A Kárpátalján elterülő történelmi Ugocsa vármegyéről még ma is mindenki tudja, hogy „Ugocsa non coronat”. Minden valószínűség szerint az apró vármegye akkor mondott nemet, amikor I. Ferdinánd 1527 őszén meg akarta koronáztatni magát, nem törődve azzal, hogy Szapolyai (I.) Jánost már előbb megkoronázták. Szapolyai természetesen nem vette volna jó néven, ha mást is királlyá koronáznak. Véleményének a környéken állomásozó hadserege igen erős nyomatékot adott. Így aztán – szembeszállva a felsőbb uralkodói akarattal – Ferdinánd meghívására Ugocsa a velős „non coronat” választ küldte. Az ellenállás és a kicsiségben rejlő erő megmutatása, sőt fitogtatása a régi Magyarország legkisebb területű vármegyéjét és annak lakóit azóta is művelődéstörténeti állandó jelzőként kíséri.

Nagy Endre sohasem tagadta meg vidéki származását, mindig is büszke, ha kellett, dacos öntudattal vallotta magáénak „fatornyos hazáját”. Miután az írói arcképeket tartalmazó, Hajnali beszélgetések Lukits Milossal című kötete előszavában képzeletbeli vitapartnere „heringszagúnak” nevezi Ugocsát, kijelenti, hogy „ugocsai létemre mint szakavatott, ezt nem hagyhatom szó nélkül”. Nem is hagyja, és valóságos néprajzi leírását nyújtja szülőföldjének. „Ugocsa nyugoti felében színmagyar, az a lüktető beszédű tiszaháti nép lakja, akitől Arany János kérte volt kölcsön a magyar irodalmi nyelv építőanyagát. De Nagyszőlősön, épp az én szülőhazámon túl kezdődik az az orosz világ, amely onnan aztán eltart Vlagyivosztokig. A Föld e jelentős területén az a vallás uralkodott, amelynek legfőbb szentsége, pápája az orosz cár volt. Az ő révén vonult be a vallásba a politika és a szociológia. A nyomorgó köznép gazdasági helyzetén ez a vallás úgy könnyített, hogy az év háromnegyed részére szigorú böjtöt rendelt. (…) Így lett az orosz föld uralkodó illata a hering. Gyerekkori emlékeimből mint a törhetetlen optimizmus szimbólumai bukkannak föl azok az oroszok, akik – sokszor elnézegettem – a nyársra húzott heringet a tűzhely köré kuporogva, megforgatták a lángban, aztán oda-oda nyomkodták durvatörésű málékenyerükhöz. E jámbor emberek hittek benne, hogy zsírt olvasztanak a heringből!”

Az ugocsai származás tudatának is része volt abban, hogy a költőnek, írónak, újságírónak induló Nagy Endre mint konferanszié is megállta helyét. Amikor a Bonbonnière néven üzemelő, Teréz körúti lokál igazgatója, Kondor Ernő meghívta, hogy olvassa fel egyik novelláját, a nézőtéren egy unott, monoklis fiatalember ismételt oázása zavarta meg a jeles eseményt. No de Nagy Endrének se kellett több, miként ezt A kabaré regénye megörökíti: „Nagyot keringett velem a világ, egyszerre elöntött az a bizonyos virtustermő hevület, amely annyiszor beszakasztotta már a fejemet. Hát hiszen magam is gyerekember voltam még, ha volt is feleségem és kisfiam. Ilyenkor eszébe jut az embernek, hogy Ugocsában született és Biharban jogászkodott. Ugocsa non coronat! Eb ura fakó! (…) Kikaptam mellényzsebemből a monoklimat és a szemembe vágtam. Mert akkoriban jóravaló fiatalembernek nem mindig volt a zsebében egy koronája, de monoklija mindig volt.” A vadszamárról rögtönzött meséjével tökéletesen elnémította a megszégyenült oázó-iázó ficsúrt. Ebben a rég elmúlt világban ugyanis megeshetett még, hogy a szembenállók nem mindjárt durvaságokat vágtak egymás fejéhez, ha nézeteltérésük, vitájuk támadt a másikkal, inkább történeteket idéztek egymás okulására, adomába rejtett példázattal megvilágítva mondanivalójuk lényegét, esetleg tanulságos anekdotákat meséltek a múlt hőseiről. Nagy Endre ilyen mesemondásokat már gyerekkorától naponta hallott, hiszen apja kocsmájában töltötte ideje jó részét a városka „színe-java”, s ha ki nem kergették, órákig bámészkodva hallgatta a mulatozó helyi notabilitások szaftos esetekkel fűszerezett anekdotázását. Hamarosan ihletet is nyert a sikamlós ügyeket emlegető, komoly témát is kiforgató, butaságon gúnyolódó, tabut nem ismerő, csúfolódó beszédektől. Tizenhat évesen kertjük lugasában paródiát eszelt ki Mózesről, s ennek olyan sikere lett, hogy azon a nyáron alig győzte a vendégjárást, mert mindenki hallani akarta a diákhumorba pácolt magánszámot. A kabaréban nagy sikerrel hasznosította azt a képességét, hogy azonnali csattanóval tudott válaszolni a váratlan közbeszólásokra. A replikázás lehetősége és kötelessége, a konferanszié szellemes riposztjainak alkalmi jellege emelte ki az ő kabaréját az orfeumok és más mulatók sorából, és tette semmihez sem hasonlítható, egyedi mutatvánnyá. Nagy Endre a gyorsreagálású hadtest szerepét töltötte be a parányi színpadon, az elhangzottakat ostromló, bekiabáló közönség támadásaival szemben.

A konferálás, pontosabban a konferansz a csevegés műfajából ered, legalábbis ahhoz áll legközelebb. A csevegés az újságírásban a tárca, karcolat, kroki, útirajz, krónika, glossza formáját ölti. Nagy Endre megszólalása az írott műfajt visszavezette eredetéhez, a kötetlen beszédhez, és karakteresen hallható előadói modorrá változtatta. A csevegés, így a konferálás stílusának is legfőbb jellemzője az élőbeszédszerűség. Annak a közvetlen hangú elbeszélőnek az imitálása, aki baráti vagy családi körben szóval tartja a többieket. Szövegét, sőt szövegelését laza mondatokból hevenyészi, természetesnek véve az ötletszerű, „épp most jut eszembe” előadásmódot. Beszéde közben gyakran megszólítja hallgatóit, részben az érdeklődés felkeltése és fenntartása érdekében, másrészt pedig azért, hogy közvetlenül bevonja őket a történet alakításába. Olyan, nem fiktív műformákban, mint az előszó vagy a vallomásszerű visszaemlékezés, Nagy Endre írásban is az élőbeszédszerű fordulatok sokaságát alkalmazza. A Hajnali beszélgetések Lukits Milossal huszonöt részre osztott előszavában beszélgetőtársa kissé fölényes, mégis bizalmas hangon szól hozzá (és az olvasóhoz): „Dugd ide azt a poros füledet, hadd súgom bele a nagy titkot”, „azt mondd meg nekem…” „Neked megsúgom”, „Beavatlak egy nagy titokba”, „Persze, te azt se tudod”, „Hidd el”, „Most legalább láthatod”, „Ha azt kérdeznéd tőlem”. A metaszövegszerű kijelentések, felkiáltások, közbeékelések, a „Magam se hittem volna”, a „Kereken megmondom”-féle állítások fokozzák a figyelmet, kiemelve egyúttal a beszélő személyének egyediségét és viszonyulását az általa mondottakhoz. „Legyünk egész őszinték!” – javasolja konferansziéként is a ránk maradt filmfelvételen, s erre az ajánlatra az épp ásítani készülő néző is felkapja a fejét.

Nagy Endre meggazdagodott pesti polgárként, élőszóban is őrizte egyéniségének tájjellegét. Hanglemez bizonyítja, hogy kiejtésében a bereg-ugocsai nyelvcsoportra jellemző, jól hallható diftongusok vannak: hó, jó, volt, Tóni helyett hou, jou, vaut, Tauni hangzik. A szótagzáró r, l, j mássalhangzó az ő beszédében is megnyújtja az előtte lévő magánhangzót (embeer, kőr, haajlik), az ő ejtésében is gyakran megrövidül az í, ú, ű hang (viz, ut, szük). Kijelentő mód egyes szám harmadik személyben az sz-szel bővülő v tövű igék n-nel kiegészülnek: leszen, veszen, teszen, ezt a nyelvjárási változatot még írásban is használja. Idézett előszavában és a Nyugatban megjelent Fatornyos hazám emlékezéseiben rendszeresen csuda olvasható csoda helyett, tömérdek temérdek helyett, bennök a bennük, valamennyiönk a valamennyiünk és enyim az enyém, izenget az üzenget helyett.
Tájszavakkal ékesíti a Fatornyos hazám vallomásos sorait, ilyenek például a bombóc (a gyűszűvirág gyümölcse, pici, kerek, lapos korong), a kisgyerek jelentésű pulya, aztán a lingárok, a rongyos napszámosok, akik alkalmi munkára vártak a kis kőhíd peremén, miközben a lacikonyha illatát szagolgatták, ahol a süstörgő hurka sült, vagyis a sütéstől a zsírban sistergett, fröcskölt, sustorgott. A süstörgő igei változatára is akad példa: „Besüstörgött a gőzös Újlak felől”. A Hajnali beszélgetések… előszavában található a bigézni szó („Ugocsában bigéztél”), amelynek jelentése „bigével játszik”, a bige pedig nem más, mint a két végén hegyesre faragott fadarab, a földre fektetve az egyik végére bottal ráütnek, a felpattanó fát pedig elütik, mint a labdát. A mennyezet itt padmaly, a birka bürge, az uborka ugorka. A faágon látható megvastagodás, csomó pedig göcs, s még Daphnisz és Khloé is hálóingszerű  pendelyt visel.

Nagy Endre példája is bizonyítja, hogy a tájszavak használata és a tájnyelvi ejtés megőrzése nem csupán magától értetődően, szervesen beépülhet az irodalmi nyelvbe, hanem egyedivé változtatja és színesíti is az elbeszélői, előadói hangot. A megszólaló éppen ilyen esetekben reprezentálja önmagát – múltjával, eredetével, élete meghatározó élményeivel együtt – a legteljesebben és a legtermészetesebben, hiszen ebben a beszédmódban önkéntelenül is a nyiladozó értelmet ért kezdeti hatások, a kisgyermekkorban szerzett alaptapasztalatok törnek felszínre. Ugocsa dacos hagyománya és a kocsmai kvaterkázás hallgatása mellett a „beszélő íróvá” érlelődésre a legerősebb ösztönzést Nagy Endre számára is a családi környezet adta. Személy szerint az ősanya szerepkörét betöltő dédanya, akiről a következőket írja: „emlékszem a tollfosztó és kukoricahántó estékre, amelyeken sült tököt, mézes főtt kukoricát eszegettünk, és szépanyánk csudaszép meséit hallgattuk. Szépanyánkról azt mondták volt, hogy már százéves is megvan, az arca sima volt és fehér, mint a tej. Kék szeme azonban világtalanul nézett maga elé. Beregből való volt, furcsán beszélt magyarul; úgy mondta: regvel, estvel és a pénzre azt mondta: piez…” A nagymamák, dédanyák mesemondása nem egy csillogó szemű kisfiút indított arra, hogy felnőtt korában maga is történeteket fogalmazva, a világ csudáin ámuló és hiábavalóságán elgondolkozó író legyen.