MÁLNÁSI FERENC (Kolozsvár)

Ezzel a versével emlékezzünk Farkas Árpád Kossuth-díjas erdélyi magyar íróra, költőre, a Magyar Művészeti Akadémia tagjára, magyartanárra, a Megyei Tükör újságírójára, a Háromszék főszerkesztőjére. Aki „drámai módon ábrázolta az erdélyi magyartalanítás rémes rettenetét ” fogalmazta meg monográfiájában Cs. Nagy Ibolya.  Sütő András hasonlította Kós Károlyhoz „a transzszilván világlátóhoz, aki az erdélyi nagy télben…  próbálta kifelé dudorászni magát meleg kis dalocskák éneklései közben…”

Emlékeimből felbukkan a kolozsvári egyetem könyvtára, magyar tanszéke, ahol fiatalkorunk néhány évét együtt töltöttük, az udvaron Oláh Miklós–Nicolaus Olahus szobra köszöntött bennünket, nap mint nap, a tantermekben Márton Gyula, Szabó T. Attila, Szabó Zoltán, Gállfy Mózes, Antal Árpád, Jancsó Elemér, Balogh Edgár jeles professzor urak töltögették tarisznyánkat mindazzal a tudással, amely  életpályánkon segített szolgálni anyanyelvünket, helyt állni, megmaradni. Most  – képzeletben – „Állok a Temetőkertben…,  várja hát őt is kulcsolt ujjak közt billegő virág képében a kegyelet…,   pislogó,  meleg fénye…” Eszembe jut a költő másik verssora: „Erdély szívéből messzi tengerekig láttam, féltettem a lélekkel csordultig megrakott tájat…,   s énekeltem csak félelemből  rettenet ellen…”

„anyaföldem – minden kincsem, és  koloncom  – menekítem…”  vallottad  egy másik versedben,  melyet oly szívesen olvastam, mutattam be diákjaimnak is. Az ő nevükben is búcsúzom, emléked és szellemed köztünk marad, tisztelettel és kegyelettel őrizzük meg emlékedet.