben az esetben is így lett. A második felvonásban a kavalkádot felváltja a párbeszédek sorozata, és szemünk előtt bontakozik ki a történet. Végig követjük Rocco vívódásait, a testvérek jellemének fejlődését (visszafejlődését) és azokat a nagyváros által megmérgezett emberi érzelmeket, amelyek rátelepednek a család mindennapjaira. A színészi játék végig zseniális. A Vidnyánszky által kreált csapodár, gúnyos, szépasszony Amelie Gianelli (Udvaros Dorottya) ellenpontozza Rosaria Parondi (Ráckevei Anna), a családját összetartani akaró szerető anya karakterét. Ő a rendező szócsöve, aki kizökkentve a nézőt a valódi történetből üvölti arcunkba az értékvesztés szónoklatait, amelyeket Vidnyánszky különböző kiáltványokból rakott össze. Talán a leginkább katartikus jelenet, amikor Simone megerőszakolja Nadiát Rocco szeme láttára. Az ehhez komponált színpadkép és rapszöveg együttese letaglózó. Az előadás végén elhagyva a színházat az 1-es villamos irányába haladva kavarognak bennem a gondolatok. Az 1-es villamoson való késő esti utazás kiváló levezetője egy ilyen darabnak, ami a nagyváros szennyét arcunkba dobja, hogy aztán hazaérkezve ne akarjunk leülni az éppen aktuálisan futó valóságshow elé. (Takács Róbert, szakértő, közgazdász, PKÜ Kazinczy Műhely, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága)

***

Az első perctől jelen lévő többszólamúság zavarba ejti a nézőt: a színpad különböző részein (ahol a fentnek és lentnek is kiemelt jelentősége van) párhuzamosan folyik a történet – emellett kinyilatkoztatásszerű abszurd monológok hangoznak el. Hogy mindenki mondja a magáét, függetlenül attól, hogy érkezik-e rá reakció, részben csehovi asszociációkat kelt. Ezt erősíti a szinte másfél órán keresztül babakocsit tologató felszarvazott Vincenzo, és az állandó fejfájásra panaszkodó mosodatulajdonos (mintha Andrejt és Olgát látnánk A három nővérből).

Hogy a szereplők mindegyike szinte a teljes játékidőben (220 percen keresztül) jelen van a színpadon, mintha korunk online kényszerére mutatna rá: mindig mindenütt jelen vagyunk, felfoghatatlan mennyiségű impulzus ér minket. A legharsányabb hang ezek közül végig a dadaista és futurista kiáltványé, amelyek mondatai közé a XXI. század progresszív ideológiáinak szólamai ékelődnek (az avantgárd dokumentumokat mégoly jól ismerő néző sem tudja ezeket feltétlenül elkülöníteni). A száz évvel ezelőtt élt dadaisták ma ujjongva üdvözölnék az eltörléskultúra térnyerését: valahol talán itt ér össze az 1910-es évek abszurd mozgalma, az ötvenes évek talajvesztése és a XXI. század totális értékrelativizmusa.

Az öt fiú e fülsiketítő kakofóniában igyekszik boldogulni. S amint a hátuk mögött hagyott vidék értékrendjéről esik szó, időnként felcsendül Nino Rota szívszorító filmzenéje. Egyre ritkábban.

A számunkra talán legfontosabb kérdést Rosaria, az anya teszi fel csendesen, miután valamelyik önjelölt próféta az arcába üvölti a szélsőségesen értékromboló dadaista kinyilatkoztatást: „Értem én, de mi lesz azután?” (Takács Szilvia, középiskolai tanár, szakértő, PKÜ Kazinczy Műhely, az MNYKNT tagja)

(Nemzeti Színház, 2022. február 20.)