DÓRA ZOLTÁN (VÁC)
November 13-án az idén is szép számmal jöttünk össze a magyar nyelv napjának megünneplésére a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A megjelentek hatalmas tapssal fogadták Balázs Gézának, az Anyanyelvápolók Szövetsége alelnökének azt a bejelentését, hogy mostantól a romániai magyarok is hivatalosan ünnepelhetik ezt a napot.
A törvényt Románia köztársasági elnökének aláírása szentesítette. Ennek az aláírásnak szimbolikus jelentősége is van, hiszen a 2015. év Lőrincze Lajosnak az éve. A nagy nyelvtudós és nyelvművelő ugyanis száz évvel ezelőtt, 1915. november 24-én született, és munkásságát nemcsak az anyaországi nyelvápolásnak szentelte, hanem a külföldön, a határainkon túl élő magyarság nyelvmegőrzéséért is fáradozott. Azt vallotta, hogy a nyelvművelés helyhez és időhöz kötött, és tudta, hogy annak más a feladata az anyaországban, és megint más külföldön. Úgy vélte, hogy ott a legfontosabb feladata ennek a munkának a nyelvmegőrzés.
Egyik írásában olvassuk a következőket: „A nyelvtanulás (az anyanyelv megtanulása és bővítése is) lényegében utánzás és gyakorlat kérdése.” Az anyanyelvi környezetben erre számtalan lehetőség van, hiszen a család és a társadalom egésze ugyanazon a nyelven beszél. A külföldi magyarság nyelvi helyzetéről ezt írja Lőrincze: „a külföldön élő magyar számára azonban ezek a természetes nyelvtanulási, nyelvbővítési vagy nyelvkonzerváló lehetőségek csak nagyon hiányosan vannak meg”, mert amíg a család magyarul beszél, az iskola, a munkahely, a hivatal stb. más nyelvi közeget jelent. Lőrincze Lajos szerint „a legtöbb esetben már a családban eldől, hogy mi lesz a sorsa a magyar nyelvnek a következő generációban. Dönteni, határozni kell, hogy vállalja-e a család az anyanyelv továbbplántálásának többnyire nagyon fáradságos munkáját.”
Ezzel kapcsolatban említek meg egy személyes élményt. Az 1970-es évek közepe táján családommal az akkori Csehszlovákiában jártam. A vonaton összeismerkedtem egy csehszlovák állampolgárságú magyar férfival, aki a 18 év körüli fiával együtt utazott. A férfi folyékonyan és helyes magyarsággal beszélt velem. A fiú azonban egyetlen szót sem tudott magyarul. Mikor érdeklődtem az apától, hogy mi ennek az oka, azt válaszolta, hogy nem volt szükség rá. Nos, itt már eldőlt a magyar nyelv további sorsa.
Néhány cikkemben már utaltam arra, hogy az utóbbi két és fél évtizedben többször jártam Erdélyben, főleg Csíkszeredában. Nagy figyelemmel kísértem az ottani nyelvhasználatot. Azt tapasztaltam, hogy a lakosság zöme őrzi anyanyelvét. A magyar tanítási nyelvű iskolák, a kulturális intézmények biztosítékot adnak arra, hogy az anyanyelv fennmaradjon. Felfigyeltem azonban arra is, hogy ennek ellenére a lakosság nyelvhasználatában nemkívánatos idegenszerűségek is megjelennek. Ezekre most nem térek ki, hiszen közismertek.
Most, hogy a magyar nyelv napjáról Erdély-szerte megemlékezhet a magyarság, még nagyobb lehetőségek nyílnak az anyanyelv bővítésére. Olyan ismeretterjesztő előadásokat lehetne például tartani, ahol az anyaországi nyelvi normával is megismerkedne a romániai magyarság, anélkül, hogy feladná a regionális köznyelvet.
A tudósítás a Hargita Népe online kiadásában jelent meg 2015. november 26-én, a szerző engedélyével vettük át. (A szerk.)
0 hozzászólás