Nemrég egy rokonszenves egyetemista megkérdezte tőlem: mit jelent a Gulag, mit jelent a málenkij robot? Örültem a kérdésnek, mert szerintem mások sem nagyon tudják, csak nem kérdezik meg. Mit szólsz a felejtéshez?

Először is örülök annak, hogy a hallgató megkérdezte. Sokkal nagyobb problémának tartom, ha valaki nem tud valamit, de mégsem mer, vagy akar kérdezni. A történelem megértése ugyanis mindig kérdésekkel kezdődik. A Gulag a Szovjetunió kényszermunkatáborainak állami rendszere volt, amelyben politikai elítéltek, köztörvényesek és más, a hatalom által nem kívánatosnak tartott emberek millióit dolgoztatták embertelen körülmények között. A málenkij robot ezzel szemben a Magyarországról és más közép-európai országokból összefogott és elhurcolt civilek és hadifoglyok kényszermunkájának elnevezése lett. A „kis munka” ígérete sok esetben éveken át tartó szovjet fogságot jelentett. Ha egy mai egyetemista nincs tisztában ezekkel a fogalmakkal, semmiképpen sem indokolt felháborodni. Ezen inkább elgondolkodni kell. A második világháború és a kommunista diktatúra eseményei ma már több generáció távolságra vannak tőlünk. Az élő tanúk szinte valamennyien elhunytak, így a személyes emlékezet helyét fokozatosan átveszi a történeti. Amennyiben ezt nem ápoljuk tudatosan, a felejtés természetes folyamat lesz. Éppen ezért óriási a felelőssége a történészeknek, a pedagógusoknak, a levéltáraknak, a múzeumoknak, a filmeseknek és a sajtónak. Nem pusztán adatokat kell megőriznünk, hanem történeteket is. Egy név, fénykép vagy családi sors gyakran többet mond a múltról, mint egy tankönyv fejezete. Mégsem tartok attól, hogy a történelem végleg feledésbe merül. Attól viszont igen, hogy leegyszerűsödik. Ezért kiemelten fontos a forrásokon alapuló kutatás és a hiteles ismeretterjesztés. Ha a fiatalok kérdeznek, és mi tudunk hiteles válaszokat adni, akkor a történelmi emlékezet tovább él. A felejtés ellenszere végső soron nem a nosztalgia, hanem a tudás.

Miért kezdtél Recskkel, a recski internálótáborral foglalkozni?

2023 szeptembere óta önkéntes vállalás alapján, a tiszteletadás okán kutatom az egykori recski kényszermunkatábor volt rabjainak névsorát, melynek célja, hogy a Recski Szövetség Egyesület internetes oldalán lévő nevek után a halálozásuk időpontját is feltüntethessük, illetve az esetleg névhibákat kijavíthassuk. A kutatás eredményeként már közel 1.400 egykori recski rabot tudtam beazonosítani, közülük legalább hárman még élnek, közel a 100. életévükhöz. A kutatással sok olyan embernek is méltó emléket szeretnék állítani, akik máshol ezt esetleg nem kapnák meg. Törekvésemben a Recski Szövetség Egyesület hivatalosan támogat, tudományos kutatói állásfoglalást pedig a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár, a Szegedi Tudományegyetem, valamint a szegedi Móra Ferenc Múzeum állított ki számomra. Célom megvalósítása érdekében számtalan szervezettel, önkormányzattal, nagykövetséggel, határon inneni és túli történelmi egyházzal, sőt sok leszármazottal is felvettem a kapcsolatot. Közel ezer adatkérő levelet küldtem bárhová, ahol a legapróbb nyomot is találtam. Tavaly óta az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárával is együttműködöm. Recski Nemzeti Történeti Emlékparkban van egy emlékmű, melyen jelenleg is számos recski rab neve olvasható. A névsor sok helyen téves (névelírások), ugyanakkor sok internált neve nem került fel. Az emlékparkot fenntartó Recski Szövetség Egyesület azt szeretné, ha a kutatás végén kialakuló névsor legyen az emlékművön, ezért nekik – és persze az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának – fogom átadni. A recski rabok névsorában eddig több száz adathibát, névelírást sikerült javítanom, sőt kiderült az is, hogy a Recski Nemzeti Történeti Emlékparkban lévő emlékműről megközelítően 5-600 név hiányzik, holott ők is ott raboskodtak. Álláspontom szerint ez emlékezetpolitikai és kegyeleti okból is tarthatatlan, sőt méltatlan helyzet.

Nem maradt fönn az internáltak hivatalos névsora? Az internáltak nem kaptak valamiféle igazolást? Ez jogi kérdést is fölvet, például a nyugdíjas évek kiszámításánál…

A Böszörményi–Gyarmathy filmből (Szökés) készült könyvben megjelent egy névsor, melyet Bank Barbara történész, a téma jelenlegi legjobb szakértője állított össze az akkor rendelkezésre álló adatok alapján. Ez az az alap, melyből dolgozom azóta is, felhasználva az új, felkutatott adatokat, melyek megismerése javítja az eredeti névsort. Értelemszerűen ez a korábbi lista került a Recski Szövetség Egyesület internetes oldalára is, valamint utánközlésként még számtalan helyre, így az általam 2023 óta feltárt hibák mindenhol előfordulnak. Korábban – még a rendszerváltás idején – több helyen, még a sajtóban is jelentek meg leginkább az emberi emlékezet által összeállított névsorok, ám ott is nagy hiátussal. Ezért is szeretnék egy olyan névsort összeállítani, ami kiküszöböli ezeket, s valós képet ad a Recskre került internáltak neveiről. Azt is érdemes tudni, hogy az Államvédelmi Hatóság recski anyagait nem professzorok és diplomás emberek írták, hanem sokszor néhány elemit vagy még azt sem végzett ávósok, így a helyesírás nagyon sok esetben tragikus, rengeteg név esetében szimplán fonetikus, egy-egy vezetéknevet simán leírtak hallás alapján, s ez számtalan azonosítási nehézséghez vezetett. Én minden egyes megtalált rabhoz anyakönyvi forrást kötök, melyet vissza is követek, s ebben – Kis-Kapin Róbert, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) munkatársa mellett, aki az általam pontosított neveket ellenőrzi, hogy tényleg Recsken raboskodtak-e – nagy segítségemre van a genealógia, hiszen családfakutatással már közel egy évtizede foglalkozom. A nyugdíj kérdése jogos, nagyon sok egykori internáltnak voltak ilyen gondjai a rendszerváltásig, ismereteim szerint akkor ezt a kérdést megpróbálták rendezni, bár ez sajnos azokon nem segített, akik már 1990 előtt elhunytak.

Mit tudhatunk a még élő három tanúról? Készült velük interjú?

A három, ma is élő egykori rab közül egyvalaki járult hozzá ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljön a neve, ő a Kiskunhalason született (de már nem ott élő) Szabó Zoltán, aki idén töltötte be a 97. életévét. Azonban leszögezte, hogy először és utoljára beszél a megpróbáltatásairól, s nem fedhetjük fel a lakhelyét sem. Amikor megtaláltam, akkor a testvérem, Herczeg Zsolt, az InfoRádió főmunkatársa készített vele interjút, ami a rádió internetes portálján jelent meg 2025 májusában. Számomra ez megható és érzelemdús pillanat volt, hiszen magam sem gondoltam, hogy még élő tanút találhatok. Később még két egykori internálttal beszéltem telefonon, de ők nem szerettek volna a közvélemény elé lépni, amit mélységesen megértek. Annyit talán elárulhatok, hogy az egyikük már 70 éve nem él Magyarországon, de pontosan ugyanolyan tisztán beszél az anyanyelvén, mintha soha nem emigrált volna.

Mit tudunk (vagy másként: mit kellene mindenkinek tudni) a recski internálótáborról?

Mindenekelőtt azt, hogy Recsk nem csupán egy tábor volt a sok közül, hanem a kommunista diktatúra egyik legfontosabb jelképe Magyarországon. A kényszermunkatábor is megfelelő jelző rá, mindkét megnevezés helytálló, hiszen internálási helyszín volt. Az Államvédelmi Hatóság 1950 és 1953 között működtette teljes titoktartás mellett. Az ide hurcolt embereket bírósági ítélet nélkül tartották fogva, kemény fizikai munkára kényszerítették a közeli kőbányában, miközben a tábor létezését a hatalom igyekezett eltitkolni a társadalom elől. A szabaduláskor a foglyokat titoktartási nyilatkozat aláírására kötelezték, ezért hosszú éveken át alig lehetett tudni arról, mi történt a Mátrában. Legalább ennyire fontos azonban megérteni, hogy Recsk nem elszigetelt történet volt. A tábor a kommunista állam működésének egyik legszélsőségesebb megnyilvánulása volt, hiszen azt üzente a társadalomnak, hogy bárki elveszítheti a szabadságát, ha a hatalom ellenségnek tekinti. Ez a félelem legalább akkora része volt a rendszernek, mint maga a kényszermunka. Azt is tudnunk kell, hogy a recski rabok nem egyetlen társadalmi rétegből kerültek ki. Volt közöttük egykori főispán, országgyűlési képviselő, katonatiszt, pap, mérnök, munkás, paraszt és egyetemista is. Éppen ez mutatja, hogy a diktatúra nem egyetlen csoport ellen irányult, hanem mindazok ellen, akiket politikai, társadalmi vagy világnézeti okból veszélyesnek ítélt. Recsk ezért nemcsak egy tábor, hanem a magyar társadalom egy darabjának története is. Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, mit kellene mindenkinek tudnia Recsktől, azt mondanám, Recsk arra figyelmeztet bennünket, hogy a jogállam hiánya nem elvont politikai probléma, hanem emberi sorsokat meghatározó valóság. Ezért nemcsak történelmi emlékhely, hanem erkölcsi figyelmeztetés is minden nemzedék számára.

Mi az, amit nem tudunk? Nyilván ez foglalkoztat, ezt igyekszel pótolni.

Politológus vagyok és nem történész, de abban csaknem biztos vagyok, hogy a történészi munkának talán legfontosabb mozgatórugója a múlt fehér foltjainak megismerése, illetve a hiteles források történő feltárása. A történelemkutatás ugyanis soha nem tekinthető befejezettnek. Mindig kerülnek elő új levéltári dokumentumok, családi hagyatékok, visszaemlékezések vagy külföldi források, amelyek árnyalják a korábban kialakult képet. Számomra a recski kutatás is ezt jelenti. Nem egy már ismert történet újramesélését, hanem emberi sorsok feltárását. Minden azonosított név, pontosított életrajz közelebb visz bennünket ahhoz, hogy ne csupán a diktatúra működését ismerjük meg, hanem azokat az embereket is, akik annak áldozataivá váltak.

Az internálótábornak voltak közvetlen áldozatai? Mit tudunk erről?

A kegyetlen bánásmód és az embertelen körülmények sok ember halálát okozták Recsken, melyhez hozzájárult több őr szadista természete is. Az, hogy mennyien vesztették életüket a táborban, még ma sem ismert tény, sőt talán soha nem is lesz az. Ennek oka, hogy az Államvédelmi Hatóságnak nem volt „elszámolási” kötelezettsége senkivel, az elhunytakat jeltelen sírokba temették. A témával foglalkozó szakkönyvek több tucat ilyen esetet tártak már fel, köztük olyanokat, akik közvetlenül Recsken haltak meg, de voltak olyan internáltak is, akiket gyakorlatilag félholtan vittek el budapesti rabkórházba. Ők szállítás közben végezték be az életüket, vagy a börtön falai között. Jankech József például egy villanypózna tetején dolgozott, amikor leejtett egy szerszámot. A rá vigyázó őr ezt támadásnak vette és lelőtte.

Tudom, hogy a történészek óvakodnak az összehasonlítástól, de mégis megkérdezem: mi a hasonlóság vagy különbség a hitleri koncentrációs táborok, a szovjet Gulag-GUPVI lágerek és a magyarországi internálótáborok között?

Valóban óvatosnak kell lennünk az összehasonlításokkal, mert e három intézményrendszer eltérő történelmi célokat szolgált. A náci koncentrációs táborok – és különösen a megsemmisítő táborok – a nemzetiszocialista fajelméletből következő üldözés és tömeges megsemmisítés eszközei voltak. A szovjet Gulag elsősorban a politikai elnyomás és a kényszermunka intézményrendszereként működött, míg a GUPVI főként hadifoglyok és internált civilek fogva tartását szolgálta. Abban ugyanakkor tökéletesen azonosak voltak, hogy az emberi életet semmibe vették. A magyarországi internálótáborok a kommunista diktatúra belső elnyomó mechanizmusának részei voltak. Az internálás lényege az volt, hogy az állam bírósági ítélet nélkül foszthatta meg szabadságuktól azokat, akiket politikai vagy társadalmi okokból veszélyesnek minősített. A rendszer célja elsősorban nem a fizikai megsemmisítés volt, hanem a politikai ellenfelek elszigetelése, megfélemlítése és megtörése – az más kérdés, hogy abban Egri György egykori recski rabbal értek egyet, miszerint Recsk sokkal inkább arról szólt, hogy akik odakerültek, azok ne hagyják el élve a tábort. Gábori György, aki zsidóként Auschwitzot is megjárta, Recsket rosszabbnak tartotta. A kérdés az volt, hogy Sztálin hal meg előbb, vagy ők… A három rendszer közös vonása a jogállamiság hiánya, az önkényes szabadságelvonás, a kényszermunka alkalmazása és az emberi méltóság semmibevétele. A különbségek ugyanakkor történeti szempontból talán lényegesek lehetnek. Ezek pontos megértése segít abban, hogy ne mossuk össze a XX. század diktatúráinak eltérő működési mechanizmusait, ugyanakkor felismerjük közös tanulságukat is, jelesül amikor az állam a jog fölé helyezi magát, mindig megnyílik az út a súlyos emberi jogsértések előtt.

Hány internálótábor volt Magyarországon? És miért Recsk lett az egyik leghírhedtebb? Közrejátszhatott ebben Faludy György szerepe, vagy Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Szökés című filmje?

Erre nincs egyetlen számmal megadható válaszom, nem történészként nem is vállalkozhatom a pontos válaszadásra. Nálam sok, e témához nagyságrendekkel jobban értő szakember van. Sőt ez attól is függ, hogy kizárólag az internálótáborokat számoljuk-e, vagy idesoroljuk a kényszermunkatáborokat, a rendőrségi internálóhelyeket, a zárt kitelepítési telepeket és az átmeneti gyűjtőtáborokat is. A történészek ezért ma inkább internálási rendszerről beszélnek, mint néhány elszigetelt táborról. A kommunista hatalomátvételt követően országos hálózat épült ki, amelynek legismertebb helyszínei közé Buda-dél, Kistarcsa, Tiszalök, Kazincbarcika és Recsk tartozott, de mellettük számos kisebb internálóhely és kényszermunkatábor is működött, mint például a keveset emlegetett Bernátkút. A hortobágyi zárt kitelepítési telepek ugyancsak ennek az elnyomó rendszernek a részét alkották. Emberek ezreinek életét érintette ez a rendszer. Az internálás családokat szakított szét, életpályákat tört derékba, és hosszú időre – sokak esetében örökre – meghatározta az érintettek sorsát. Ezért szerintem egy történész feladata ma már nem csupán a táborok számba vétele, hanem az áldozatok életútjának feltárása is. Recsk ismertségének nem egyetlen oka van, sokkal inkább több történelmi és emlékezetpolitikai tényező együttes hatásáról beszélhetünk. Faludy György visszaemlékezései kétségtelenül sokat tettek azért, hogy Recsk története szélesebb közönséghez is eljusson. Ugyanilyen jelentős volt Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza példaértékű, díjat is nyert dokumentumfilmje, majd később a Szökés című játékfilm is. Mindezek mellett azonban nem szabad megfeledkezni a túlélők évtizedes munkájáról, a Recski Szövetség tevékenységéről, az emlékhely létrejöttéről és a történészek kutatásairól sem. Együtt formálták azt a közös emlékezetet, amelynek eredményeként ma Recsk a kommunista diktatúra egyik legismertebb jelképe. Végül kiemelendő, hogy a rendszerváltáskor a Recski Szövetség részéről két egykori internált is parlamenti mandátumot nyert Kéri Kálmán és Zimányi Tibor személyében, ami szintén hozzájárult a kényszermunkatábor történetének megismerésében.

Végül visszatérnék az első kérdéshez: mit kellene tennünk – közösen, mindenkinek a maga területén – a történelmi felejtés ellen?

A történelmi felejtés ellen nincs egyetlen megoldás. Ez közös felelősség, mégpedig a történészeké, a levéltáraké, a múzeumoké, a pedagógusoké, a filmeseké, az újságíróké és a családoké egyaránt. A történész feladata nyilvánvalóan a hiteles forrásfeltárás. A múltat nem csak emlékezetből, hanem dokumentumok alapján is rekonstruálnunk kell. Ugyanakkor legalább ennyire fontos, hogy a tudomány eredményei ne maradjanak a levéltárakban vagy a szakkönyvek lapjain. El kell jutniuk az iskolákba, a filmekbe, a kiállításokra, az emlékhelyekre és a közbeszédbe is. A diktatúrák történetét szerintem elsősorban emberi sorsokon keresztül lehet megérteni. Egy internált neve, élettörténete vagy családjának története gyakran többet mond a korról, mint statisztikák vagy jogszabályok. Minden feltárt életút egyben annak az emberi méltóságnak a részleges helyreállítása is, amelyet a diktatúra megpróbált elvenni.

Hiszem, hogy a történelmi emlékezetet nem pusztán emlékművek őrzik meg, hanem a tudás. Ha a következő nemzedék nemcsak azt tudja majd, hogy létezett Recsk, hanem azt is, kik voltak azok az emberek, akik ott raboskodtak, akkor valóban tettünk valamit a történelmi felejtés ellen.

Megjegyzés: Herczeg Sándor Hódmezővásárhelyen élő politológus, közszolgálati kommunikációs szakember. Képek: recski emlékpark (Balázs Géza)