MOLNÁR ZSOLT (BUDAPEST)

 

„Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.”

 

Az egyik legismertebbé vált Trianon-vers írója, Juhász Gyula, már néhány hónappal a békekötés után megfogalmazta a tragikus eseményre való emlékezés receptjét: ne beszéljünk róla! Írta ezt akkor, amikor ő is tudta, hogy akár beszélünk, akár hallgatunk, ez egy olyan trauma a nemzet számára, amelyet nem lehet feledésre ítélni.

Ha feledni nem tudunk, mert egyszerűen nem lehet, akkor mit tegyünk? Hogyan kezeljük a történelmi Magyarország kétharmadának, s a magyarság harmadának elvesztésével járó tragikus helyzetet? Az elmúlt száz év során politikai rendszerektől függően különböző válaszokat próbáltunk adni erre a kérdésre: volt olyan időszak, amikor minden bel- és külpolitikai döntésünk fő mozgatórugója Trianon revíziójához kapcsolódott, és át kellett élnünk olyan időket is, amikor a szocialista internacionalizmus szellemének megfelelően mélyen hallgatnunk kellett a problémáról. A rendszerváltozás óta a politikai életünkben két tendencia érvényesült egyszerre. A baloldal passzívabban kezelte ezt a kérdést, azzal indokolva, hogy feszültégeket okoz a szomszédos országainkkal, s ez tovább ronthatja a magyar kisebbség helyzetét.  A jobboldal ezzel szemben Trianont – mint a határon túli magyarság iránti felelősségérzet, s az egységes nemzetpolitika fő táplálóját – igyekezett a hivatalos emlékezet fontos részévé emelni.

 

 

Egy évszázad emberi léptékkel mérve nagyon hosszú idő, ez alatt sok minden megváltozott a Magyarországtól elcsatolt területeken, ami leginkább az etnikai arányokban figyelhető meg. Ám az nem változott, hogy a Kárpát-medence sokszínűségével együtt is természetesnek tűnő környezeti, geopolitikai, gazdasági és kulturális egységét ma már mindenki számára könnyen belátható, súlyos következményekkel tönkretették. Az sem változott, hogy több millió kisebbségi sorba taszított magyar, rendszerváltozásoktól függetlenül, egyéni és közösségi sorsát tekintve egyaránt kiszolgáltatott helyzetben van.

A Trianon-traumát tehát napjainkig ható súlyos következményei tartják napirenden, s máig nincs olyan narratívája, amely akár irodalmi, akár tudományos formában megragadhatóvá, elmondhatóvá, kibeszélhetővé tenné a történteket, ezáltal enyhítene azon a pszichés sokkhatáson, amely immár száz éve kísért bennünket.

Irodalmi megközelítés szempontjából hiánypótlónak tűnik az Osiris Kiadó háromkötetes Trianon-antológiája, amely a békediktátum aláírásának 100. évfordulójára jelent meg. A Petőfi Irodalmi Múzeum társkiadásában megjelentetett kiadvány verseket, novellákat, regényrészleteket és értekező prózát vegyesen tartalmaz Kosztolányi, Krúdy, Márai, Kós Károly, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, illetve a kortárs szerzők munkásságából.

Nagy szükség lenne a korszak legnagyobb történészeinek írásait összefoglaló Trianon-monográfiára is, erre azonban a szakmai konszenzus hiánya miatt jelenleg kevés esély van. Nem is annyira a száz évvel ezelőtti történeti tények igazságtalanságának megítélésében, hanem az okok keresésében, a máig tartó hatások elemzésében, illetve a problémakör megoldására adandó válaszok, a „hogyan tovább” értelmezésében nagy eltérések mutatkoznak. Vannak, akik ma is kisebbségvédelemben gondolkodnak, vannak, akik azt gondolják, hogy Magyarországnak határrevízióra kell törekednie, és vannak olyanok is, akik érdektelenek az ügyben, bár ők vannak legkevesebben.

Raffay Ernő, aki az 1980-as évek óta kutatja Trianon és ezzel összefüggésben a román–magyar kapcsolatok történetét, jelenleg is a határrevízióban látja a megoldást: „a magyar nemzetpolitikának új útra kell lépnie, ez pedig a területi revízió, a határmódosítás útja, mégpedig egy nagyhatalom támogatásával.” – nyilatkozta két éve a Krónika című erdélyi magyar napilapnak.[1] Ezzel szemben Ungváry Krisztián történész Trianon 95. évfordulóján azt találta mondani, hogy ebben a kérdésben „nem lehet lenyugodni, nem lehet elfogadni, nem lehet nem elfogadni. Semmit sem lehet vele igazából csinálni.”[2]

Tényleg semmit nem lehet tenni? A századik évforduló kapcsán a már említett Trianon-antológiában a szerkesztő, Gyurgyák János kísérletet tesz a „Mit tegyünk?” kérdésre adott válaszok összegzésére. Sorra veszi az összes logikai lehetőséget, magyarázatokat fűzve az egyes válaszokhoz. Ezek közül néhányat itt is kiemelünk.

Katonai megoldás

Ez a legirreálisabb elképzelés, hiszen Magyarország és a területi kérdésekben érintett szomszédos országaink többsége NATO-tagállam, ami minden ilyen lehetőséget kizárna.

Határmenti magyar területek visszaadása

Ez a lehetőség szintén elvethető, két okból is. Egyrészt aligha képzelhető el, hogy szomszédaink önmaguktól tárgyalásokat kezdjenek a határ menti színmagyar községek önkéntes visszaadásáról. Másrészt kényszeríteni csak nagyhatalmi támogatással lehetne őket erre, s ez ma egyetlen nagyhatalomnak sem áll érdekében.

Megoldás az Európai Unió keretein belül

Nem vitatható, hogy Magyarország a határok légiesítésével, és a régiók újra összekapcsolódásával egyértelműen jól járt, ugyanakkor az unió határozottan többet tehetne a kollektív kisebbségi jogok felvállalása ügyében. S ha ez utóbbi irányban történnének is lépések, akkor is ott lenne a kérdés: mi lenne a kárpátaljai magyarok helyzetével, hiszen Ukrajna és az Európai Unió kapcsolata jelenleg még csak a társulási megállapodás szintjén van, a tényleges csatlakozás – több okból is – egyelőre még várat magára.

Ítéljük feledésre

Az elképzelés szerint, mivel teljesen reménytelen várni a szomszédos országok politikusaitól, hogy önkritikát gyakoroljanak, s külső támogatásra sem számíthatunk, száz év után itt az ideje, hogy elfelejtsük, ami történt, és koncentráljunk a jövő feladataira, a szomszédainkkal való békés együttélésre. Ez esetben segítenénk, sőt gyorsítanánk is a határon túli nemzettestvéreink eltűnését.

Az ország belső megerősítésének koncepciója

Németh László gondolataival élve megerősödni idebent, és ennek segítségével fenntartani, ami fenntartható odakint. Ami azt jelentheti, hogy a jó belpolitika segíti a külpolitikai megoldást, megbecsülést szerez hazánknak, és nem utolsósorban a kisebbségi magyaroknak is a javára válik.

Az oszthatatlan nemzet koncepciója

Ha már minden megoldási lehetőségből kifogytunk, akkor érdemes elővenni Schöpflin Aladár gondolatát, miszerint egy országot szét lehet szakítani, fel lehet darabolni, de egy nemzet – amíg tagjai bárhol éljenek is – egynek, oszthatatlannak érzi és vallja magát.

A fentiekben összefoglalt megoldási lehetőségekből kitűnik, hogy Trianon még ennyi idő után is élő jelenként nehezedik ránk és a szomszédos népekre. Nyomasztó árnyéka csak akkor tűnhet el, ha múlttá válik, ahogyan másik nagy nemzeti sorstragédiánkra, a mohácsi vészre is múltként tekintünk már. Mohács óta közel fél évezred telt el, nyilván a trianoni trauma feloldódásához is sokkal több időre van szükség. Minden bizonnyal előbb-utóbb el fog jönni ez az idő. Bizakodás helyett azonban egy vészjósló kérdést tudunk megfogalmazni: hogy néz ki majd akkor a Kárpát-medence etnikai térképe?

 

Felhasznált irodalom:

Gyurgyák János: Trianon-dilemmáink. In. Trianon 100 – Vérző Magyarország; Emlékező Magyarország 1–2. Osiris, Budapest, 2020,

Krónika Online, 2018. június 4. (https://kronikaonline.ro/kulfold/raffay-erno-szerint-a-hatarmodositas-a-megfelelo-valasz-trianonra)

Ungváry Krisztián: Trianon trauma és neurózis egyszerre. Népszava, 2015. június 5.

[1] Krónika Online, 2018. június 04(https://kronikaonline.ro/kulfold/raffay-erno-szerint-a-hatarmodositas-a-megfelelo-valasz-trianonra)

[2] Ungváry Krisztián: Trianon trauma és neurózis egyszerre. In. Népszava, 2015.június 5.

Megjegyzés: A szerző történelemtanár, az MNYKNT tagja. (A szerk.)