[1]

CSERVENKA JUDIT (BUDAPEST)

Ha nem lenne már foglalt a fogalom, azt mondanám, hogy Sárközi Mátyás egy hídember. Ő maga is, életműve is híd: múlt és jelen, Magyarország és Anglia, a régi polgári és a mai bizonytalan identitású, képlékeny, világ között; személyiségével pedig feledteti – arra a néhány órára, amíg jelen van egy-egy könyvbemutatón, kiállításmegnyitón, ünnepségen – hogy milyen mélyek a magyar társadalmat  megosztó árkok. 

Ha feltűnik valahol, azonnal mosolygó arcok veszik körül, könyveit pedig – a politikai filozófiák, értékrendek szélsőségeseitől eltekintve – mindenki élvezettel olvassa. Ellenérzés, felháborodás, értetlenség messze nem azok az érzelmek, amelyek feltámadnának bennünk. Annál inkább az öröm és a csodálat, hogy lehet súlyos és fájdalmas dolgokról is szellemesen, könnyed eleganciával írni.

Ő a „legpestibb” író, akkor is, ha életének nagyobbik részét külföldön töltötte. Könyveivel, történeteivel bejárhatjuk időben és térben azt a régi Pestet, amin nem földrajzi fogalmat ért ez a rövid köszöntő-féle, hanem múltunk, kultúránk egy darabját, olyan különös elegyet, ami irodalomból, anekdotákból, valódi történetekből, viccekből egykor volt emberek jeles tetteiből és viselt dolgaiból van összegyúrva.  Beletartozik Matyi esetében Buda is, hiszen itt töltötte gyermekkorát és kamaszéveit, előbbire a vészkorszak, utóbbira a kommunizmus diktatúrája nyomta rá bélyegét. De a zugligeti házikó, ahol édesapja, Sárközi György halála után édesanyjával meghúzhatták magukat, mégis a pesti szellemi élet – korántsem veszélytelen – központja volt, amelynek eseményeiről Sárközi Márta szellemes és találékony virágnyelven folyamatosan tájékoztatta 1956 végén nyugatra menekült fiát. Aki pedig London és München különböző időkben, különböző okokból emigrált pesti figuráiról írta beszámolóit anyjának, míg a levelezés könyvvé növekedett Sárközi Mátyás egyik legnépszerűbb műveként: „Levelek Zugligetből” címmel – persze csak a rendszerváltozás után.

Ahhoz a régi Pesthez tartozott dédapja, nagyapja és a szerteágazó család, amelynek számos tagja már a barna diktatúra, de legkésőbb a vörös idején szétszóródott a nagyvilágban, időnként azonban felbukkannak unokaöccsük életében, majd könyvei lapjain is.  Sorsukból Sárközi Mátyás néhány könnyed és színes vonással (nem véletlenül készült képzőművésznek) felvázolja azt a karaktert és azt a történetet, amelyből más, témáival fukarabbul gazdálkodó szerző egy-egy önálló regényt írna. Az özvegy olasz bárónéként világjáró nagymama (Vészi Margit, Molnár Ferenc első felesége), vagy a Szekeresből Sekers brit birodalmi lovaggá avanzsált rokon, megannyi unokatestvér, barát és ismerős, akik úgy villannak fel Sárközi történeteiben, mint az epizódszereplők nagyapja, Molnár Ferenc darabjaiban: karakteresen és csattanósan.

Matyi egyik titka az, hogy történetei, a hozzájuk fűzött megjegyzésekkel, kitérőkkel érdekesek, szórakoztatók – és nem utolsó sorban – azok műveltségét is gyarapíthatják, akik csupán iskolai tankönyveikből kaptak némi fogalmat a régi polgári világról, a vészkorszakról, háborúról, a kommunizmus építésének nyomasztó és végtelenül sivár éveiről, forradalomról, emigrációról. Írásaiban megelevenedik a londoni BBC, vagy a müncheni SZER magyar osztályának a világa, s élő figurák lesznek a magyar irodalom olyan klasszikusai mint Szabó Zoltán, Határ Győző vagy Cs. Szabó László, aki iránt tiszteletét és szeretetét egy külön könyvvel rótta le Sárközi.

Hogy írt London életéről is, írt esszéket, műkritikákat is, arról avatottabb méltatások biztosan szólnak. Én visszatérnék még a pesti gyökerekhez, ahogyan sajátos úti kalauzával házról házra vezeti olvasóit: A ​Király utcán végestelen-végig.  Hajdani kis üzletek tulajdonosai, éjszakai mulatók bennfentesei támadnak fel, megtudjuk, hol volt a galíciai zsidók „magyarító egylete” és hol a Kék Macska, amelynek híres vendége az egykori walesi herceg volt. Hasonlóképpen kutatja Budán a Vérbeli várbeliek-et, akikből ugyanolyan kevesen maradtak, mint a Király utca régi lakóiból. Utóbbiakat a nyilasok, előbbieket az ÁVO vitte el (fordított időrendben), olykor mindkettő, lásd gróf Esterházy Móric sorsát. De nemcsak kortörténetet, hanem építészet- és várostörténetet is tanulhatunk ezekből az irodalmi sétákból. Nem ártana belőlük újabb kiadás, feltéve, ha Matyi végiggyalogol mindkét helyszínen, feljegyezve a jelentős változásokat.                                                                     

Megjelenhetne újból A bizarr évei is, amelyet a legfontosabb könyvek listájára ajánlanám mindazoknak, akik a Rákosi korszak irodalmi, kulturális viszonyait szeretnék megismerni. „Az országban végbemenő változások kevéssé voltak művészileg inspirálóak” összegzi a rá jellemző iróniával. A kegyencek nevei, a Sztálin-díjas művek, amelyek jobbára csak a szájhagyományként fennmaradt anekdotáknak köszönhetik, hogy napjainkban említésre kerülnek. A fiatalabb nemzedékek számára ma már ugyanúgy magyarázatra szorulnak, mint a korabeli kávéházi humor remekei: a „sírversek”. Lehet, hogy összegyűjtésük és kommentálásuk éppen Sárközi Mátyásra vár?