[1]

H. TÓTH ISTVÁN (PRÁGA, KECSKEMÉT)

Aki parányit is ismeri Nagyszalonta fiának emberi, jellembeli és költészeti vonásait, pontosan tudja, hogy Ünnepeltünk mennyire barátja volt az árnyalt, sokoldalú közlésmódnak, a helyénvaló nyelvi pajkoskodásnak. Ezért is vállalkoztam erre a kapcsolatteremtésre, erre a fajta nyelvi-stilisztikai köszöntésre.

Pajkoskodások

Aki ismer valami kevéskét is a magyar népköltészet sok százéves, rendkívül gazdag tárházából, legyen az közmondás, szólás, találós, mese, monda, dal, ballada, annak egyetlen pillanatig sem kétséges, hogy ismeretlen szerzőjű költészetünk is meghökkentő gazdagságban bővelkedik virág-, gyümölcs- és másfélék eszközkészletében, például a szerelem metaforikus-szimbolikus kifejezésére is. De még mennyire!

Egyébiránt már 1942-ben megjelent egy összefoglalás Lükő Gábornak köszönhetően „A magyar lélek formái” című könyvében, természetesen a szerelem kifejezéstárházáról szólva is. Az a szimbólumrendszer, amelyikről Lükő Gábor is írt, tudott, hogy Nyugat-Európa népeinek népköltészetében is általánosan jelen van, amiként a középkori és a reneszánsz irodalomban is. Itt most csak futólag említem meg, hogy Janus Pannonius szinte zavarba ejtő szókimondással, mindeközben már-már himnikus vallomásossággal hódolt a női nem érzéki testtájai előtt, igaz, latin nyelven, de példaértékű műfordításokban minden magyarul olvasó kíváncsi ember hozzáférhet ezekhez a gyönyörfokozó olvasmányokhoz. Vagy meg ne feledkezzünk a magyar nyelvű egyéni líra megteremtőjéről, Balassi Bálintról, aki századokra meghatározóan példát adott arra nézve, miképpen illendő térdet, fejet hajtani szerelmi érzésünk forrása, a csodálatra méltó nő előtt!

Aki megteheti, nézzen már utána a „Szomjas a vakló” című 66 vajdasági magyar erotikus népmesét bemutató nem mindennapi kötetnek! Nem jár rosszul, ígérhetem! Meg nem feledkezve még egy fontos olvasmányról, álljon itt máris egy hasznos olvasmány- és tanulmánygyűjtemény Borsi Ferenc jóvoltából, aki a magyar népdalokban fellelhető érzékiség képi ábrázolásáról írta-szerkesztette a „Mi vagyunk a rózsák” című kötetet a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya és a budapesti illetőségű Vass Lajos Népzenei Szövetség, valamint az ugyancsak Budapesten található Hagyományok Háza jóvoltából. A magyar nyelvű irodalom, benne az ismert és ismeretlen szerzőjű költészet egyaránt ennek a metafora- és szimbólumrendszernek a lehetőségeivel egész szerelmi költészetében és balladáiban művészi módon élt századokon át, és él ez idő tájt is, továbbra is hatásosan alkalmazza a szerelmi érzés és a tőle elválaszthatatlan erotikus élmény, ha kell, akkor biz’ a szókimondó, vérbő kifejezésére.

Szerelemtől kivirágzott dalok

Vegyük mindjárt a sok esetben teljesen ártatlannak tűnő gyermekjátékainkat, nyomukban a szerelemtől kivirágzott dalainkat, és mit lát a fürkésző tekintet, az elámuló dal- és nótaénekes? Dúdoljuk, dudorásszuk egyiket is, másikat is, sokukat még az óvodában vagy az iskolában tanították meg nekünk, avagy nótázni szerető nagyanyáink dalos ajkáról szállingózták tele öntudatosodó, saját nemünkre, illetőleg a másik nemre mind nyitottabbá váló lelkünket. Úgy tűnik, hogy ismerjük eme dalok minden szavát, de vajon az úgynevezett társult, mögöttes jelentésüket is sejtjük, értjük, sőt megvalljuk? Ne habozzunk kijelenteni, hogy nemcsak a magyar népdalok rejtenek magukban számos szexuális motívumot és a szexualitásra utaló kifejezést is. Bizony gyakran nem is rejtik, mivel közülük sok egyáltalán nem is olyan ártatlan, mint amilyennek látszik, látszódik![2]

Régtől így van már, korunkban is érvényes, hogy a művészetek formanyelvén, a művészeti alkotásokon keresztül a legmélyebb érzelmeiket, érzéseiket, vágyaikat, sőt álmaikat fejezik ki az alkotók klasszikus, vagy valami új, meghökkentő formában. Pontosan ekképpen van ez a népköltészet névtelen szerzői esetében is. Számos témában meg még erőteljesebben igaz, hogy új kifejezésre, rejtett szimbólumokra, a kimondani vágyott valamiféle nyelvi köntösbe való becsomagolására volt szükség, mivel a szexualitásról, az erotikus kalandokról, avagy az efféle vágyakról nem igazán volt megengedett, megtűrt nyíltan beszélni, énekelni egy-egy falu, faluközösség zárt, szigorú erkölcsű világában. Ha nem, hát nem, de az egészséges vágyakat, érzéseket valamikor, valahol, valahogyan csak ki kellett mutatni tekintettel, mozdulattal, arc- és szemjátékkal, szemlesütve, kéztartással, no meg dalszóban, énekelve. És ekkor milyen jól is jött a virág (ibolya, rózsa), a gyümölcs (alma, szilva), az ilyen-olyan termés (dió, mogyoró), esetleg állatfajta (nyúl, ürge, gólya)!

Az idő múlásával, majd a megszokás erejével is hatva ezek a kifejezések, megnevezések, másképpen: metaforák, szimbólumok bekerültek a közmondások, a szólások, a találósok, a népdalok, a balladák, a népmesék világába, elsősorban és leggyakrabban a pompásan kifejező, megjelenítő erejű, festői természeti képeken, ezek jelképrendszerén keresztül, tudniillik ezek vették körbe az alkotókat: a valamikori mesélőket, mondázókat, dalosokat, balladásokat. A rózsából a szerelem kifejezője lett a költészetben. Az almából és a szilvából – talán nem is véletlenül – lett a nőiség szimbóluma: egy-egy félbevágott alma közepéről, egy-egy félbevett szilváról valóban egy-egy női nemi szerv juthat eszünkbe leginkább. A dióból és a mogyoróból meg a vesszőből – ki vonja ezt kétségbe? – a férfiasság jelképe lett. Ne hallgassuk el, hogy szép számmal akadnak olyan közismert magyar nyelvű népdalok is, amik meglehetősen egyértelműen, pontosan, szókimondóan fogalmaznak jelen témánk bizonyos dolgairól, csak éppen nem szokásunk tanítani minden versszakukat a kicsinyekkel, így a gyermekeinkkel, az unokáinkkal sem – a fentiekből adódóan.

Alma, szilvás, függöny

Itthoni és külhoni magyarjaink körében szokásban van-e a sárba guruló almáról, a szilvásról, a félrehúzott piros függönyről és másokról danolászni? Hogy az imént mire is utaltam, azzal kapcsolatban mindenképpen tanúságtevésül álljon itt a vonatkozó, példának vett dal szövege!

Piros alma kigurult a sárba.
Ki felveszi, nem veszi hiába.
Én felvettem, megmostam a sártól.
Mégis elváltam a szép babámtól.

Piros alma, ne gurulj, ne gurulj!
Barna kislyány, ne búsulj, ne búsulj!
Lám én, babám, akkor sem búsultam,
Mikor szerető nélkül maradtam.

Mit is látunk magunk előtt? Miről vall ez a népdalunk? Adott egy alma, mégpedig piros színű, jelképezi a lányt és utal a szerelemre is. A legény gyengéd volt, mert felvette ezt a sárba gurult almát, de bekövetkezett az elválás, és erre mindkét versszak igen egyértelműen rá is mutat: „elváltam a szép babámtól” és „szerető nélkül maradtam”. Valójában nem vidám dallal van dolgunk. Meggyőződhetünk erről magunk is, elsősorban akkor, ha az úgynevezett társult, vagyis mögöttes jelentésre vetjük érdeklődő figyelmünket!

Elolvastuk a dalszöveget és máris érzékletes képpé vált előttünk a döbbenetes jelentés: a piros alma sárossá vált. Egy szégyenben maradt, mert teherbe esett, avagy rossz hírbe keveredett lányra gondolhatunk a szöveg ráutaló jelentése miatt. Ám ezt a megesett lányt mégis „felvette” és „megmosta” a szerelmes férfi, aki aztán végül maga is pórul járt. De figyeljünk csak! Ez a férfiember nem bánkódik pórul járta következtében, mert talán vannak tapasztalatai, mert megélt már egy-két elhagyást, csalódást, így aztán levonta a tanulságot: hát előre néz, és szerető nélkül sem búslakodik, mivel élteti a remény, ugyanis jöhet új piros alma, felbukkanhat új szerelem, mert ilyen az élet!

Szilvás Biharnagybajomban (kép: BG)

Lássunk, halljunk incselkedő dalocskát a szilva izgató értékvilágáról is, de hűen eddigi gondolatmenetünkhöz!

Zsuzsi néni a szilvásba’,
Szálka ment a kisujjába.
Mondtam neki: hadd húzzam ki,
De azt mondta: nem fáj néki.

A szilva gyümölcsről az erotikus jelentése miatt már esett szó fentebb. Idekötődően találkozhatunk ezzel a csúfolkodó dalszöveggel, amelyik nyilvánvalóan és egyértelműen hívja fel a daloló, az olvasó érdeklődő figyelmét, hát bizony eléggé célzatosan kétértelmű tréfálkozó, tréfás, pajzán jelentésrétegű szövegével egy bizonyos eseményre. A szilva kétségtelenül elég erős asszociációkeltőnek, vagyis képzeletnyitogatónak bizonyul, így a dalbéli szilvás könnyűszerrel jelzi: nem valós szálkaszúrást énekel ám meg ez a dal! De hogy mit is, hát azt dalolja ki magából a dolgok mindentudója!

Haladjunk csak tovább, mert újabb izgalmak is várnak ám ránk újabb dallal foglalkozva!

Arra alá van egy kis ház fehérre meszelve.
Abba lakik, abba lakik egy barna menyecske.
Piros függöny az ablakán, félre vagyon hajtva,
De sok szőke, barna legény betekintett rajta.

Micsoda helyzetkép bomlik elénk ebből a versfelütő sorból, ahol kicsinyke fehér falú házról olvashatunk – no, kérem, valóban csalogató, kiváltképpen sok szőke s barna legénynek, akik be-betekintenek. De hol is? Mikor is? Miért is?

Máris kibomlik a válasz a második sort olvasva, mondogatva, dalolászva: egy barna menyecske lakik ottan. Ráadásul a dolog fontosságát erősíti az a tény, hogy a daloló meg is ismételi a tudnivalót, vagyis az ottan lakás tényét. Nosza, figyeljünk csak tovább!

És libben is a nem is akármilyen színű függöny, mert piros az a javából! De hol is vagyon ama függöny? Hát az ablakon, sőt félre is van az már húzva! Óh, Uram, csak a nyilvánvaló mögöttes jelentés ne lenne oly csábító, oly izgató, mint az a bizonyos benn lakozó barna menyecske, akinek a pirossága az ablakocskáján oly hívogató! Néha-néha már maga a piros szín is elégséges a szexuális utalásra: a félrehajtott piros függöny akár a szeméremajak is lehet a szövegértelmező tudatában, a daloló képzeletében, kiváltképpen akkor, ha mindez egy nyílás, jelesül egy ablak, ablakocska előtt lelhető fel, és különösen, hogy ilyen-olyan legények tekingetnek be rajta. Hát, ejnye-bejnye, ejnye-hejnye, legények és ablaktáró menyecske! Szabad ilyet?

A versszak, vagyis a történet zárásául – az ellenpontozást követően – ott a ténymegállapítás: „sok szőke, barna legény betekintett rajta”. A pikáns, a kétségtelenül erotikus helyzetet erősíti a versszakzáró sorban fellelhető múlt idejű igealak, a „betekintett”, amelyik, ugye, mégiscsak tényként állapít meg valamit. De mit is? Tán egy bizonyos megtörtént cselekményt? Vagy talán kikapós ez a barna menyecske? Esetleg a betekintő szőke s barna legények nagyszívű gyámolítója ez a barna menyecske szerelemgerjedelem ellen?

Ürge van a gödörbe, gatyába…

Jelen dalgyűjtemény végén következzék egy olyan, amelyik egyértelműen a női olvasókra számító vidám, pajkos, huncutkodó dalocska!

Külön kategóriát jelentenek azok a népdalok és más népköltészeti szövegek, amelyeknek csak egy részét ismerjük igazán, mégpedig jó eséllyel épp azért, mert a további versszakok leleplezik a nehezen félreérthető másodlagos jelentést is. Itt van például ez a nóta:

 
Ürge van a gödörbe’,
nincsen, aki kiöntse.
Megállj, ürge, jól kiöntlek,
hazaviszlek, megeszlek!

Sejtem én, hogy a becses női olvasók összehúzták most a szemöldöküket, ráncolták a ránctalan homlokukat erőst tűnődvén: mi ugyan a különleges, hadd ne írjam, mondjam, hogy mi a pláne ebben az egyszerű négysoros, kétségtelenül szomorkás természeti képpel indított dalocskában? Merthogy eddig semmi rosszra nem lehet gondolni, így igaz? Meg egyébként, az ürgehús és az ürgezsír nem is olyan megvetendő finomság! No, de hiszen a folytatással mire is jutunk?

Ürge van a gatyába’,
nincsen, aki babrálja!
Szegény ürge hol lelapul, hun föláll,
míg egy tisztességes lyukra rátalál.

Nem is kell már nekem szájnyitásra, időfecsérlő szólásra vetemednem, mert minden szerelemben jártas olvasó érti (érteni véli), tudja (tudni véli), érzi (érezni véli), hogy mi is itt, ebben a lényegre tapintó természeti képben, természeti jelenségben bővelkedő eseményleírásban, annak megéneklésben az érthető, tudható, érezhető valóság! Hát nem más, mint a női odaadó-elfogadó gyengédség és együttérzés kedveskedő kifejezése szerelemgerjedelem idején.

Már csak annyit engedtessenek meg nekem, hogy jelezzem: nem mindennapi ám a két versszak párhuzamosan futó nyelvi képeinek indítása! És a második sorokban előtűnő folytatás sem kíván akadémiai székfoglalóra hajazó elmélkedést, igaz-e? A többi? A többi a természet adománya mind a férfi, mind a nő esetében – az Úrnak és a költői leleménynek köszönhetően!

És Arany?

Hogyan kerül a csizma az asztalra? – dobhatják utánam az olvasók a jogos kérdésüket: miért is került elő, honnan is csordogált ide mindez a dal- és értelmezésgyűjtemény 2017-ben, Arany János születésének kétszázadik évében?

Ha szűkre mért napi időbeosztásunk közepette is fordítunk időt a magyar költőóriás és barátja előtti tisztelgésre, akkor rögvest eszünkbe jut, hogy annakidején, a 19. század közepén Petőfi Sándor és Arany János költőbarátságának egyik pillére éppen a népi-nemzeti irányzat világirodalmi szintre emelése volt. Az adott időben Európa-szerte élénken virult ez a törekvés más nemzeteknél is, nálunk két ilyen géniusz vitte a pálmát: Petőfi Sándor, a lobogó lelkű, szenvedélyes, tüzes stílusú és Arany János, a csendes, halk, de erőteljes szavú, puritán kifejezésmódú költőnk.

A népies stílus forrása és annak alakítója a mindennapi beszélt nyelv, melyet a természetesség hatott át. Gyakran használták a szerzők írásműveikben a beszélt nyelv szavait, fordulatait és képeit, így a magyar nyelvű közmondásokat, szólásokat, találósokat, meséket, dalokat, balladákat. A népiesség az ismeretlen szerzőjű költészet, vagyis a népköltészet hatását tanúsítja: a népnyelv színes képelemeivel, a meseutánzatokkal, a dalformák ismétlődő soraival a szakaszok élén, a gondolatpárhuzamokkal, a ritmusféleségek felhasználásával.

Petőfi Sándor és Arany János stílusváltása a népiességet a stílusújítás forrásának és eszközének tekintették. A népies stílusban új szakasz kezdődött: az ismeretlen szerzőjű költészet stíluselemeinek a tudatos hasznosítása, mely nemcsak divatossá, hanem általánossá is lett. A stílusfejlődés szempontjából ez a legfontosabb kérdés: miféle nyelvi-stilisztikai eszközök közötti válogatás eredményeként érvényesül az éppen időszerű korstílus, ábrázolás, irányzat? A Petőfi Sándornál és Arany Jánosnál megtapasztalható realizmus a természetesség jegyében használt fel minden olyan nyelvi és a kifejezést árnyaló eszközt, amelyet az előző stílusirány, a klasszicizmus nem vett figyelembe: az egyszerű, hétköznapi beszélt nyelvet.

A Petőfi Sándor és Arany János nyomán a magyar nyelvű költészetben kiteljesedett népiesség megváltoztatta a magyar irodalom arculatát, módosította a szemléletet, gazdagabb lett a témakör, a hangnem, az ízlés és a stílus. Ez a népiesség már nem utánzás, hanem természetes önkifejezés. Az új stílus legfőbb jegyei az egyszerűség, a természetesség, a közérthetőség; a szükséges nyelvi eszközöket a mindennapi életből vették az alkotók, mindenekelőtt Petőfi Sándor és Arany János. Az ő szó- és kifejezésanyaguk a mai olvasónak természetes, de akkor sokan költőietlennek tartották azokat. Ezért ennek a stílusirányzatnak sok utánzója, de ellenfele, bírálója is volt. A népiességnek akkor az volt a célja, hogy a népiből nemzeti irodalmat fejlesszenek. A cél megvalósításában eltérések és különbségek fedezhetők fel. A Petőfi-utánzóknál a népi irodalom tájköltészetté szűkült, az Arany-iskola tagjainál a nyelvkincs és a témakör szegényebb lett.

Jelen írásom legfőbb célja az volt, hogy kapcsolatot teremtsek a magyar költészet népies stílusirányának kiemelkedő képviselői: Petőfi Sándor és Arany János, valamint az ő nyelvi, képi és formakultúra-forrásuk, az ismeretlen szerzőjű magyar dalkincsünk néhány darabja között, felhasználva ehhez a gondolatmenethez a prágai vendégprofesszor koromban (2006–10) a Károly Egyetem Filozófiai Fakultásán (társszerzővel együtt) írt „Kettős tükrök” című stilisztikakönyvemet is.

A szerző: