A 40 éve Finnországban élő Kádár György ének-zene tanár Finnországról, a finn kultúráról, iskoláról, fegyelemről, tantárgyakról, a finnugor nyelvrokonságról, a finn-magyar kapcsolatokról

Van-e még ”finn csoda”? Boldogok-e a finnek? Hogy élnek valójában a finnek? Milyen a sokak által csodált és mintának tartott finn iskolai oktatás? Mennyire jó ma Finnországban élni? Az irodalomoktatás megszűnt; 2—3 évtizede már a Kalevalát sem oktatják. Az iskolákban a szünetekben a gyerekek már többnyire angolul beszélnek.A finn iskola nemhogy sokkultúrájúvá vált volna, de a még meglévő finn kultúra is eltűnt. A tanuló-tanár viszony felborult, a diák 12—13 évesen dönthet arról, hogy neki mire lesz szüksége az életben, a rendszer implicit azt mondja neki, hogy ő jobban tudja, hogy mire van szüksége, mint a tanár.Kudarc lett a ”falak nélküli iskola” programja.  Az iskolákban rendkívüli mértékben megnőtt mind a tanárokkal szembeni, mind a diákok közötti bántalmazások, s az ezzel járó rendőrségi beavatkozások, pszichológiai zavarok, hiányzások, iskolakerülés száma.Az oktatás színvonala a leggyengébb tanulók szintjére esik. A finn iskolát belülről ismerve különös arról olvasni, hogy a finn gyerekek a világ legjobb szövegértői.A finnugor nyelvrokonság tudata már nyomokban sem létezik.A finn-magyar barátság a múlté.

Évek óta hallani „finn csodáról”. Van-e ilyen? A nemrégiben olvashattunk róla[1], hogy a finn a legboldogabb nép a világon. Így van ez?

A ”finn csoda” igaz történet, nagyon nagy csoda volt, valóban létezett, s az is lehetséges, hogy valamilyen mércék szerint a finn a legboldogabb nép, de félő, hogy annak most látjuk a végét. Ez a nép évszázadokon keresztül, egész a legutóbbi időkig igen mostoha természeti körülmények között, a természet kénye-kedvének kiszolgáltatva, ráadásul svéd uralom alatt élt. Elég belenéznünk a hatalmas, 34 kötetből álló finn népköltészeti gyűjteménybe (Suomen Kansan Vanhat Runot, 1908-1948, 1997), melyben ott találjuk ennek a nemrégen még erdőlakó népnek az 1800–1900-as években is virágában élő pogány néphagyományát, runóit. Erről a még nem is olyan régi kalevalai finn világról August Ahlqvist (1826–1889) finn nyelvész – talán kissé romantikusan eltúlozva, de – így ír: Ez a sámánisztikus-pogány világ ”azon az elképzelésen alapul, hogy az embert a természetben olyan hatalmak és szellemek veszik körül, akiknek szándéka és célja, hogy ártsanak neki és elpusztítsák őt, s hogy e veszély elkerülése érdekében ezeket a gonosz szellemeket imákkal és áldozatokkal kell megpróbálnia megnyugtatni.” A természeti környezet adta finn sors mellé társult, hogy még mielőtt az önálló finn államiság létrejöhetett volna, a finnek lakta vidékeket a svéd kereszteshadak elfoglalták (1100–1300-as évek), s attól fogva, mint alattvaló néppel bántak. A közigazgatás, a törvénykezés, az oktatás-, a hadügyek, sőt még részben az egyház is, a teljes finn élet svéd irányítás alatt volt. A luteránus egyház is igen keményen tartotta a népét. A svéd hadsereget, ha a király délre vagy keletre hódító háborúba indult, a finneknek kellett elszállásolniuk, de a különben is ritkásan lakott, s gyakran éhínségtől és járványoktól sújtott finn vidékekről rengeteg finnt vittek el katonának. Innen származott a délebbi Európában ismert hakkapeliták kifejezés, mely a félelmetes finn lovaskatonákat jelentette, s akiknek ez volt a csatabuzdítása (Hakkaa päälle! Csapd le a fejét!).

Valamelyes könnyebbség csak a napóleoni háborúkat követő időkben köszöntött be, amikor Finnország nagyhercegségként – de a svéd elitje vezetésével – a cári birodalom részévé vált. A finnek a teljes önállóságot csak a cári birodalom összeomlása után, 1917-ben nyerték el. A szovjet ellen már önálló államként harcolnak. A finn-szovjet háborút védekezésbeni győzelemként (torjuntavoitto), hatalmas hadi sikerként értékelik, olyan sikerként, ami után kétségtelenné vált, hogy ettől kezdve ők (is) egyenrangúak a többi európai néppel. Az ily módon megerősödött finn nemzeti öntudaton az sem változtatott, hogy a háborút követő párizsi békében (1947) az 1920-as tartui határokról, mégis csak le kellett mondaniuk.[2] A nemzeti öntudat megerősödésében nagyon nagy szerepe volt Väinö Linna Az ismeretlen katona (Tuntematon sotilas) című, erősen középeurópaias szemléletmódú regényének. Linna nem egy a szovjet ellen harcoló néven nevezett ”hős” finn katonáról ír, hanem a fronton harcoló egyszerű finn emberről, aki önzetlenül védi a hazáját, harcol érte, a családjáért, s aki kártyajátékban dönti el az éjszakakai őrséget, aki együtt, ugyanabban a sátorban szenved a tetvektől a feletteseivel, s aki fél a lövészárokban, az erdő közepén, ahol nem lehet tudni, honnan fognak lőni. Linna nem csinál hőseiből – amerikai és szovjet mintákra – halált megvető hőst. A finn televízió az ebből a regényből készült filmeket (több is van belőlük) minden év függetlenségi napján (december 6.) bemutatja. A megmaradt Finnország a békekötést követő hatalmas gazdasági, politikai és kulturális fellendülést az ún. Paasikivi–Kekkonen-féle politikának köszönhette. Ez az új típusú politika szakított a korábbi finnországi svéd (suomenruotsalainen) elitnek a birodalmi politikából eredő régi nézeteivel[3], s az Oroszország-gal/Szovjetunióval szembenálló politika helyett egy középeurópai, finn szemléletű, az ország geopolitikai helyzetét messzemenően tekintetbe vevő politikát valósított meg: „A Szovjetunió Finnország szomszédja, és az is marad. Esélyünk sincs megváltoztatni a helyünket, akár tetszik, akár nem, a Szovjetunió szomszédjaként kell élnünk. Amikor egy nagy nemzet és egy kis nemzet határmenti szomszédként él, természetesen a kis nemzet érdeke, hogy jók legyenek a szomszédsági kapcsolatok. A nagy nemzet nem szenved még akkor sem, ha valahol az érdekei kissé megsérülnének, de a kis nemzet élete már ennyitől is hamarosan lehetetlenné válhat” – írta a Suomen kuvalehtiben, még csak Pekka Peitsi álnéven 1944-ben a moszkvai ideglenes békét követő egy hónappal, Kalevi Urho Kekkonen (1900–1986), Finnország későbbi köztársasági elnöke. A háború előtti és utáni, mélyszegénységben élő Finnország a Finn-Szovjet Barátsági, Együttműködési és Segítségnyújtási Egyezmény (1948) előnyeit kihasználva az 1960-as évek végére, rendkívül intenzív gazdasági fejlődésbe kezdett. A finn emberek, akik (nagy)szüleinek az iskolában még azt is meg kellett tanulniuk, hogyan kell éhínség idején fenyőfakéregből kenyeret (pettu, pettuleipä) készíteniük, most egyszeriben tágas, meleg lakást, házat, biciklit, autót (kezdetben Moszkvicsot), modern síléceket vehettek, beutazhatták a világot, s az üzletek tele voltak áruval. Énektanárként hadd említsem meg, amikor már nem volt mit venniük, akkor jött divatba zongorát venni. Majd minden házban és lakásban volt zongora, csak éppen zongoratanár nem volt hozzá elegendő, így ez a zenei művelődésen nem sokat segített.  Aztán kiderült, hogy olyan mélységekben mégsem érdekli az embereket a művészet, s manapság a budapesti zongoratermek telisteli vannak Svéd- és Finnországból behozott nagyon jó minőségű olcsó zongorákkal. Mindeközben semleges országként világszerte nagy nemzetközi tekintélyre tett szert. 1952-ben már olimpiát rendezhetett, majd 1973-ban Kekkonen kezdeményezésére a világ országai Helsinkiben tartották meg az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferenciát. Nekünk magyaroknak mindamellett fájó emlék, hogy az ENSZ 1956-os szavazásán Finnország volt az egyetlen nyugati ország, mely tartózkodott. Finnország magatartása elkeseríthette az inkerieket, az orosz oldalon maradt karjalaiakat és az észt testvéreket is, de erről nem szabadott beszélni (finlandizáció), a semlegességi politika mellett napjainkig kitartottak.

Ez, s a jóléti társadalom (új iskolák, egyetemek, kórházak, bankok, finn üzletláncolatok, gyárak, stb.) létrejötte – s mindez jórészt önerőből – nagy nemzeti büszkeséget és soha nem látott boldogságot hozott. Az így megszületett – s ilyen, de csak ilyen értelemben fiatalnak mondható – Finnország mind állami, mind egyéni szinten mélyről jövően törvénytisztelő (lainkuuliainen), megbízható és becsületes (egyetlen finn szóval: rehellinen) volt. E tulajdonságok kialakulásának a néplélek milyenségén kívül az egyházi tanításoknak és a történelemnek volt nagy szerepe. A törvény tisztelete, a becsületesség és a kiszámíthatóság a cári önkény korában az önállóság megtartásáért folyó harc fegyvere volt. Amikor ugyanis Finnországot 1809-ben nagyhercegségként a cári Oroszországhoz csatolták, akkor a finnek azt az ígéretet kapták, hogy a korábbi (svéd) törvényeiket megtarthatják. S emellett, mint az egyezményekben előírt törvények mellett ők mindvégigkövetkezetesen és becsülettel kitartottak.  Összegzésképpen azt mondhatjuk, hogy:

a) a mélyszegénységben leélt évszázadok,

b) a szovjettel szembeni Dávid és Góliát-harcok után,

c) a jóléti állam igen gyorsléptékű megteremtésével, s

d) az immáron önálló ország nagy nemzetközi tekintélyének létrejöttével valóban egy hatalmas csoda történt.

Fontos látnunk, hogy mindez egy több évszázados élet-halál harc eredménye volt, mely nem hasonlítható egyetlen más nyugati ország csodáihoz. Ez utóbbiak jobbára csak előre megjósolható gazdasági csodák (pl. Németország) voltak. A finn emberek számára ez az időszak valódi, a) lélekbeni és b) anyagiakbani boldogságot hozott. Ez a szinte határtalannak tűnő boldogságérzet a finn emberek egy jó részénél még mind mai napig tart. E tekintetben a finnek sok más népnél sokkal boldogabb.

Ha az ember azonban ennél is többre kiváncsi, s módja van még alaposabban is megismerkednie a finn emberekkel, betekint a finn kultúra világába, akkor lehet, hogy meglepődik. Ott talál egy más világot is. Mintha létezne egy másik Finnország is. Karácsony Sándor (1940. 16-17.)  1926-os finnországi találkozásai kapcsán rábukkant erre: ”Finn előkelőségek ülnek nemzetközi előkelőségekkel vegyest egy nagy emelvényen.(…) Zsakettes finn szónok következik. Korrekt mondatokat mond, folyékonyan és hibátlanul beszél, csak a kiejtése sejteti, hogy finn. (…) Mintha csak valamelyik debreceni előkelőség szónokolná: Zájenzi dafon ibercájgt, májne herren. (…) A meglepetés tovább tart. Ahogy ott ülnek, állnak az európai nagy együttesben atyánkfiai, mégjobban beleegyformásodva a többiek tömegébe, élesen kiválnak azok közül. Másformák. (…) Olyanok (…) nem merem kimondani … Olyanok, mintha szülőfalum előljárósága, vagy presbitériuma, (…) választmánya zsakettbe, cilinderbe vágta volna magát és most Bojtor József gazda olvasná lefele egy papíroslapról, hogy zájenzi dafon űűbercájgt, vagy ibercájgt, májneherre.” Vagyis van egy olyan Finnország is, amelyre nem illik se a cilinder se a zsakett. Talán nevezhetjük ezt Németh Lászlóval mély-Finnországnak.

Folytatás a Nyelvünk és Kultúránk című folyóirat 2026/2. számában: https://mnyknt.hu/nyelvunk-es-kulturank-2026-2/

Továbbiak:

• Mi rejtőzik a finn jóléti társadalom felszíne alatt? Milyen ez a másik vagy mély Finnország?
• A svéd ”jobbik nép”? Ma mennyire traumatikusak a svéd—finn kapcsolatok?
• Sokat olvashatunk arról, hogy a finn iskolások eredményei kimagaslóak, mert az iskolarendszer nagyon jó, demokratikus, nem poroszos, messzemenően segíti a gyerekek képességeinek kibontatkoztatását. Valóban így van ez?
• Mit jelent a gyakorlatban az iskola (a tantárgyak) átpolitizálása?
• Pozitív példaként szokták emlegetni a finn iskolával kapcsolatban a „falak nélküli iskolát”. Mit jelent ez, és mi az eredménye?
• A fejlett országokban különösen a gyermekekre, fiatalokra jellemzőek a megsokasodó mentálhigiénés problémák. Így van ez Finnországban is?
• A fölmerülő tanítási-tanulási nehézségek miatt milyen most a tanárság presztízse?
• Boldogok-e a finn gyerekek?
• Milyenek a fiatalok iskola utáni kilátásai?
• Milyen az iskolák felszereltsége, van-e iskolai étkeztetés, hogy vannak megfizetve a tanárok?
• Mit tanulnak a finnek a finnugor nyelvrokonságról?
• Ismerve az új generációk jellemzőit, vannak-e magatartási problémák a finn iskolákban? Egészen egyszerűen: milyen a fegyelem?
• Mennyire roppant meg a finn-magyar barátság?
• Jó most Finnországban élni?

[1] https://www.worldhappiness.report/, 2026. március 18.

[2] Ez azt jelentette, hogy Karjala (Karélia) keleti felét és más finnek illetve finnségi népcsoportok által lakott vidékeket át kellett engediük a szovjetnek. Mindemellett nagy hadisarcot kellett fizetniük. Azt azonban sikerült elérniük, hogy a karjalaiak – ha akartak – (mintegy 420 000 ember) áttelepülhettek a mai Finnországba. Sokan azonban a határ túloldalán maradtak.

[3] Finnország az 1808-1809-es finn-háború (Suomen sota) után a mintegy 7-800 éves svéd uralmat követően nagyhercegségként ugyan Oroszország része lett, de svéd törvényeit, gazdasági, politikai és kulturális vezetését megőrizhette. Ezáltal a finn nemzetté válás a svéd elit vezetésével valósult meg.