Legutóbbi hozzászólások

  1. Kiadványaink levélben is megrendelhetők (irodavezeto@mnyknt.hu). Kiadványainkat - ajándékként - igyekszünk eljuttatni a Kárpát-medencében, kisebbségben élő magyarsághoz is.

  2. Gratulálok ez nagyon jó cikk. Méltán tükrözi Katika és Feri fáradhatatlan munkáját, amit a kultúráért, a kisebbségért, a barátságért és…

„Az nem lehet, hogy a kerék mindig lefelé menjen!”

2018.08.19. vasárnap, 23:13

2 293 megtekintés

MÁTÉ LÁSZLÓT (KASSA) KÉRDEZI BALÁZS GÉZA

 

Egy nép és egy nyelv életében száz év nagy idő. Kimutathatók változások. Nem egyszerű a számvetés, élethelyzetek, érzelmek is bőven befolyásolják, mégis fontos. Máté László korábbi kulturális diplomata, tanár, írásaiban, előadásaiban sokszor foglalkozik a szlovákiai magyarság sorsával, s különös tisztelettel ápolja Fábri Zoltán emlékét. Mivel, mint írja: százból „háromnegyed századot megéltem”, nyilván tágabb összefüggésekben látja a szlovákiai magyarság helyzetét.

Kezdjük a megnevezéssel: szlovákiai (esetleg szlovenszkói vagy felvidéki) magyarság? Mi a helyes, mi a helytelen nyelvhasználat?

 -Fábry Zoltánnal, nyelvünk stószi őrzőjével, valljuk, hogy a névadás, a megnevezés mindig fundamentális kérdés. A nemzetközi normák azt mondják, hogy minden kisebbségnek joga van megválasztani saját megnevezését, ami a „klasszikus” európai kisebbségek esetében (katalánok, baszkok, bretonok) egyszerű képlet, de a mifelénk ennél bonyolultabb a helyzet, mert a kérdésben szereplő megnevezéseket még szaporíthatnám is: felföldi, csehszlovákiai… A kérdésre válaszolva mindjárt az elején azt mondhatom, nem tudom: melyik ezekből a helyes, és melyik a helytelen. Jómagam, ha itteni dolgokról van szó, akkor a középkorban és az újkorban történt eseményeket egészen a XIX. századig felföldinek nevezem. Az első világháborút követő időszakokban: csehszlovákiai, szlovenszkói, szlovákiai, esetleg felvidéki megnevezéseket. Fábry Zoltán a szlovenszkói meghatározást alkalmazta. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a két háború közötti erdélyi folyóiratokat lapozgatva (Korunk, Magyar Kisebbség) gyakran találkoztam miránk vonatkoztatva a szlovenszkói névvel. Jó lenne elkerülni azt a visszavetített történelemszemléletet, ami a szlovákoknál gyakori – még szakmai körökben is! -, hogy az itteni történelmi eseményeket Szlovákia területén megtörtént eseményként taglalják, például egy nemzetközi történész konferencia szerint Kassán a rozgonyi csata (1312) Szlovákia (!) területén zajlott, nem pedig a Magyar Királyságban, netán annak felföldi részén, észak-keleti csücskében, esetleg: a jelenlegi Szlovákia területén. Amikor tiltakoztam a történelmietlen és tudománytalan megfogalmazás ellen, akkor engem minősítettek nacionalistának… De álljunk meg egy pillanatra a felvidéki megnevezés mellett, mert ennek a használata mindenképpen politikai felhangot hordoz; a szlovákoknál pedig nacionalizmust, sőt irredentizmust! Elsőként maradjunk a szlovákoknál: zömében nem tehetnek róla. Az iskolai történelemoktatás és a politika (különösen a mečiarizmus idejében) azt sugallta és azt sugallja, hogy a magyarok nem ismerik el Szlovákia önálló létét, mert továbbra is Magyarország részeként tartják számon. Hiába minden ellenvetés, hogy ez képtelen állítás, mert a sulykolás része a magyarok elleni bizalmatlanság és gyűlölet szitásának – mind a mai napig hat. (Zárójeles megjegyzés: Nem politikai abszurditás lojalitást várni egy nemszeretett kisebbségtől?) Vagyis: a szlovákok többsége érzékeny erre a fogalomra. Kérdés: mit tettünk azért, hogy ne legyen – de ez már egy külön tanulmány lenne. Más kérdés: a felvidékizés mintha az utóbbiakban státuszszimbólum lenne. Aki felvidékizik rendületlenül, az nemzeti, aki nem teszi, az mintha kozmopolita és ellenség lenne. Pedig még azzal, ha éjjel-nappal felvidékizünk, nem váltjuk meg az itteni magyar nemzeti közösséget, annak az útja sokkal bonyolultabb, göröngyösebb. S nem elhanyagolható az sem, hogy nemzetközi kapcsolatokban, dokumentumokban hogyan neveznek bennünket. Vagyis: számomra a felföldi, csehszlovákiai, szlovenszkói, szlovákiai, netán: felvidéki egyaránt elfogadható, ha történelmi és alkalmas szövegkörnyezetben használjuk!

Máté László emlékezése az elmúlt 50 évre (Fotó: Nagy Emese/Felvidék.ma)

 

Még mindig a nyelvnél maradva: tényleg előfordul, hogy a magyarországi magyarok “leszlovákozzák” a magyarul beszélő szlovákiai magyarokat? Egyáltalán: milyen a szlovákiai/felvidéki magyarság identitása?

-Engem nem szlovákoztak le, hanem „lecseszkóztak”. Talán a gépkocsikon korábban használt CS alapján. Hát igen: gyakran beszélünk arról, hogy az előbbi rendszer mennyire mellőzte és szinte tabutémaként kezelte a határon túli magyarokat. De voltak azért kivételek is, nem is kevés. Különösen a hetvenes-nyolcvanas években, amikor a Csemadok Nyári Művelődési Táborában egyre több magyarországi résztvevő is megjelent, és olyan emblematikus alakja a határon túli magyar irodalom és közösségek ismerőjének és támogatójának mint Czine Mihály irodalomtörténész, aki már akkor rászolgált a határon túli magyarok nagykövete címre. Fábry Zoltán életében többször üzent „az odaáti tízmilliónak”, hangsúlyozva, hogy egy nyelv, egy kultúra, egy irodalom letéteményesei vagyunk; az anyaországi felelősség a határon túli nemzetrészekért megkerülhetetlen, és a határon túliakat az anyaország és az anyaországiak szerint ítélik meg. Különben is a határon túli magyar közösségek léte Magyarország és a magyar nemzet számára egy olyan potenciális előny, amit csak részben tudatosítunk és használjuk ki. Két nyelv, két kultúra ismerete, a kisebbségi sors viszontagságaiban megedződött emberek milliói társadalmi, gazdasági, kulturális és mentális erőforrást jelentenek Magyarország és a magyar nemzet számára – ha céltudatosan és funkcionálisan igyekszünk kamatoztatni. Az itteni magyar közösség mentális állapota – személyes véleményem szerint – nem éppen szívderítő, de én még ennél is rosszabbnak tartom. Teszem ezt közel hatvanéves tapasztalataim alapján, hiszen ezekben az évtizedekben hegyomlásnyi veszteségeket könyvelhettünk el. Nincs mód tételesen mindent felsorolni, de például említést érdemel az etnikai határok déli irányba való mozgása, ami sok esetben azt eredményezi, hogy az etnikai határ az országhatárral lesz azonos! Itt van az ideje, hogy a kettős identitásról is beszéljünk. Az okok között nyilvánvalóan elsőként a politikaiakat kell említeni, hiszen Csehszlovákiában, ahogyan most Szlovákiában is, másodrendű állampolgárokként voltunk és vagyunk kezelve, erre példa a szlovák Alkotmánytörvény preambuluma, ahol Szlovákia polgáraiként csak a szlovákok szerepelnek. És az is történelmi tény, hogy a második világháború után ez a magyar határon túli közösség a mai napig ható megpróbáltatásokat szenvedte el: deportáció, kitelepítés, vagyonelkobzás, reszlovakizáció, Beneš-dekrétumok. Mindezek mellett a későbbi formái az erőszakos és rafinált asszimilációnak gyengítették a magyar közösségi kötőanyagot, és persze ehhez önmagunk állhatatosságának és helytállásának a hiánya is hozzájárult. Mert mindig aktuális a kérdés: Miért van hátrányban a kétnyelvű kisebbség az egynyelvű többséggel? Ennek is több oka van: az önbecsülés hiánya, amihez gyakran hozzájárul a morális és egzisztenciális bizonytalanság is.

 

Mit mutat 100 év népességstatisztikája?

 -Nem vagyok szociológus, éppen ezért nem próbálom tételesen elemezni huszadik századi veszteségeinket. Azt már az elején kijelenthetem: a huszadik század nem volt a magyarság százada! Máig kísért az Illyés Gyulának tartott találó megállapítás: 1918-ig a nemzet volt kisebb az országnál, 1918 után az ország a nemzethez képest. Kezdem az első világháborúval, amelybe – Adyval mondva – értelmetlenül vitték be az országot a „megátkozott gazok”, s amelyben a csatatereken több mint 650 ezer (!) fiatal magyar élet veszett (közöttük az én nagyapám is Isonzón!), majd jött a második világháború újabb 350 ezer áldozatával a csatatereken, és örök mementóként a holokauszt több mint 400 ezer áldozatával. Tudom, hogy nem mindenki ért vele egyet, de ha alaposan elemezzük, akkor kijelenthetjük, hogy a 20. században a magyar életek legnagyobb pusztítói Ferenc József és Horthy Miklós voltak. Azt pedig többek között az általunk is nagyra becsült Pomogáts Béla elemzéseiből tudjuk, hogy a huszadik század második felében az asszimiláció folytán a magyarok száma a Kárpát-medencében 2 millióval csökkent. Vagyis az Antall József által negyedszázada kinyilatkoztatott 15 milliótól már több mint két millióval kevesebben vagyunk. Ez tény, ez hathat demoralizálóan, de mobilizálóan is, vagyis olyan stratégiák kimunkálására, amelyek az asszimilációs veszteségeket igyekeznek visszafordítani, ez pedig a disszimiláció. S itt szót kell ejteni a populációról is. Európa, Európa nagy nemzetei, de mi magyarok – és a szlovákok is! – vesztésre áll, állnak, állunk a migrációval szemben, mert 1,30-as, 1,40-es populációs rátával képtelenek vagyunk – a nagy elvándorlás mellett! – szülőföldünk népességét fenntartani. Ezt igazolhatják a Cserehát déli lejtőin lévő települések odaát, Dél-Gömör minálunk, és más elnéptelenedő vidékek.

 

Nyelvpolitikai, nyelvstratégiai szempontból melyek voltak az elmúlt 100 év legjelentősebb eseményei (pozitív és negatív értelemben)?

-Nyelvész sem vagyok, hanem inkább amolyan kisebbségi kulturális közmunkás (kkk), ezért – műveltségem korlátait figyelembe véve – nem próbálkozom a nyelvpolitikai és nyelvstratégiai helyzet részletes elemzésével. Az mindnyájunk számára nyilvánvaló, hogy száz évvel ezelőtt, az első világháború befejezésével érte nemzetünket a legnagyobb trauma, ekkor kerültek idegen fennhatóság alá a magyarok milliói, amit Trianon később véglegesített. A huszadik századi magyar nyelvpolitikát és nyelvstratégiát bizonyos determináltság jellemezte, ami a két háború közötti időszakban és a második világháborút követően is folytatódott. A magyar nyelvpolitika legnagyobb vívmányának az egységes magyar nemzet deklarálását tartom, amely alkotmányos szinten tette egyenjogúvá a határon túli magyarokat az anyaországiakkal. Vannak még kuvikoló hangok, amelyek a határon túliak elleni fellépésben keresnek mankókat, nem tudatosítva, hogy a kisebbségbe került magyarok a valamikori magyar kormányok szerencsétlen döntései folytán jutottak az országhatár másik oldalára, ezért minden magyar kormányzat erkölcsi kötelessége őket segíteni és támogatni! Ha a támogatásokról beszélünk, különösen az anyagi támogatásokról, akkor ez valóban érzékeny dolog. Már a két háború között is gyakori téma volt a „guruló pengők” kérdése, amikor a budapesti kormányzat a magához közel álló pártokat és egyesületeket támogatott. Jelenleg ha nem is a guruló forintokról, inkább etnobizniszről esik szó, aminek jelzésértéke van, és szükséges, hogy a döntéshozókat nagyobb objektivitásra és felelősségre sarkallja. Mert káros az a törekvés, ha az odaáti politika igyekszik a maga képére formálni az itteni közéletet, szeretem és nemszeretem szerint osztályozni személyeket, intézményeket, szervezeteket. Döntő fontosságú, hogy a támogatások intézmények, szervezetek, közösségek támogatására legyenek odaítélve. Személy szerint elhibázottnak tartom az iskolai beiratkozási programot, mert a támogatást az iskoláknak és nem a szülőknek kellene adni, ahogy ezt valamikor a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségében elfogadtuk. Minden támogatásért köszönet jár, csak ne legyen kampány íze, illetve pánik hangulata. Mert az igaz, hogy száz év után komoly veszélyben vannak a határon túli magyar közösségek, éppen ezért a rájuk szánt támogatás legyen célirányos és transzparens, ne szolgálja lojalitást lihegő személyek meggazdagodását. És ha már az EU-n belül sikerült egy virtuális nemzeti közösséget megteremteni, akkor ezt itt a Kárpát-medencében igyekezzünk közösen erősíteni és nem megosztani – gyengíteni!

 

A magyarországi politika a magyar nyelv szempontjából mikor cselekedett helyesen, hasznosan és mikor károsan?

-A magyarországi politika érzéketlenségére és tehetetlenségére elég csak a száz évvel ezelőtti napokat követni. Amikor már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy milyen véget ér a számunkra értelmetlen háború (nagy háború – első világháború) – amit nem a katonák vesztették el! –, mert a történelmi grófi családok képviselői a döntő napokban is többet foglalkoztak azzal, mit tehetnek egymás ellen, mint a haza mentésével, nem hallva meg a kor üzeneteit: a rendiség felszámolásának szükségszerűségéről, az általános választójog megadásáról, a nemzetiségek igényeinek a meghallgatásáról és annak rendezéséről. Különösen az utóbbi számunkra érthetetlen és megdöbbentő, még akkor is, ha néha déjà vu-ként meg kellett élnünk ugyanazt az érzéketlenséget a velünk egy országban élő többségi nemzettel. A Horthy-féle Magyarország a maga méltóságos és kegyelmes uramékkal anakronizmus volt, és német orientálódásával újabb tragédiába vitte az országot. Sajnos, a tény tény marad: a huszadik században nekünk magyaroknak alig akadtak államférfijai. 1956 forradalma és szabadságharca volt egy olyan fénylő pontja történelmünknek mint 1848-49 daliás ideje, amikor a magyarok hősiességét Európa és a világ csodálta, igaz mindkettőt orosz-szovjet túlerő győzte le.

 

A magyar nyelv szempontjából mikor cselekedett helyesen, hasznosan és mikor károsan a helyi politika, értelmiség?

-Kisebbségi közösségi életünk önvizsgálatához segítségül szolgálhat Fábry Zoltán élete és munkássága, igaz ő már közel ötven éve nincs közöttünk, s az utóbbi években inkább mellőzzük, mintsem tanúságtételeiből tanulnánk. Kisebbségi Babilóniánk száz évvel ezelőtt kezdődött, 1918 őszén. Akkor senki sem gondolta, hogy ez akár száz évre is szólhat (és annál többre is), Fábry Zoltán is felvette a monarchia hadseregének csukaszürke hadnagyi uniformisát, így tiltakozott a cseh berendezkedés ellen. Szerencséje, hogy egy humánus cseh csinovnyikkal találkozott, aki hazazavarta, mert golyót is kaphatott volna érte, ahogyan kaptak a tiltakozók Pozsonyban, Kassán, és másutt. Kisebbségi sorsunk legmélyebb bugyrai az 1945-48-as évek, „hontalanság évei” (Janics Kálmán); legreménykeltőbbek – a mi generációnk számára – az ötven évvel ezelőtt történtek: 1968, a prágai tavasz eseményei, amikor minket is megkérdeztek, hogy mit szeretnénk, és akkor kezdtünk büszkeséggel tekinteni Csehszlovákiára. Vezetőink, Dobos László, dr. Szabó Rezső, Tolvaj Bertalan, és mások fontos tisztségekbe kerültek, legtöbb gyerek járt magyar iskolákba (általános és középiskolába összesen: százezer!), Kassára magyar színház került, a jelenlegi Thália Színház, és a parlament elfogadta a 144/68-as nemzetiségi törvényt, ami a mai napig helyzetünk rendezésének egyedüli alkotmányos dokumentuma. Igaz, meghamisították, kevés került belőle megvalósulásra, de a tény az tényként marad, mert ehhez hasonló dokumentum a mai napig még a tárgyalóasztalra sem került! A 89-es rendszerváltásra nagy reményekkel tekintett az itteni magyar közösség. Beindult az autonóm kisebbségi politika, civil és szakmai szervezetek alakultak, lapok, folyóiratok indultak, többek között Kassán is amolyan kalapozásból a Keleti Napló. Kisebbségi pártból rövid idő alatt lett három (majd több is), és elindult az egymásnak feszülés, ami magával hozta a közösségek megosztottságát, és ez – sajnos – a mai napig tart. Amikor két évtizede szóvá tettem, hogy egy kisebbségi párt nem járhat ugyanolyan srófra, mint a nagy pártok, illetve a többségi nemzet pártjai (örökös képviselők, funkcióhalmozás, csak párttagok szerepeltetése a jelöltlistán…, és egyebek), akkor megkaptam a magamét. Sajnos az idő igazolta, hogy a mai politika immorális, kisebbségi képviselőink is rájöttek, hogy a legkockázatmentesebb vállalkozás a politizálás, és pozíciójukat gyakran nem a közösség, hanem önmaguk gazdagodására használták fel, megfeledkezve Mikszáth Kálmán intelméről: Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani! Ezeknek (is) a következménye, hogy megismétlődően a magyarok lakta járásokban a legalacsonyabb a választásokon való részvétel, s ez a marazmus (közönyösség, BG) szinte állandósult. A döbbenet pedig: az utóbbi két népszámláláson (2001, 2011) 20 százalékkal csökkent a magyarok száma Szlovákiában, és már a lélektani ötszázezer alá került! Ez is felveti annak szükségességét, hogy többet beszéljünk a kétnyelvűségről és a kettős identitásról.

Az idén lesz 90 éve, hogy a gömöri Gombaszögben összejöttek a Prágában, Brünnben, Pozsonyban tanuló magyar főiskolások, hogy a Csehszlovákiába került magyar kisebbség helyzetével foglalkozzanak. Gombaszög legszűkebb pátriámhoz tartozik, ezért is tekintettem az ottani rendezvényekre, eseményekre empatikusan, több alkalommal is bekapcsolódva a Csemadok Országos Kulturális Ünnepélyének a szervezésébe. Örömömre szolgák, hogy van egy fiatal csapat, amely Gombaszögi Nyári Tábor címen példát mutat közösségépítésből, hagyományápolásból és szervezésből, igazolva Német László intését: A kisebbség joga az élethez, hogy különb, amit mi a nyolcvanas-kilencvenes években a kisebbségi magyar oktatásügyben, pedagógusszövetségben, Csemadokban úgy értelmeztünk: Csak a minőség vonz! Bízom benne, hogy az idei 90 éves évforduló újabb példával és dinamikával szolgál közösségünknek, a fiatalokon kívül megmozgatja az értelmiségieket is, mert Gombaszög is értelmiségi fórumként indult, ami folytatódott 1968-ban, majd 1989 után is, csak mostanára elhalt. Pedig nagy szükség van rá, mert az értelmiség bekapcsolódása kisebbségi közösségeink építésébe és megtartásába nélkülözhetetlen. Példaképül szolgálhat mindnyájunknak Fábry Zoltán (1897–1970) és gróf Esterházy János (1901–1957) a felvidéki magyarság mártírja, akinek a rehabilitálását a hivatalos Szlovákia máig mellőzi.

Már ismét rohan velem a szekér, pedig kapcsolatunkról a szlovák többséggel illene néhány szót szólni. Mert naponta győződünk meg róla, hogy a szlovák többség keveset tud a magyar kisebbségről, tarol a kisebbségellenes „hejszlovák” sovinizmus: aki Szlovákiában él és születik, az szlovák?! A helyzet a mi hibánk is, mert alig van itthoni magyar-szlovák kulturális dialógus. Emlékszem, hogy a hetvenes években a Fábry Napokon a szlovák irodalom olyan jeles képviselői voltak jelen, mint Emil Boleslav Lukáč, Vojtech Kondrót, Karol Wlachovský, és mások. Az emlékezők legtöbbet emlegetik e felejthetetlen Emil bácsit, aki lobogva szavalt Ady-verseket a kassai Thália Színházban – magyarul. Még egy többségi vélemény rólunk: A velünk szimpatizáló szlovákok bennünket egy összetartó-fegyelmezett közösségnek tartanak?

 

Mi várhat ránk a következő 100 évben? Fennmarad-e a magyar nyelv egysége, vagy a magyar nép és nyelv szórványosodik, a tömbről leszakadó egységek egyre inkább külön életet élnek? Mit kellene sürgősen vagy távlatosan tenni?

-Nem vagyok futurológus, nem látom a jövőt. Egy azonban nyilvánvaló: a fogyasztói társadalom által teremtett civilizációs káosz, ez az abszurd kor, nem kis gondokat rak az utánunk jövők vállára, ránk is: többségi és kisebbségi magyarokra! Elsősorban a családban kell megteremteni egy nyelvi, felekezeti, kulturális közösséghez való tartozás kötelezettséget rovó és felemelő érzését. Beültetni minden többségi és kisebbségi magyar lelkébe: Szülőföldem, anyanyelvem Istentől kapott ajándék, mellyel törődnöm kell, és ez nem önkéntes feladat, hanem erkölcsi kötelesség, természetes életszükséglet, életünk hatékonyabbá tételének az eszköze, mert nekünk a Kárpát-medencében érezni kell Márai Sándor intésének fontosságát: Magyarnak lenni nem állapot, hanem feladat és kihívás.  Azt már tapasztalat mondatja velünk, hogy egy közösség belső mentális szolidaritásának a megtartására a politikánál alkalmasabb a kultúra, és ezt a vonalat kell tovább erősíteni. Csak hiányoznak a vizionáló próféták, mint Németh László, Illyés Gyula, Sütő András…

Vasárnap fontos választás volt „odaát”, így ez sem kerülhető meg. (A beszélgetés 2018 áprilisában készült, BG.) Én már 2010-ben, a kétharmados nagy győzelem idején abban bizakodtam, hogy a győztesek önmérsékletet tanúsítanak és elkezdik a nemzeti egység felé vezető út kikövezését, ahol nem a pártkatonai mundér, hanem a szakma, a jellem, az önzetlenség és a tisztesség lesz a mérték. Nem így történt. Nyolc év után ismét itt a nagy győzelem, amely politikai értelemben valóban lehengerlő; a választásokon résztvevők felét jelenti. Bertold Brecht szerint a nép nem váltható (cserélhető) le, ahogyan a nemzet fele sem. Ezért bizakodom ismét az önmérsékletben, az ároktemetésben, mert megmaradásunk alapja csak egy nemzeti többszólamúságban elfogadott harmónia lehet. Nem könnyű, de nem is reménytelen, habár amolyan pártokráciában élünk, nem volna szabad túlbecsülni a pártok szerepét, hiszen azok a nemzet történelmében csak múló epizódot jelentenek.

Meggyőződésem, hogy a mammon és az anyagi javak hajszolásába belecsömörlik az emberiség, mert nem lehet az emberi élet célja a milliók, milliárdok hajszolása, és sikeresnek elismerni azokat, akik a közösségi pénzek gátlástalan lenyúlásával, kétes maffia-kapcsolatokkal szerezték vagyonukat. A két világháborút, ideológiákat és izmusokat megjárt Fábry Zoltán tanúság- és tanulságtétele: Minden más közösségi erkölcs eltörpül a jézusi mellett. Igen – szerintem – a jövő egyedül járható útja a keresztény/keresztyény hitvallás, amihez a hívők mellett hozzátartoznak a történelmi és kulturális katolicizmust, protestantizmust, más kereszténységet vallók, és az európai kultúrcsaládhoz tartozók.

Az ember élete utolsó szakaszában szeretné biztonságban tudni szűkebb és tágabb családját: nemzetét, mert a halálfutás stafétabotja itt jár a közelemben, hetente, hónaponként véve végső búcsút családtagoktól, kollégáktól, barátoktól, és közösségünk jeles személyiségeitől. Megvallom: aggódom a jövő miatt, és aggódom mindkettő miatt. Édesapám jut ilyenkor eszembe, aki hadiárvaként küzdelmes paraszti sorsban nevelkedett és élt, s aki a gondok, bajok esetén így vigasztalta önmagát és családját: Az nem lehet, hogy a kerék mindig lefelé menjen! Igen, az nem lehet, csak nekünk is kell egy kicsit segíteni rajta, hogy elinduljon felfelé. Ezért válaszomat a kérdésre Kazinczy Ferenc Herder jóslatára adott üzenetével fejezném be: A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha!

(Kassa-Budapest, 2018. április 10.)

2 hozzászólás

  1. Kincses Kovács Éva

    Köszönettel az írásért és a 46. Tokaji Írótáborban a hozzászólásért és a találkozásokért, beszélgetésekért.
    További jó folytatást, mi olaszországi vendégekkel a Balatonon múlatjuk a nyarat még egy kicsit.
    Üdvözlettel: Dr. Aporék, Éva és Péter

    Válasz
  2. Vörös Ottó

    Kedves Laci!
    Minden szavaddal egyetértek. Kellene még beszélnünk a nemzet és a nemzetállam fogalmáról is. Amit előszeretettel emlegetnek a politikusok. Ha mi is ebben gondolkodunk, veszve vagyunk. A politikai nemzet nem azonos a nyelvi–kulturális nemzettel. Ez eredményezte Trianont, ahogy fejtegetted.

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu