BALÁZS GÉZA (BUDAPEST–NAGYVÁRAD)

 

Trianoni trauma

A magyar nép trianoni szétszakíttatása máig ható trauma. Sokszor kapjuk a pszichológiai szakmából ismert tanácsot: fel kellene dolgozni. Nem tudom, hogy pontosan mit jelent ez: érzéketlenebbé kellene-e tenni magunkat, túl kellene-e lépni rajta, el kellene fogadni? Mindez megtörténhetne, s talán meg is történik a magyarság egyes rétegeiben. Főként azokban, akik eleve érzéketlenek bizonyos problémák, emberi és nemzeti sorsok kérdésében. De vajon az empatikusabbaknak, a szellem embereinek is a néma elfogadás lenne a feladata?

 

Egység vagy megosztottság?

A magyar nép trianoni szétszakíttatása hozta magával a magyar irodalom határainak, s ennek kapcsán egységének vagy megosztottságának a gondolatát. Vajon van-e egységes magyar irodalom, vagy a határon túli magyar irodalmi törekvések pozitív vagy negatív értelemben valamiféle külön utakat, esetleg különfejlődést, végső soron pedig külön irodalmak kialakulását jelentik?

Előadásomban ennek a polémiának néhány fölvetését, a megoldására-meghaladására tett javaslatát ismertetem, azután párhuzamba állítom a későbbi, a magyar nyelv egységével, illetve határon túli változataival kapcsolatos gondolatokkal, a végén pedig ismeretem saját elképzelésemet.

 

Egység

1920 után a magyar irodalmi tudat a „megbonthatatlan egység” gondolatát képviselte. A „felvidéki, erdélyi, vajdasági magyar irodalom megnevezés azt sugallta, hogy az ezeken a területeken fejlődő, bontakozó magyar irodalmak a magyar irodalomnak csak táji, területi színváltozatai.” (Görömbei 1984: 5.)

 

Kettős kötődés

A „megbonthatatlan egység”, valamint a csak „táji, területi színváltozat” elképzelést felváltotta az az elképzelés, hogy a szomszédos országokban létrejövő magyar nyelvű irodalom helyzete folytán elkülönül a magyarországi irodalomtól, ráadásul a koronként különböző helyzete folytán egymástól is. Ekkor keletkezett „kettős kötődés” gondolata: „ezeknek a nemzetiségi irodalmaknak alapvető, közös vonásuk az, hogy nyelvükkel, kultúrájukkal, régebbi történelmi hagyományukkal, s részben érzelmi kapcsolataikkal a magyar nemzeti tudathoz és kultúrához kötődnek, viszont létezésük állami, anyagi és részben kulturális keretét az az állam határozza meg, amelyikben élnek” (Görömbei 1984: 6). Ez a kettős kötődés határozza meg a velük kapcsolatban használatos (és érdekes módon újra- és újraíródó) terminológiát: romániai, csehszlovákiai, később csehországi és szlovákiai, jugoszláviai, később szerbiai, szovjetunióbeli vagy kárpátukrajnai, ukrajnai magyar irodalom. A máig tartó politikai átrendeződés miatt napjainkban inkább a stabilabbnak tűnő földrajzi megnevezéseket használjuk: felvidéki, kárpátaljai, erdélyi (talán partiumi), vajdasági (vagy délvidéki) magyar irodalom.

 

Hiányzók

Feltűnő, de megmagyarázható, hogy mennyire kimaradt ebből a felsorolásból Horvátország, Szlovénia, Ausztria kisszámú, és magyar irodalmi szempontból jelentős eseményt, eredményt felmutatni nem tudó magyarsága. Hiányzik szinte valamennyi Kárpát-medencei vagy szorosan a Kárpát-medencéhez kapcsolódó szórvány, így a legjelentősebb, a moldvai csángó magyarság. Pedig utóbbiaknak még költőjük is van: Lakatos Demeter személyében, akinek verseit nem az irodalmárok fedezték fel, hanem a nyelvészek, s ők is adták ki.

 

Egyetemes

Az egyetemes magyar irodalom szempontjából tehát figyelembe kell venni a jelen magyarországi irodalmat, az állami vagy földrajzi jelzőkkel megkülönböztetett, nemzetiséginek, kisebbséginek is nevezett határon túli magyar irodalmakat, valamint az ugyancsak állami vagy földrajzi jelzőkkel megkülönböztetett emigrációbelit (pl. argentínai, brazíliai magyar irodalom, franciaországi, hollandiai magyar irodalom, vagy másként: dél-amerikai, nyugat-európai magyar irodalom).

 

Öt-hat-hétágú síp

A határon túli (mások szerint: határon kívüli) nemzetiségi magyar irodalmakkal kapcsolatban meghatározó metaforák születtek: ilyen a „haza a magasban” vagy az ötágú síp illyési gondolata, vagy a sokak által hangsúlyozott híd-szerep, azaz két ország, két kultúra közötti összekötő szerep. (Ötágú síp címmel 1973–1975 között jelent meg amerikai magyar irodalmi folyóirat.) Ezek a metaforák olykor továbbgondolásra sarkallták az illetékeseket. Hiszen ennek nyomán a felsorolásból korábban kimaradt kárpátaljai magyar irodalomban hangsúlyozni kezdték a „hatodik síp” szerepet. A nyugati emigrációban Ferdinandy György Hétágú síp címmel szerkesztett rovatot a Szabad Európa Rádióban, amelyben igyekezett bemutatni a Magyarországról „kikerült” könyveket. (Balázs 2019.)

Az egységes magyar irodalom mítosza tehát a múlté, de az egyetemes jelző még érvényes. Az egyetemesség védőernyője alatt azonban az állami, területi, esztétikai és talán ideológiai sokféleség rejlik.

 

Perem- vagy részhalmaz irodalom

Csehy Zoltán a kisebbségi irodalmak recepciójának – a más perem- vagy részhalmaz irodalmakhoz hasonló – csapdahelyzetére hívja fel a figyelmet (Csehy 2017: 331). Velük kapcsolatban ugyanis gyakori a sokszor túlzott tolerancia gesztusa (az esztétikumtól függetlenül önmagában értékelik a produkciókat). Szélső értéke ennek a gesztusnak: örülni kell annak, értékelni azt, ha valaki egyáltalán magyarul ír.

 

És a nyelv, az anyanyelv?

„Az irodalom szempontjából a nyelvnek, a nyelv révén öröklődő nemzeti hagyományoknak meghatározó jelentőségük van, hiszen az irodalom hordozója, életközege, gondolkodási és kifejezési eszköze az anyanyelv…” írja Görömbei András (1984: 6).

 

Többközpontú magyar nyelv

Csakhogy az egységesség és a különbözés kérdése a magyar nyelv kapcsán is felvetődik, igaz jóval később, a rendszerváltozás után. Egyes nyelvészek megkérdőjelezték az egységes magyar nyelv, a központi vagy egységes norma korábban nem vitatott elképzelését, a magyar nyelv egyközpontúságát. Ezzel szemben a magyar nyelv többközpontúságától, a magyar nyelvnek állami nyelvekre való szakadásáról kezdtek el beszélni (főleg a német nyelv többközpontúságát, pluricentrikusságát véve alapul). A fölvetett gondolatot tettek követték, és elkezdték külön-külön leírni a magyar nyelv állami nyelvváltozatait. A magyar szociolingvisztikai szakirodalomba bevonult a romániai, jugoszláviai (?), szlovákiai magyar nyelv terminusa. (Pl. Göncz 1999.)

A magyar nyelv államnyelvi nyelvváltozatainak hívei nem pusztán a magyar nyelvben amúgyis, természetes módon meglévő táji színezetre gondolnak, hanem az ugyancsak természetesnek tekintett államnyelvi jelenségeknek a magyar nyelvbe való szerves beépülésére, egyfajta vegyes- vagy kétnyelvűségi jelenségek elfogadására, emancipálására. A (Budapest központú) monocentrikus magyar nyelv helyett a pluricentrikus magyar nyelv elfogadására tettek javaslatot.

Az egyik szerző odáig megy, hogy – igaz csak lábjegyzetben – fölveti, elképzelhető lenne a szlovákiai, felvidéki magyar nyelvnek külön nevet adni. Én személy szerint nem játszanék el ilyen gondolattal, ahogy azzal sem, hogy a moldvai csángó magyar nyelvjárást önálló nyelvvé nyilvánítsák – mert erre is van magyar nyelvészi támogatás. (A témához lásd: Kontra—Saly 1998.)

Így jutottunk el az egykor egységesnek tekintett, majd Trianon után egységesnek tekinteni akart magyar nyelvtől előbb a helyi nyelvváltozatok rehabilitálásáig, később az államnyelvi nyelvváltozatok kihirdetéséig, és külön kutatásuk megkezdéséig, valamint ezek teljes különállóságának, magyar nyelvről való leszakadásának a fantáziálásáig.

Hogy ne lépjük át a józan ész határát, egy erdélyi nyelvész (Péntek János) fölvette a közös norma, köznyelv fogalmát, mely diszkriminációmentes, és talán jól hangsúlyozza a nyelvi elemeknek horizontális ide-oda való vándorlását, és nem valamiféle vertikális kényszert. (Péntek 2001: 58.)

 

 

Nyelvjárások emancipálása

Bár mérvadó magyar nyelvészek soha nem beszéltek a nyelvjárások ellen, a köznyelv, a norma terminusokból talán azt lehetett kiolvasni, hogy az értékesebb, szemben a nyelvjárásokkal. A nyelvjárások leértékelése, egyes esetekben „gúnyolása” valamiféle urbanizációs szociálpszichológiai kérdés – s összefügg a falu-város (súlyosan abnormális) ellentéttel.

A magyar irodalom táji kötöttségű produktumainak megteremtésére a 19. század óta több kísérlet történt. Talán annyi elmondható, hogy a két nyelvjárás tette a legnagyobb lépést az önálló irodalmi nyelv, táji nyelvváltozat felé: a szögedi, és az erdélyi székely, ez utóbbinak transzszilvanizmus néven van jelentősebb visszhangja.

 

 

Kinek van igaza: az egységesítőknek vagy a széttagolóknak?

Valószínűleg mindkettőnek, de csak megszorításokkal. Az egységes kifejezés csak akkor helyes, ha a sokféleség egységéről beszélünk. Vagyis van egy szint: a konkrét, tarka sokféleség, és ezek fölé boltozódik egy elvontabb szint: az egységes, de talán még jobb kifejezés: az egyetemes.

Egységesség már csak azért sem lehet, mert az avantgárd óta, de különösen a posztmodern irodalomban elképzelhetetlen valamiféle esztétikai-poétikai-stilisztikai egység. Ha csak a stílus oldaláról nézzük az irodalmat, a ma irodalmát a stíluspluralizmus jellemzi. A posztmodern gyakorlatnak lehetséges nyelvi leírása, de szinte biztos, hogy ez nem húzható rá valamennyi szerzőre és műre, sokkal több a különbözőség, mint az egység.

 

Hibrid társadalom

Korunkat a hibriditás jellemzi: hibrid politikai rendszer, hibrid társadalom, hibrid nyelv.

A konkrét sokféleségbe belefér a táji jellegzetesség, a regionalizmusok, értelemszerűen a transzszilvanizmus, de akár az írásmódjában is különböző moldvai csángó vers is.

A konkrét sokféleségbe értelemszerűen beletartoznak a kettős- vagy vegyesnyelvűséget mutató államnyelvi változatok is. Ennek irodalmi megfogalmazását találjuk Domonkos László Kormányeltörésben című versében.

A konkrét sokféleségbe kell értenünk a sokféle módon tagolt emigrációs, sőt egyes esetekben már a visszidens (visszaemigrációs) irodalmat is.

 

Mégis: egyetemes

Mindezek – a korábbiakkal együtt, a Halotti beszédtől, Ómagyar Mária siralomtól kezdve, a kódexeken keresztül, majd Balassi Bálint, Pázmány Péter és mások által kivirágoztatva együtt jelentik, jelenthetik az egyetemes magyar irodalmat. Jellemző összekapcsoló elemük: a magyar nyelv. Tehát csak az a közös bennük, hogy esztétikai céllal születtek, különféle stilisztikai megoldásokkal, de a magyar nyelv egy pillanatnyi, helyzeti, regionális állapotában. Az egyetemes magyar irodalomba egyébként a már említetteken kívül sok más irodalmi részrendszerek beletartozhatnak. Ha egyetemes magyar nyelvről beszélünk, határesetként el kell fogadnunk olyan magyar szerzők műveit is, amelyek nem magyarul, hanem franciául, németül, angolul, vagy más nyelven születtek. Ebben az esetben a szerző magyar volta, esetleg a mű magyar tematikája a döntő. Olyan helyzet ez, mint a tudósok esetében: magyar származásúak, de nem Magyarországon és nem magyar nyelven érték el tudományos sikereiket, ettől még magyar tudósnak számítanak.

 

Összefoglalás

Tudatosan vitára ingerlő előadásomban az egységes, egyetemes és a helyi, táji, regionális, más állami irodalom és nyelv polémiáját állítottam középpontba. A sokszor egymás ellenében megjelenő szembeállítások más és más szinteken érvényesek lehetnek, de végső soron együtt jelentik az egyetemes magyar nyelvet és irodalmat. A különbözőségeket hozzáadó értéknek kell tekinteni, és nem az egyiknek a másik elé vagy fölé való helyezésére tett kísérletnek. Talán csökkenteni kellene a „központinak” gondolt magyar irodalmi és nyelvi felsőbbrendűséget, de tompítani kellene a „kisebbségi komplexusból” fakadó rosszérzést is. Ugyanakkor elkerülhetetlennek tartom, hogy bizonyos hátrányos kisebbségi, szórványhelyzetben lévők irodalmi teljesítményét a helyzetükhöz illően is értékeljük. Vegyük csak azt a szélső példát, hogy egy-egy esetben maga a magyar nyelven való megnyilatkozás is életveszélyes lehet, ilyenkor a magyar szó önmagában helytállás, ami tiszteletet, megbecsülést érdemel.

 

Az államok változnak, a nyelvek maradnak

Nyelvpolitikai okokból nem tartom szerencsésnek mindenkori államokról elnevezni a kisebbségi, nemzetiségi irodalmakat, és az államnyelvinek tekintett nyelvváltozatokat. Az államok gyakran változnak, a nyelvek ennél maradandóbbak. De ne feledjük: a nyelvek is elmúlhatnak, kihalhatnak. A magyar nyelv és irodalom munkásaiként, őreiként erkölcsileg nem állhatunk a magyar nyelv és irodalom szétszabdalása, egységekre bontásra, más nevekkel való elnevezése mellé. Persze meglehet, hogy lesz egyszer olyan kor, amikor az egyik államnyelvi magyar irodalom és nyelvváltozat már nem lesz többé az egyetemes magyar nyelv és irodalom részének tekinthető – az Isten óvjon minket és őket ettől -, de ezt a folyamatot egy magyar értelmiségi aligha erőltetheti.

 

Irodalom:

Balázs Géza: Egy jó bekezdés többet ér, mint egy sebességváltó. Ferdinandy György író gondolatait lejegyezte: Balázs Géza. Édes Anyanyelvünk, 2019/1.

Csehy Zoltán: Stigma vagy védjegy? Három „meleg” költői karrier a magyar szubkulturális sajtó tükrében. 321—332. In: Biró Annamária—Boka László szerk.: Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások 2. Europrint, Nagyvárd, 2017.

Göncz Lajos: A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Osiris-Forum-MTA Kisebbségkutató Műhely, Budapest—Újvidék, 1999.

Görömbei András: Illyés Gyula emlékezete. Tiszatáj, 2002: november, 61—74.

Kontra Miklós—Saly Noémi szerk.: Nyelvmentés vagy nyelvárulás. Vita a határon túli magyar nyelvhasználatatról. Osiris, Budapest, 1998.

Péntek János: A nyelv ritkuló légköre. Szociolingvisztikai dolgozatok. Komp-Press, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2001.

Elhangzott az MNYKT szórványkonferenciáján, Nagyváradon 2018. november 5-én.