Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

„Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!”

2018.08.19. vasárnap, 00:08

1 651 megtekintés

MÁLNÁSI FERENC (KOLOZSVÁR)

 

150 éve halt meg Tompa Mihály (1817. szept. 28.─ 1868. július 30.)

Arany Jánossal egy esztendőben, kétszáz esztendeje született Tompa Mihály, Petőfi Sándor és Arany János kötőtriász harmadik tagja, népi ihletettségű, lelkész, költő, a Kisfaludy Társaság tagja, az MTA levelező tagja. Ugyanazok az eszmék lelkesítették, mint nagy barátait, az Ő verseiben is a népies költészet üdesége hat, képzelete tele van a természet eleven szemléletével, a növényi, állati életet, a tájat érző lélekkel magyarázta, sokszor bibliai hangon…

Elődei a hagyomány szerint Székelyföldről származtak. Már az elemi iskolai tanítója, Bihari György felismerte tehetségét, segítette a sárospataki kollégiumba. Előbb segédtanító, majd jogi és teológiai tanulmányai után Eperjesen nevelő, református lelkipásztor, s élete végéig Hanván szolgálta református híveit. Nem volt egyéb vigasza, mint a költészet. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, a megtorlás, a Bach-korszak éveiben, saját és felesége betegsége, kisfiúk halála – nemzetének bánata, a halottaikat, a börtönben sínylődő kedveseiket siratók fájdalmát allegorikus költeményekben fejezte ki. Versei, a szomorú történelmi eseményekhez kötődő írásai miatt sokszor zaklatták, szabadságától is megfosztották… Több verse a legszebb magyar költemények antológiájába tartozik, pl. A gólyához (1850), A madár, fiaihoz (1852), Levél egy kibujdosott barátom után (1852).

 

Tompa Mihály emléktáblája, Kelemér (kép: BG)

 

Ki messze, messze vagy, kinek hajója már

A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,

Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:

Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,

Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,

Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,

S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,

Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?

Nem állitott meg a határnál valami …?

Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,

A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;

Ah de azok neked mind ösmeretlenek!

S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,

A multon épül az s az emlékezeten;

Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,

Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, – nem vádollak, hiszen

Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!

A daru is búsan kiáltozik, pedig

Egész nemzetével utra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?

Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;

Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:

Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vigan lépted át a háznak küszöbét,

Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:

Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,

Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,

Betegen, rongyosan elédbe állana:

Karjába omlanál, ölelve melegen,

Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,

Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!

Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd

Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:

Búbánatában is legyünk osztályosok!

Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,

S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,

Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj …?

Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:

Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?

Megadta a remény, mivel kecsegtetett?

Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:

Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:

A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!

És a szokott helyen szemünk gyakran keres,

De széked örökre üres maradt … üres …!

S ha koccan a pohár, – mig a meleg szavak

A bujdosók nevét éltetve hangzanak, –

Nem hangzik össze jól, – csengése oly siket …

Oh hogy ne volna az? – hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?

Minden szó és emlék busan utal reád …!

Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,

Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,

Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;

Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,

Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta a szeder,

Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,

Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,

Te voltál szivének virága … öröme …!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,

Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;

Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:

Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk, … ő is szólott, de keveset, –

Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;

S mellette a bánat keserün meghatott,

Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!

Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;

Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,

Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak

Hazádnak partiról majd vissza szállanak:

Távol más világból, nagy tengerek felett,

Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet!

Küldj tőlük amit mi neked nem küldhetünk,

Reményt, enyhűletet s örömtavaszt nekünk, –

 

A költeményt 1850-ben valószínű Kerényi Frigyes barátjának írta a költő.

Grammatikailag birtokos személyragos szavak hitelesítik a levelet: barátom, hajója, veled, fészke, családja, lelked, fejed, örömeinkre, színét, szagát, nemzetével, szenét, búbánatában, sebed, életed, kerted, szilvásodat, szüléd. A levélbe válogatott igék egy része egyes szám első személyű: szóljak, érlek be, nem vádollak, elhiszem, megnézem, nem említém. A levélnek megfelelően az igék nagyobb része egyes számú második és harmadik személyű: elhagyád, hagytad el, lásd, távozál, búcsúznod, hágjad át, szeretted, hallanád, barátkozál, voltál, élsz, élj, küldd vissza szakaszt, lebbenti, érezett, állított, mosolyog, adja, kerekedék, begyógyül, öltözött, kecsegtettt, cseréljen, koccan, hiányzik, nem oltogat, bedőlt, verte fel. Ismert személyekről, dolgokról, eseményekről, tárgyakról szólva határozott névelős szavakkal üzen a távozó után: a zúgó tengeren, a boldog világ, a szellő, a határnál, a jelen, a gyök, a kebel, a család, a kedves jó anya, a sors, a pásztor, a pohár, a meleg szavak, a seb, a láng, a bánat, a fát.   

Jelentéstani elem a levél címe, témamegnevező. A költő a mondanivalóját szóismétléssel is erősíti: barát, fájt, anya, seb, üres, cserél, hazát, bánat. Rokon értelmű szavak:  hont, hazát, honod, betegen, rongyosan, bársony, selyem, koldus, földönfutó. Üzenetét több főnév felsorolásával is nyomatékosítja, több oldalról is megvilágítja:  madár, határ, föld, boldogság, anya, nemzet, szív, haza, barátok, kerted, szüléd, vándor madár, üdvözlet. A levél fájdalmas hangját ellentétes szavak, szószerkezetek erősítik: jelen  ↔    múlt,  itthon is   fáj   ↔  ott is fáj,      mosolyog   ↔  búbánatában,   kerted…   ↔    kezed nem nyes, nem oltogat,  elvadult, elhagyatva.  Levélkölteményt olvashatunk, a műfaji sajátosságokat tiszteletben tartja a költő: Egy két szót, jó barát, hadd szóljak még veled! fogalmazza meg szándékát, majd a levélben felsorolja indokait, amiért levélben keresi meg barátját, s befejező szakaszban, az utolsó sorban  a szokásos módon zárja levelét: Küldd vissza nékünk e szíves üdvözletet!

Valóságos világképet ötvöz a költő, emberi kapcsolatokat, a családi élet, a barátok világával, természeti képekkel, s korabeli olvasó is átérezheti miért született/születhetett Tompa Mihály verse, s a mai, fiatal olvasóknak is szól a százhatvanhét éves költemény. Főleg azoknak, akik (még) olvassák, megértik az irodalmi szöveget, szívesen olvassák a szépirodalmi alkotásokat… Tompa Mihály figyelmeztető felkiáltójelekkel teletűzdelt versét: szóljak veled!,   ha ki tudnád mondani!,  elhiszem!,  elhagyád!,  legyünk osztályosok!,  hiányzik a tied!, küldd vissza nékünk e szíves üzenetet! Vagy e megemlékező cikk címébe emelt, azóta szállóigévé nemesedett sort: „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!”  De a levelébe válogatott kérdőjelekkel záródó szavakat:

 Nem állított meg a határnál valami…?,   minek hagytál bennünket el?,   elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj?

Kellemes és kellemetlen hangzású szavak váltakoznak a költemény a a b b  rímelésű soraiban, s a versbe válogatott szavak szótári jelentéséhez egyéni, a szövegösszefüggésből adódó érzelmi-hangulati többletjelentés társul.  Egyetlen szó magasodik ki a költeményben, maga a költő írta ritkább betűkkel:  h o n s z e r e t e t.

A költemény igéi cselekvést, történést jelentenek és létigék is szerepelnek benne.

Jelzős szószerkezetek sokasága színesíti a verset: kibujdosott barátomhoz, zúgó tengeren, jó barát, vesztett fészke, kisded családja, futkározó gyerek, honi hantokon, meleg részvéttel, nagy bú, kedves jó anya, nehéz óráiban, könnyező szemét, zúgó patakot, ápoló kezed, vad természet, öreg szüléd, hosszú hervadás, vándor madarak, szíves üdvözletet…

Hangulati, szemléleti metaforával:  koldus, földönfutóte voltál szívének virága (szülédnek),  jellemzi barátját, de sokat mondó hasonlattokkal is megtámasztja levelét:  nem érlek be tán, mint madárt a haraszt,   örömünkre színt s derűt titkon az ád, Mint a gyök adja a virág színét, szagát…,   elszéledsz, mint a pásztor nélküli nyáj… 

Levelének hangulatiságát, szemléletességét megszemélyesítésekkel is növeli: (a haraszt), melyet a szellő azon fáról fakaszt…,  Nem állított meg  a határnál valami…? / H o n s z e r e t e t,   (ha azt ki tudnók mondani…),   ha a sors elhagyott,   …  a bánat megrohan / Mert hosszú hervadás emészti azt a fát, / Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

 

Tompa Mihály lelkészlakja és a templom, Kelemér (BG)

 

Tompa Mihály verse, versei is beletartoznak abba az áramlatba, amelyet többek között Jókai Mór 1850-ben, a Forradalmi és csataképek 1848 és 1849-ből, s még ugyanabban az évben Egy bujdosó naplója címmel jelentetett meg.  S voltak kéziratban terjedt, másolt, szavalt, suttogott, bizalmas baráti körben emlegetett költemények is, mint a halálra keresett, bujdosó Sárosi Gyula: Farsangi dala, vagy Medgyes Lajosnak a kolozsvári börtönben szerzett, s onnan kicsempészett  Börtön-dal (1850)  című verse: „A sorvasztó rabságot / Mosolyogva hordozom, / Éretted, szent szabadság! / Éretted, drága hon! // Egy szellő jő, s lefújja / A korhadt trónokat; / Vér és könny már elég folyt / Nem kell több áldozat!”

S ne feledjük a 20. században, szinte hasonló, fájdalmas környezetben született és suttogott Reményik Sándor, Wass Albert és mások verseit, a Székely himnusz sorait, az 1956-os forradalomban és utána született magyarországi, erdélyi költők szamizdat alkotásait!

 

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu