MÉSZÁROS ILDIKÓ (TEMESVÁR, ROMÁNIA) 

Érdekes dolog egy korombéli, vagyis hatvanas éveinek elején járó nő filmjét megnézni. Különösen az, ha tudjuk, hogy Arany Medve-díjas alkotásról van szó, hiszen minden előzetes ismeret sajátos elvárásokat ébreszt (bennem).

Nem olvastam el a film megnézése előtt a kritikákat, később azonban igen, de elvetek és elítélek minden olyan kritikát, amelyben tévedés van, figyelmetlenségből bekövetkező, vagy esetleg tudatos torzítás miatt bekövetkezett hamis állítás, amikor más szót adnak a szereplők szájába, mint amit azok mondanak. Nem szeretem, azokat az ismertetéseket sem, amelyek olyan háttérinfókkal szolgálnak amelyek, elterelik a figyelmet a filmről, az ilyenek, hogy miért és hogyan választották ki a szereplőket, miként nevezik gondozóik a szarvasokat. Bár annak sem örülök, ha a rendező azt üzeni egy interjúban, hogy a filmet nem azért készítette, hogy gondolkozzunk rajta, bár ha éppen ez történik, hát az szuper. Akkor maradjunk is ebben, szuper, hogy gondolkodom, s talán az is, hogy elmondom, mire jutottam. Annak örültem, hogy Nemes Nagy Ágnes Védd meg c. versét említette a rendező, mert — bár a verset maradéktalanul nem is értem –, a filmen az objektív líra alkotói módszerét vélem felfedezni, innen a tárgyak ábrázolásmódja, a távolságtartó nézőpont, a pontosságra törekvő szűkszavúság.

Nagy örömmel ültem be a korszerű temesvári multiplex mozi nézőterére, ahol első alkalommal mindössze ketten ültünk a barátnőmmel, aki korántsem öreg. A kiválasztottak nyugalmával ültünk és figyeltünk, mint az amerikai filmek öreg sztárjai, akik malibui villájuk stúdiótermében nézik régi filmjeiket. Úgy döntöttem, hogy úgy kezelem a filmet, mint egy József Attila-verset, nem érdekel, mit mond róla az alkotó, nem vitatkozom vele, nem azt nézem, mit hagytam volna ki belőle, hanem minden egyes elemét, képet, hangot komolyan veszek. Ennek a döntésnek is következményei vannak. Ezt a rendezőnek is tudnia kell (meggyőződésem, hogy tudja is). A film elkészülte után már nincs hatalma a műve fölött, már nem irányíthatja a befogadást, a film mindenkiből azt vált ki, amit kivált, a néző élményeinek, ismereteinek, vérmérsékletének, hangulatának függvényében. A rendező már semmit sem tehet, nem állíthatja le sem a gondolkodásunkat, sem az érzéseinket. Ha elemzésünkben a gondolatmenetünk koherens, akkor értelmezésünk igaznak minősül. Így érvényesül az a fránya itt-most éppen nézői szabadság.

Enyedi Ildikó filmje jó. Jó, hogy ilyen film elkészült, jó, hogy ilyen film nyert Berlinben, (meg Sydneyben, s reméljük, még sok helyen, hiszen azóta már tudjuk, ezt jelölik Oscar-díjra is). Jó volt a nézőtéren ülni, először, másodszor.

Felnőttfilm, korántsem azért, amit a testről mond, hanem inkább azért, mert azt mondja a maga filmnyelvén, amit József Attila így fogalmaz meg az Eszméletben:

„Az meglett ember, akinek

 szívében nincs se anyja, se apja,

ki tudja, hogy az életet  halálra

ráadásul kapja, s mint talált tárgyat

visszaadja  bármikor – ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

sem magának, sem senkinek.”

A film szép, esztétikailag igényes, őszinte, értékérzékeny, vagyis a nagy távolságok áthidalására képes, a felemelőtől a groteszkig, a magasztostól a visszataszítóan rútig, értékestől az értékhiányig érzékenyen és biztos lábakon áll és lépked.

Egy szarvaspár sétál a téli tájban, fenyők zúgnak. Ki az, akinek erről a képről nem jut eszébe a szabadság? De más is eszébe juthat: az ősi mítosz csodaszarvasa, Bartók Cantata profánájának szabadságot választó, az emberi világot megtagadó kilenc szarvasa, s hallhatjuk Juhász Ferenc szarvassá változott fiújának kiáltozását a titkok kapujában. De gondolhatunk a szentek legendáiból kilépő, agancsain gyertyát hordozó szarvasra is, illetve az identitását vesztett, méltatlan környzetbe kényszerített irisórai szarvasra, Áprily kisebbségi létszimbólumára. Ez utóbbira azért, mert ne feledjük, a film első, a vágóhídi munkások beszélgetéséből kihallható szava egy szám: 1918.

A szarvaspár a legmagasabb rendű szabadság, az édeni állapot metaforája is, boldogságuk és meghitt összetartozásuk a bűnbeesés előtti teljesség szimbóluma. Ezzel áll éles ellentétben a vágóhíd kegyetlen realitása. A vágóhíd a szervezett gyilkosság terepe, ahol élet és halál egymás mellé kerül, hiszen itt minden látszólag az élet érdekében történik, azt szolgálja, hiszen ez csak egy munkahely, viszolyogtató ugyan, de hasznos, véres, visszataszító, de szükséges, ahol a táplálékszerzés érdekében emberalkotta szabályoknak megfelelően jogosan ölnek. A gépesített, folyamatos gyilkolásból hiányzik minden magasztosság, itt nincs szó hősiességről, mint egykor a vadászatban vagy áldozatról, mint az ótestamentumi szövegekben.  A film ellentéteinek rendszere kidolgozott: a szarvasmarha, az ember által éppen a halálra kitenyésztett állat, olyan test, amelynek nincs más rendeltetése, mint hogy hús legyen. Vagyis táplálék. A testhez köthető szükségletek terepe ez a hely, ahol csak az történik, amit József Attila így fogalmaz meg Ars poeticájában, ehess, ihass, ölelhess, alhass, vagyis szükségletek. A vágóhídon mást sem látunk, mint dolgozó, azaz gyilkoló vagy a gyilkolás nyomait eltakarító, vagy annak eredményét, a húst osztályozó, csomagoló embereket, akik ha éppen nem dolgoznak, akkor esznek, a szervezett táplálékfogyasztás terepén, az üzemi étkezdében, ahol evés közben esik szó a test egyéb szükségleteiről is. A vágóhíd (Pilinszky költészetében holokausztszimbólum) olyan kegyetlen helyszín, hogy az általában gyilkosságok felderítését és megbüntetését végző rendőrség ideérkező képviselője is rosszul lesz itt, ez a groteszk humorú jelenet jól példázza a film értékérzékenységét. A vágóhíd a testi szükségletek helye, hiszen szabálytalanul ugyan, de fedeztetést is vállalnak, a mesterségesen keltett vágyak eszköze a búgató por, amit egy ismeretlen tettes egy ötvenéves érettségi találkozó résztvevőinek borába csempész, ezért kezdődik itt a nyomozás. A nyomozás során kezdik el vizsgálni a lelkeket is, s derül ki a csoda, amellyel a lélek hivatalos szakértői, a pszichológusok sem boldogulnak, vagy hazugságnak gondolják, vagy képtelenségnek. Vagyis az, hogy két ember, a film két főhőse, Mária (Borbély Alexandra) és Endre (Morcsányi Géza), minden éjjel ugyanazt az álmot álmodják, és szarvasokként járják a téli tájat.

A pszichológiai felmérés helyettesíti itt a kihallgatást, ebben többször is előfordulnak azok a kifejezések, amlyek a testhez köthetők, párzás, párosodás, fedeztetés, búgató por, s persze a filmben megjelennek az emberi lét hasonló fogalmai a testi kapcsolat változatai, a kielégülést hozó szex, a pornófilmrészlet, a beteljesült szerelem. Nem véletlen, hogy a filmben a bika szó és ennek konnotációja gyakran jelenik meg, akár a szarvasról, akár a szarvasmarháról van szó, viszont a szarvas nőstényét sohasem a köznyelvinek elfogadott tehénnel nevezik meg, hanem a régies ünő szóval, amely hangzásbeli szépségén túl, a nő szót is magában hordozza. A megfelelések, vagy ahogy Baudelaire nyomán mondanók, a korrespondenciák sora folytatható: érintés és az érintés képtelensége, lelki és testi bénaság, játék, játékosság és  terápiaszerű eljátszás, magány mint sebzettségből fakadó menekülés, illetve a kapcsolatteremtés képtelensége, együttalvás és együttálmodás.

A szerelem csoda, hiszen nincs arra válasz, hogy miért éppen azt az egyet szeretjük meg, ahogy József Attila mondja az Ódában: „kit kétezer millió ember sokaságából kiszemelnek, te egyetlen…”, ez a váratlan csoda történik meg Máriával, az emberi kapcsolatokat nem értő, s ezért szinte elképzelhetetlenül magányos lánnyal és a bénakarú középkorú férfival, Endrével. A lélek hivatalos képviselői, a csodával nem tudnak mit kezdeni, a pszichológusnő (Tenki Réka) hazugságnak, tréfának gondolja, s Endre meghagyja ebben a hitében. Mária pszichológusa (Jordán Tamás) adós marad a válasszal, amikor a lány bizalmasa tudását ellenőrizendő azt kérdi, létezik-e ilyen, hogy ketten ugyanazt álmodják.

A vágóhíd a magány terepe is, Endre évek óta nem lépett ki irodájából, s bár vannak kapcsolatai: lánya, nője, haverja, ezek üresek. Mária magányának terepe a kínosan rendben tartott lakás, az egyetlen villát, egyetlen kanalat, egyetlen kést tároló evőeszközös fiók megdöbbentően jelzi társtalanságát. Mária tudja, hogy a szerelem mentheti meg a bezártságból, a szabálykövető merevségből, ezért keresi is a másik felé vezető utat. Amikor már telefonja is van, amelyben csupán egyetlen szám, az Endréé szerepel, s egy olyan zeneszámot is talált, ami érzéseket vált ki belőle, (ne feledjük, a filmben azért kell pornófilmrészletet néznünk, hogy megértsük, Mária érzéketlenül, rezzenéstelen arccal ül egy olyan képsor láttán, amely mindenki másban vagy undort vagy izgalmat kelt). Endre szakít vele, vagyis nem beszélik meg többé közös álmukat, ami a csoda bizonyítéka volt, s egymás iránti bizalmuk megerősítése is. Mária öngyilkossági kísérlete kisértetiesen idézi a vágóhídi állatok kiszolgáltatottságát, a csempén folyó vér pedig az értelmetlen pusztulást. A film nagy erénye, hogy ebből nem lesz tragédia, hanem a lány karjából ömlő vér az élet jelképe, a vállalt áldozat szimbóluma lesz, s a váratlanul megszólaló telefon hatására Mária az életet választja. Endre és Mária szerelme beteljesül, de nem álmodnak többé. A közös reggelinél Mária felvágja a paradicsomot Endrének, s bár rosszul csinálja, a szemébe spriccelő nedvességtől nem hőköl vissza, hanem a filmben (de inkább egész életében) először felnevet. Elvesztették az álmot, de emberré lettek. Esendő, kiszolgáltatott egymásra rászoruló, bizalomra képes emberré.

A lélek hivatalos ismerői, a pszichológusok, csak a bűnnel tudnak mit kezdeni, noha a tettes leleplezésében sem teljes a bizonyosságuk, a lélek másik hivatalos képviselőjét, a HR-est (akinek az a munkája, hogy megfelelő embert találjon a megfelelő helyre, pedig a maga életével sem boldogul), a búgatóporos ügy bűnelkövetőjét leleplezik.

A film mellékszereplői is remek karakterek, nem csak a színészi alakításokról van itt szó, amelyek kétségtelen telitalálatok, akár Mácsai Pál nyomozójáról, akár a Békési Itala alakította takarítónő, Zsókáról, vagy a falu bikájának nevezett Nagy Ervin alakította munkásról legyen szó.

A film szépen megkonstruált, nincs benne egyetlen kihagyható elem sem, minden tudatosan szolgálja azt célt, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a csodához, amit úgy nevezhetünk, hogy ember, akit test és lélek egysége alkot: „Ne  test szerint éljetek, hanem lélek szerint” – mondja Pál apostol, és nekem ezt mondja ez a film is.