TAKÁCS SZILVIA (BUDAPEST)

Tanárként a vírus idején

Folytatva a címbéli Arany-idézetet, bizony igaz a „lehellet megszegik” is, hiszen 2020. szeptember 1-jétől iskolánkban kötelező a maszkviselés a tanítási órákon, tehát meg kellett tanulnunk egy másfajta légzéstechnikát és artikulációt, hogy a hatodik-hetedik óránkon még egyáltalán meg tudjunk szólalni.

Ez megszokható, bár a 30 fős teremben a vékony textil erős hangfogónak bizonyul. A tanuló mond valamit (megszoktuk korábbról, hogy a magyaróra nem előadás, hanem beszélgetés). Most nem hallom rendesen (valójában azt sem tudom, melyikük mondta, a szájakat se látom). Üvöltsed! – kérem meg, csak hát a dolog egészen bizarr, hiszen éppen József Attila egyik verséről beszélünk… hangosan. Mindig úgy gondoltam, hogy a tanári hangerő és a tanítási óra hatékonysága éppen fordított arányban áll egymással…

A mimika területe legalább a felére csökken, pedig a tanítás legalább felerészt nem nyelvi üzenetek sorozata. Nem látják, ha mosolygok, nem látom, ha mosolyognak. Nem látom, mint ahogy korábban, ha csak megrezdült a szája sarka valamelyiknek, hogy mondani akar valamit. Nehezebb nevetni, nehezebb megrendülni, mintha a maszk a korábban spontánul jövő megnyilatkozások gátja lenne.

Nagyjából hetven tanítványomnak még soha nem láttam a teljes arcát, pedig épp eltelt az első félév. Egy részüket érettségiztetni fogom.

Maszkban az ember annyit beszél, amennyit muszáj. De nem beszélget.

November 16-tól „fellélegeztünk”, levettük a maszkot, és leültünk otthon a gépeink elé – újraindult a tantermen kívüli digitális oktatás. A személyes jelenlét illúzióját is igyekszünk megteremteni élő online órákkal. Igaz, egyikünk se látja a másikat (szöveget, ábrát, ppt-t osztunk meg a képernyőn). Végeredményben megint én beszélek. A 20-30 másik számítógép végén hosszú hallgatások (bejelentkezett, és elment kávézni? Vagy alszik? Egyáltalán előtte van-e a füzet? Jegyzetel? Tegyük fel, hogy igen, és én akkor is értem, mire a nagy túloldali csönd). Hiszen mégiscsak furcsa a szellemről, lélekről belebeszélni egy gépbe. Hiányzik az impulzivitás. A nem helyénvaló kérdések, a nem releváns hozzáfűzések is, mert az óra attól él. Engem nem az aggaszt a leginkább, hogy a digitális oktatás ideje alatt miért lesznek mindig jobbak a tesztek, milyen segédeszközt használnak tesztíráskor. Nem is az, hogy mennyi mindent lesz majd muszáj újratanulni.

Engem a sok bent rekedt szó és gondolat aggaszt a leginkább.

Ha a szóbeli megnyilatkozások nagyjából a negyedére csökkennek, a metakommunikáció nullára redukálódik. Kilépünk a Skype-ból, és azzal elvágtuk az óra fonalát. A tanteremben mindig lehetett érezni óra végén, hogy milyen volt egészében. Nyugvópontra került-e a téma, tovább dolgozik-e a szöveg (legalább a szünet idejére). A jelenléti óra végén már mindig tudom, hogy érdemes-e erőltetni azt a témát, módszert, vagy váltunk a következő órán. Most fogalmam sincs.

Nosztalgiával gondolok a normál oktatás idején megesett dolgokra. Hogy titokban az iskolai udvar falán egyszer csak megjelenik krétával felírva, hogy „a semmi ágán ül szívem, kis teste” (itt megszakad a szöveg, mert nyilván az ügyeletes tanár kilépett az udvarra). Hogy a nehezen kezelhető kilencedikes osztály kiragasztja a terem ajtajára a pokol kapujának feliratát, erősen kiemelve a kilencedik sort. Hogy becsöngetés után a gyerekek elmélyülten cetliket húzogatnak egy zacskóból (amikor észreveszik, hogy bejöttem, közlik, hogy éppen a „hogyan írjunk dadaista verset” módszert próbálják ki).

Ezek olyan kollektív irodalomélmények, amelyek megélésére a digitális oktatás ideje alatt esély sincs. A számítógép túlsó végein vagyunk, távol egymástól. Maszkban minimum másfél méterre, de ennél távolabb az irodalomtól. József Attila-parafrázissal: „Mert annyi szó, gondolat fennakad a Covid ág-bogán…”

Az írás a Magyaróra 2021/1. számában jelent meg. — A szerk.