BODÓ BARNA (TEMESVÁR, ROMÁNIA)

 

„Úgy kell cselekedni, hogy megmaradjunk!”

Sütő András

 

 

Húsz éve örültünk annak, ha valaki leírta a fogalmat: szórvány, foglalkozott az általa jelölt létformával. Nem igazán létezett a szórványról közösnek elfogadott ismeret, a jó szándékú nekirugaszkodásokat idéző szövegektől az okoskodó értelmezésekig sokféle beszédmóddal találkozhattunk.

A szórványstratégia kidolgozásával a 90-es évek közepén az RMDSZ köré csoportosult elemzők és értelmezők annak ellenére nem boldogultak, hogy az elvárás erős volt: a szórvánnyal való stratégiai törődés politikai programként szerepelt a szervezet vállalásai között. Ma ritka az a tapasztalt politikus, aki szórványról szólván szakmailag nagyon vitatható állításokkal álljon elő – bár volt/van példa ilyesmire is. A lényeg: rengeteg szó esik napjainkban a szórványról. Beszél a politikus, természetesen, és beszél a kutató, szintén természetesen. Beszél a pedagógus, (írva) beszél a média. Beszél a pap és beszél a kultúra közmunkása. Beszél a nagyvárosi panelrengetegben lakó, gyermekéért aggódó szülő és a „világvégi” kis faluban élő család. Fontos: nagyon sokan, nagyon sok kontextusban foglalkoznak a szórvánnyal.(1)

 

És foglalkozik a szórvánnyal a honismeret művelője is.

 

Ki vagyok?

Pár éve írtam le a kérdést: Mikor és mennyire fontos az önbesorolás? A ki vagyok kérdése a válasz mikor válik dilemmatikussá, mikor homályosodik el az eredet, vetül fátyol a természetességre és válhat politikai szándékok játékszerévé?

 

Tájainkon aligha él olyan ember, aki szűkebb vagy tágabb családi-rokoni körben ne találna példát arra, amikor valaki „átsorolt”: anyanyelve és az életét meghatározó domináns (családi) nyelv nem azonos. Ezt úgy szokás felidézni, hogy a családban több nemzet(iség) képviselői voltak-vannak jelen – és ez többnyire büszkeség forrása.

De nem mindig az.

 

Másként nem állhatna elő a Gazda Árpád pár évvel ezelőtti bánsági riportkötetének címében idézett helyzet, vagyis a kisiskolás gyermek emilyen önmeghatározása: „Mikor kicsi voltam, magyar voltam”. Tudjuk és valljuk: a sokszínűség érték, ekként megőrzendő. Tudjuk és vállalnunk kell: az anyanyelv mellé tanult nyelv(ek) gazdagítanak. Akkor miért feledi el egy 8-9 éves gyermek anyanyelvét, miért múlt idejű a rá való utalás? Ebben a kontextusban válik segélykiáltássá Sütő András sóhaja: Engedjétek hozzám jönni a szavakat…

 

 

 

Hol van a mi szóhazánk?

Ilyenkor tesszük fel a kérdést: miért egyeseknek védett, másoknak védtelen az anyanyelve? A nemzeti kisebbségként élő anyanyelvét nem védi semmi. A román alkotmány az állam nyelvét védi, a kisebbségek nyelvét használni engedi.

Hol van a mi szóhazánk? Ki és miként építi meg szolgálja?

 

Tudjuk, kisebbségi léthelyzetben jelen van az igazodási kényszer. Ennek alapja az érvényesülési esélyek és pályák rangsora. Sokan, túl sokan vélik úgy: a többségi kultúra és nyelv jobb érvényesüléssel társul – ami nem igaz. Természetes, hogy a nyelvi végeken – Bánságban a magyarok mellett minden más etnikumhoz tatozók számára – a többségi nyelv a társadalmi érvényesülés kommunikációs hordozója. De miért kell(ene) emiatt az anyanyelvet lefokozni, odahagyni? Nyílván, nem kell. Ha ez történik, akkor a helyi nyelvi-kulturális közösség értékrendjével van gond. Nem ismeri értékeit, nem ismeri hagyományait, nem ismeri hozzájárulását mindahhoz, ami a helyi társadalom közös társadalmi-kulturális hagyatékát jelenti.

 

Miért nem ismeri? A leggyakoribb válasz: mert a kommunizmus, illetve a diktátor politikája… Csak ennyi volna? És nekünk, akik nemzetben gondolkozunk – illetve ennek szükségességét hirdetjük – ezzel kapcsolatosan nincs mondandónk, teendőnk?

 

Ha nincs iskola, templom.., akkor pótolni kell

Ha valaki nem ismeri nemzete-kisközössége történetét, értékeit, kultúráját, akkor azért elsősorban azok felelősek, akikre társadalmilag ez a szerep és feladat hárul. Az iskola. És ha nincs?… A templom. És ha az sincs?… Akkor a hiányzó helyi intézményt más úton kell pótolni. Amennyire lehet. Ezért tartjuk fontosnak a honismeretet. Ezért állunk be a honismereti mozgalom támogatóinak a sorába. Ezért alakítunk honismereti műhelyt. Ezt szolgálja a honismereti stratégia.

 

És mindezt első szent királyunkra való hivatkozással tesszük, hiszen Szent István Intelmeiben ekként figyelmeztet: A fiak kövessék az elődöket! Ez a mi dolgunk és felelősségünk.

Honismereti tematikájú szövegek bevezető megállapítása: az illető tájegység/ország természeti szépségekben valamint – a gazdasági szempontot is beleértve – erőforrásokban gazdag. És következik a kifejtés, a leírás: szelíd és vadregényes tájak, erdőségek, barlangok, folyók, mocsarak, termőföldek, szépséges hegyek és völgyek vannak. És szinte kötelező módon folytatódik azzal, hogy az illető tájon több tízezer éve élnek emberek, mindenkor használták a természeti erőforrásokat és kialakították az emberi létezés feltételeit.

 

Honismeret szórványban

Szórványban érvényesítendő honismeretünk alapgondolata más. Kisebbségben és szórványban arra építünk, az emberi létezés alapjának azt tekintjük, amit Tamási Áronnál érvényesebben talán senki nem fogalmazott meg: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Szép vagy kevésbé csodás, egysíkú vagy irigylésre méltóan változatos a táj, a szellemvilág jeleseit adó vagy szorgos emberek közösségét hordozó a vidék – a lényeg: magukénak vallják azok, akik ott élnek. Az otthontudat, a ragaszkodás a helyihez-regionálishoz olyan érték, amely bárkit bármilyen helyzetben gazdagít. Észre kell venni, hogy a valahova tartozás érzelmi és ismereti megalapozása nem automatikus folyamat, nem alakítja ki kötelező módon sem a család, sem pedig az iskola. Ehhez valami plusz kell: a figyelem felkeltése, az egyén felkészítése arra, hogy felfedezze és befogadja mindazt, ami az ő világának a sajátja. Ezt pedig külön kell megvalósítani, sajátos programok és foglalkozások révén, és idevágó tevékenység sok családban és majd minden iskolában folyik. A külön-külön létező, szakmailag ritkán megalapozott, részleteiben alig megtervezett tevékenység akkor alakíthatja igazán eredményesen a saját világunk értékeire való empátiás odafigyelést, ha egy programatikus dokumentum, egy stratégia fogja össze nem csupán a törekvéseket, hanem megfelelő elméleti alappal is szolgál a honismereti tevékenység sokszínűbbé és szakmailag hitelesebbé tételéhez.

 

Világszerte, így tájainkon is egyre több fórum ért egyet abban, hogy a honismereti nevelésnek, azaz a tudatformálásnak alapvető szerepe van nem csupán az általános érdeklődés alakításában, hanem abban is, ahogyan az egyén feladatait felfogja és elvégzi: a tájhoz és a helyi közösséghez ragaszkodó innovatívan igyekszik feladatait megoldani, számára minden feladat közösségi felelősségvállalást is jelent, még akkor is, ha ezt ilyen világosan és egyértelműen ritkán szokás megfogalmazni. Tehát a honismeretről azt is állíthatjuk, hogy nem önmagáért való foglalkozás, és nem is csupán tudást és érzékenységet eredményez, hanem áttételesen azt is befolyásolja, hogy egy térség szellemi teljesítménye miként alakul. Ezért merjük azt állítani, hogy a honismeret a jelenleginél sokkal nagyobb figyelmet érdemlő közös területe az oktatásnak, az aktív pihenésnek, a szórakozásnak.

 

A honismeret alapvető dimenziója a történelem, annak értelmezése. A történelemlátásunk alapja pedig az igazságosság és a méltányosság.

 

Etnikai és politikai határok

„Közép-Európa néprajzi viszonyai valóban olyanok, hogy lehetetlen, hogy a po­li­­tikai határok az egész vonalon egybeessenek az etnikai határokkal.” Ezt a megállapí­tást a trianoni békeszerződés véglegesítését a szövetségesek nevében bejelentő, Mille­rand-féle kísérőlevél tartalmazza,(2) s bár máig visszatérő kérdése a témát vizsgáló mun­káknak, most számunkra kevéssé fontos, hogy mennyiben léteztek akkor nyilvánvaló etnikai határok.(3) A Millerand-levél így folytatódik: „A magyar népesség egyes gócainak egy más állam szuverenitása alá kell kerülniük. Azonban erre a hely­zetre nem lehet hivatkozni azzal az állítással, hogy jobb lett volna nem bolygatni a régi területi állapotot. A dolgok meglévő rendje, még ha ezeréves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha igazságtalannak találtatott.” A kulcsszó azóta is, mindmáig: az igazságosság. Kérdések sorozatával állunk szemben. Mit értettek igazságosság alatt a békét diktáló „nagyok”? Miként viszonyultak hozzá a területekkel jelentős másnyelvű népességet ka­pott utódál­lamok? Miként kezelik – ha kezelik – a kialakuló folyamatokat a nemzetközi politika intézményei?

 

Mivel a számbeli kisebbségben lévő etnikai közösségek érdekérvényesítő ereje bárhol és mindenkoron korlátozott, s számukra a többség érdeke kényszerek formájá­ban mutatko­zik meg a legtöbb esetben, nem csupán elméleti kérdés, milyen politikai sze­replők milyen keretben léphetnek fel a védtelen/veszélyeztetett közösségek érdekében. S bár az „igazságtevő” nagyok – a világpolitika folyamatainak első számú ala­kítói – szá­mára is világos volt egy kisebbségvédő mechanizmus létének a szükséges­sége, az egy szűk év­szá­zad nem volt elegendő a megfelelő politikai formula kialakí­tására.

 

Igazságosság, méltányosság

Tehát az idézett Millerand-levél kulcsfogalma az igazságosság. A tör­ténelem azt mutatja: „igazsága” mindig a győztesnek van. A vonatkozó jelenben, mert 1989 azt is megmutatta, hogy a há­bo­rú győztese igenis lehet a békefolyamat vesztese. Ki és miként osztja azt a sokat idézett és óhajtott igazságot? Meddig igazság egy igazság? Csak nagy történelmi váltások ad­nak esélyt egy-egy nemzeti kisebbségnek sajátosságuk elismertetésére és helyzetük ren­de­zé­sére vonatkozó igényeik hatásos képviseletére? Egyáltalán: az etnikai különbözőség kezelésének kérdésében mit jelent az igazság? Évszázados dilemmák törnek fel újra, miközben kísért a helyzet demokrácia-

 

deficitként való értelmezése – és a többségi de­mokrá­cia esz­köztárával kezelhetetlen kérdésként történő félresöprése.

Az etnopolitikai konfliktusok kezelésére vonatkozó elemzések és javaslatok rit­ka esetben mutatnak elméleti koherenciát, ugyanis évszázados értelmezési keretek­ből kell kilépni, az alapdilemmát újra kell fogalmazni. Korunk talán legnagyobb hatású gon­­dolkodója ezen a téren Will Kymlicka, aki változtat a fogalomhasz­nálaton: az általa javasolt új kulcs­szó a méltá­nyos­ság.(4) Kymlicka értelmezi az etnokulturális méltányos­ság nyugati modelljét, a többségi népek nemzetépítő törekvései számára előírt három alapköve­tel­ményt szerinte a következőképpen lehet összefoglalni: 1. az állampolgárság biztosítását az adott or­szág területén élő, és az ezt igénylő összes polgár számára; 2. a nemzeti identitás ural­kodó fogalmának pluralistának és toleránsnak kell lennie, mind a magán- mind pedig a közélet és nyilvánosság vonatkozásában; 3. lehetővé kell tenni, hogy a nemzeti kisebbségek kibontakoztathassák saját közösségi, építő törekvéseiket, illetve meg­őrizhessék sajátos kultúrájukat.

 

 

 

Miként lehet? Nem lehet! Lehet, mert kell!

A ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság alap­ve­tő él­mé­nye a vesz­tes-tu­dat. És nem annyi­ra a meg­annyi sé­re­lem, fel­dol­go­zat­lan ügy és le­zá­rat­lan kér­dés okán, ha­nem – Szar­ka Lász­ló szerint – mert „szá­za­dunk meg­döb­ben­tő for­du­la­tok­tól, bal­íté­le­tek­től za­va­ros év­ti­ze­de­i­nek hor­da­lé­ka ma is gyak­ran le­he­tet­len­né te­szi ön­ma­gunk és egy­más jobb meg­ér­té­sét”(5).

 

A ki­sebb­sé­gi lét­pa­ra­do­xon alap­ve­tő kér­dé­se a „mi­ként lehet”-re vo­nat­ko­zik. Füg­get­le­nül at­tól, hogy a nem­ze­ti ki­sebb­ség ka­te­gó­ri­át vagy va­la­mely szi­no­nim­ját hasz­nál­juk, a ki­sebb­sé­gi lét lé­nye­gi je­gye a nem tel­jes ér­té­kű­ség. Ba­lázs Sán­dor ezt a kér­dést így fo­gal­maz­za át: „szu­ve­rén-e az em­ber ak­kor, ami­kor sa­ját nem­ze­ti­sé­gi kis­kö­zös­sé­ge nem ren­del­ke­zik szu­ve­re­ni­tás­sal”?(6) Ugyan­ak­kor az élet tel­jes­sé­gét bé­ní­tó kül­ső té­nye­zők mel­lett ott van­nak a bel­sők is, Makkai Sán­dor sza­va­i­val a „ki­sebb­ség lel­kü­le­té­ben las­san­ként elő­ál­ló kény­sze­rű tor­zu­lá­sok és el­szű­kü­lé­sek”(7). A „mi­ként lehet”-re adott vá­la­szok a po­li­ti­ka és a po­li­ti­kai együt­te­sé­nek függ­vé­nyei. Ilyen­ként ter­mé­sze­tes, hogy kü­lön­bö­ző ko­rok­ban a vá­la­szok alap­hang­ja, érv­rend­sze­re és üze­ne­te is el­té­rő.

 

A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő leg­vissz­han­go­sabb és sze­mé­lyi tra­gé­di­át is hor­do­zó vá­lasz­kí­sér­le­tét meg­fo­gal­ma­zó Makkai Sán­dor a hú­szas évek­ben még el­fo­gad­ni lát­szik a sza­bad­ság­kor­lá­tok lé­tét. A füg­gő­ség és az ön­meg­va­ló­sí­tás igé­nye kö­zöt­ti konf­lik­tust – mint ál­ta­lá­ban a transzilvanisták – szel­le­mi-er­köl­csi ér­té­kek pre­fe­rá­lá­sá­val vé­li fel­old­ha­tó­nak: „A ki­sebb­sé­gek van­nak hi­vat­va, már csak szük­ség­kép­pe­ni, a hely­ze­tük­ből kö­vet­ke­ző szen­ve­dé­se­ik­nél fog­va is egy ne­me­sebb hu­má­num, egy egye­te­me­sebb em­be­ri szel­le­mi­ség, egy a nem­ze­te­ket össze­kö­tő kul­tú­ra és vég­re az iga­zi em­ber­test­vé­ri­ség nagy­sze­rű és gyó­gyí­tó jö­vő­jé­nek elő­ké­szí­té­sé­re.”(8) Makkai ma­ga szá­mol le ké­sőbb, a Nem lehetben ez­zel az ide­o­lo­gi­kus ál­lás­pont­tal, s mond­ja ki, hogy a ki­sebb­sé­gi kér­dés­nek sem­mi­lyen, em­ber­hez mél­tó meg­ol­dá­sát sem tud­ja el­kép­zel­ni. Makkai ka­te­go­ri­kus im­pe­ra­tí­vu­szá­ra vá­lasz­ként szü­let­tek er­köl­csi alapú kö­ze­lí­té­sek (Reményik Sán­dor: Le­het, mert kell) és tu­do­má­nyos igé­nyű­ek is. Ez utóbbi vonatkozásban a Paál Ár­pá­dét azért kell idéz­ni, mert mind­má­ig ér­vé­nyes: a ki­sebb­sé­gek­nek nép­hez il­lő jo­go­kat kell ad­ni, és hogy ne függ­hes­se­nek ál­la­mi ön­kény­től, nem­zet­kö­zi vé­del­met kell biz­to­sí­ta­ni szá­muk­ra.(9)

 

Ami­kor a ki­sebb­sé­gi azt bi­zony­gat­ja, mennyi­re fon­tos az anya­nyel­vi ok­ta­tás a szel­le­mi énfejlődés szem­pont­já­ból, át­ve­szi a több­ség lo­gi­ká­ját: ma­gya­ráz­za ál­lás­pont­ja he­lyes­sé­gét an­nak, aki – úgy­mond – ag­gó­dik ér­te. De­mok­rá­ci­á­ban – re­mél­he­tő­leg – min­den­kit az ér­ték­el­vű­ség ke­re­tei kö­zött ér­vé­nye­sít­he­tő ön­ér­dek mo­ti­vál. Mi­ért kell azt hin­ni a ro­má­ni­ai ma­gyar­ról, hogy eszé­be nem jut meg­ta­nul­ni ro­má­nul, s ez­ál­tal ki­zár­ja ma­gát a tár­sa­dal­mi ver­seny­ből? A de­mok­rá­cia ott kez­dő­dik, ahol az ilyen – sa­ját sor­sot érin­tő – kér­dés el­dön­té­sét az ér­de­kelt­re bíz­zák.

 

Magyar a négy fiatal?

Aradon beszélgettünk nemrég az egyik elit líceumban: négy potenciálisan magyar fiatal és jómagam. A beszélgetés románul folyt, feszélyezetten indult, a tanulók alig akartak megszólalni. Azt kértem az iskola vezetőségétől, hogy románul tanuló magyar gyermekekkel beszélgethessek. Így állt össze a két lányból és két fiúból álló csapat: egyikük mindkét szüleje magyar és a családi nyelv a családban a magyar, egy másik családban a magyar szülők döntően románul beszélnek otthon, a harmadik vegyes család – volt, amíg a román apa ott nem hagyta feleségét és lányát, a negyedik pedig szlovák-magyar-román vegyes felmenőkkel rendelkezik. Hárman otthon is döntően románul beszélnek, csak a nagyszülőkkel, esetleg más rokonokkal fordul olykor magyarra a szó. Mind a négyük számára a nyelvek rangsorában az első a román. Nem olvasnak magyarul. Nem járnak magyar társaságba. Eszükbe sem jut(ott), hogy magyar fakultatív órákra járhatnának. A vallásórákra a román ortodoxokkal együtt járnak.

 

Magyar a négy fiatal? Identitásában semmiképpen. Származástudatuk lehet magyar – bizonyos kontextusban talán vállalják. Még az sem tekinthető „igazi” magyarnak, akinél otthon a családban magyarul beszélnek. Ő személyesen jobban és szívesebben beszél románul. Megkérdeztem: soha, egyetlen magyar könyvet nem olvasott. Számára nem létezik az Egri csillagok. És nincs az Egy magyar nábob, meg nincs az Erdély-trilógia. Amit a magyarokról, kulturálisan és mint közösségről tud, azt kívülről, külső – román – tükörből, olykor ellenséges, máskor közömbös közegen átszűrve kapja. Ez pedig nem olyan forrás, amely növeli a nemzeti önbecsülést, amikor az egyént büszkeséggel töltheti el a valahova tartozás érzése.

 

Igen: valahova tartozás. Nyelvismeret igen. Kultúra szintén. De: még nem elég. Ezeken túli, lényegi összetevő a valahova tartozás. Az értékek, hagyományok, közösség vállalása.

A nyelvhatár, a szórvány legkeményebb kérdése: megadatik-e a lehetőség azzal a kultúrával pozitívan azonosulni, amelybe beleszületünk? Többnyire nem. Ha a válasz igen volna, akkor Arad megyében a magyar iskolát választó magyarok tanulók részaránya nem a 40% körüli volna. Minél nagyobb az etnikai szórás, minél erősebb a többségi kultúra dominanciája, annál kisebb a kisebbségi/magyar kultúrával való pozitív azonosulás esélye.(10)

 

 

Szórványlét, etnikai adaptáció

A szór­vány és a szór­vá­nyo­so­dás asszi­mi­lá­ci­óra haj­la­mo­sí­tó kö­zeg il­let­ve fo­lya­mat, ne­vezzük a vég­ered­ményt nyelv­vál­tás­nak, kul­tú­ra­el­ha­gyás­nak vagy akár et­ni­kai adap­tá­ci­ó­nak. A szór­vány­lét az et­ni­kai tér­szer­ke­zet okán az egyén szá­má­ra olyan tár­sa­dal­mi együtt­lé­tet, tár­sa­dal­mi kap­cso­la­to­kat tesz le­he­tő­vé, ami­kor tár­sas lény mi­vol­tá­nak a meg­élé­se nem tel­jes kö­rű, mert a más kul­tú­rá­jú több­sé­gi kö­zeg­ben meg­szű­nik az övéi kö­zöt­ti je­len­lét ott­ho­nos­sá­ga, ma­gá­tól ér­te­tő­dő mi­vol­ta. Folyamatos nyomás, nyelvi nyomás nehezedik rá, s ehhez társul a döntés-kényszer, hogy melyik nyelvet válassza, melyik legyen számára az elsődleges.

 

A szórványt szórványosodásként kell vizsgálni, folyamatként. Egy korábbi dolgozatomat idézem: „A szórvány lényegét politológiai értelmezés képes visszaadni, miszerint a szórvány mindennapi döntéshelyzet. Ez a helyzet akkor is létezik, ha a szórványban élő nem gondol rá, nem törődik vele, hiszen benne van a nyelvhasználattól a párkeresésig, a baráti társaságoktól a munkahelyválasztásig valamennyi tudatos vagy ösztönös döntésében. Minden döntés háttere és kerete, hogy a szórványban, a más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta – állandó nyomás alá kerül. Ennek hatására válik a szórvány asszimilációra hajlamosító közeggé, s válik lényegivé a szórványosodás folyamata, amelynek a végeredménye lehet nyelvváltás, kultúraelhagyás vagy akár etnikai adaptáció. Ezt az igazodási kényszert nem lehet az emberek életéből kiiktatni, illetve a szórványhelyzet kutatójának, a szórványgondozónak ezt a körülményt kötelezően figyelembe kell vennie.”(11)

 

 

Igazodás, kettős kötődés

Az igazodási kényszer, a folyamatos kettős (többségi és saját nyelvközösség általi) kihívás és kötöttség, s az ehhez kapcsolódóan szinte mindig jelentkező választási kényszer nem természetes állapot, mivel az a természetes, ha mindenki számára egyformán adott az anyanyelvében való megmaradás esélye és lehetősége. A többséghez tartozó polgár anyanyelvét az állam védi és szavatolja szabad használatát. Szórványban az egyénnek kapaszkodnia kell anyanyelvébe – ez a természetellenes. A tapasztalat szerint kettős nyomás alatt idővel a belső, anyanyelvi kötődés gyengül, a külső környezet hatása pedig erősödik. Bár ritkán tudatosul, az egyén tegnapi helyzete nem azonos a maival és a holnapi megint (alig) érzékelhetően más lesz. Az egyénnek akkor van lehetősége anyanyelvében megmaradni, ha a környezeti kihívásokra ösztönös válasz helyett tudatosan képes reagálni.

 

 

 

A szórvány

A szórványok demográfiai számokhoz kötötten nem határozhatók meg egységesen és egyértelműen. Vannak szerzők, akik 30%-os kisebbségi arány alatt már szórványról beszélnek – beszéltek főleg a két világháború között –, mások szerint településenként a 300 fő jelentené a határt, amely alatt szórványhelyzetet kell mondani. A meghatározáshoz egyik szempont sem elégséges – önmagában. Az értelmezésnek legalább három tényezőre kell kiterjednie: a kisebbségi lélekszámra, ennek a többséghez viszonyított arányszámára és az intézményi ellátottságra. Ezek a tényezők együtt határozzák meg a helyi magyar közösségek etnikai-kulturális reprodukciós képességét. Kutatások szerint amennyiben a vegyes házasságok aránya meghaladja a 25%-ot, az asszimilációs veszteség generációnként elérheti akár a 20%-ot is. Az intézményi ellátottság az asszimiláció számára gátat jelentő, a magyar identitástartalmak kialakulását és megőrzését elősegítő intézményekre, elsődlegesen az anyanyelvű iskolára és a templomra vonatkozik. A művelődési intézmények (könyvtárak, tánc- és énekcsoportok, hagyományőrző egyesületek) megléte illetve hiánya szintén fokmérője a szórványosodás előrehaladottságának.

 

A szórvány értelmezhető más kulcsfogalmak segítségével is, egy ilyen elméleti keret a szórványnak a kulturális nemzet határaként történő értelmezése.(12) Ez azt jelenti, hogy a szórványban lakóknak meg kell küzdeniük azzal, hogy a nyelvhatáron élnek, meg kell harcolniuk az anyanyelvben való megmaradásért. Ha ez nem sikerül, akkor az illető kisebbséghez tartozó személyek asszimilálódnak, s amikor ez tömegessé válik, a nyelvhatár elmozdul, átlép az illető térségen.

 

A szór­vány­kér­dés kö­zös­sé­gi szem­pont­ból nem­zet­stra­té­gi­ai kér­dés.(13) A po­li­ti­kai di­men­zió ter­mé­sze­te­sen be­fo­lyá­sol­ja, mi több, meg­ha­tá­roz­za a té­ma szak­mai-tu­do­má­nyos ke­ze­lé­sét. A po­li­ti­ka pri­má­tu­sa vi­szont azt ered­mé­nye­zi, hogy a szór­vány nem szak­mai, ha­nem po­li­ti­kai kér­dés­ként van je­len a köz­szfé­rá­ban. Nem a je­len­ség, a fo­lya­mat ér­de­me­sül fi­gye­lem­re, amely­ről so­kan hi­szik azt, min­den fon­tos ele­me is­mert, ha­nem a fe­le­lős­ség, a mo­rá­lis di­men­zió: ki mit tesz, és nem tesz a szór­vánnyal kap­cso­la­to­san. Ál­ta­lá­nos és lo­ká­lis kér­dés­fel­ve­tés­ről, köz­pon­ti és he­lyi fel­ada­tok­ról, he­lyi pél­da­mu­ta­tás­ról le­het és kell be­szél­ni, és itt a mo­rá­lis di­men­zió va­ló­ban fon­tos. Csakhogy még min­dig nem lé­te­znek olyan elem­zé­sek, kutatási eredmények, ame­lyek a jö­vő­kép ki­dol­go­zá­sá­hoz alap­­ul szolgál(hat)nak. És az elemzéseken túl stratégiára is szükség van.

 

Egy honismereti nevelési stratégia célja: minden emberben, bármilyen korú legyen, bárhonnan érkezzen, kifejleszteni a figyelmet, megértést, elkötelezettséget és a cselekvési készségeket azért, hogy közvetlen környezetének értékeit felismerje, elfogadja, tudatosan lépjen fel ezen értékek megőrzése és megismertetése érdekében. A stratégia tervezés is egyben. Lényegéhez tartozik annak vizsgálata, hogy mit kell ma tennünk nekünk, honismereti nevelőknek – és azoknak, akik a honismerettel kapcsolatos fontos döntéseket hozzák – azért, hogy a helyi jövőt, egy mind nyitottabbá váló világban a helyben maradást és a kultúrában való megmaradást biztosító kötődést értékeinkhez biztosíthassuk. Helyzetfelmérés alapján célokat, feladatokat kell kitűznünk. Ezután döntést kell hozni azoknak a feladatoknak a végrehajtására, melyek a honismereti nevelés fejlesztését, eredményességének javítását a leginkább szolgálják. Végül kidolgozandók azok a lépések, módszerek, amelyek a döntések megvalósítását szolgálják, majd végre is hajtandók. A folyamat értékeléssel, új stratégiai tervek készítésével folytatódik.

 

Honismereti stratégia

A temesvári Szórvány Alapítvány körül csoportosuló tanárok és kutatók kidolgoztak egy honismereti stratégiát. Mire vállalkoztunk? Temesi/temesvári magyarokként nem vagyunk döntési helyzetben, a döntéshozatal befolyásolására van némi esélyünk, de ez sem jelentős – helyi politikai jelenlétünk ennyire elegendő. A stratégiával célunk az volt, hogy minél szélesebb körben keressük/keressék a társadalmi jelenségek és a honismereti nevelés kapcsolatait, tűzzenek ki minél többféle célt, feladatot a nevelés hatékonyságának fokozására. Így fogalmaztunk: „Ez a stratégia akkor éri el célját, ha a benne foglalt szempontok, javaslatok segítségével a honismereti mozgalom szereplői maguk tűzik ki saját, konkrét feladataikat, megkeresik a megvalósítás módjait, megállapítják költségigényét és az egyéb feltételeket, megtalálják a pénzügyi támogatás módját, és végre is hajtják az eltervezett munkát.”(14)

 

Azt reméltük, hogy a megfogalmazott programok és ajánlások jelentős részével a különböző szintű döntéshozók is egyetértenek, és lehetőségeiket felajánlva segítik a kitűzött célok elérését. Azt is reméltük, hogy a minden érdekelt segíteni fogja a stratégia ügyét, a benne foglalt céloknak megfelelő tevékenység megtervezését. Ez csak részben következett be.

 

 

Tudatában voltunk és vagyunk annak, hogy a jó stratégia egyszerre épül felülről lefelé, és alulról felfelé. Tehát országos szintű odafigyelésre is szükség van. Napjainkban a honismeret státusa nem világos, úgy is fogalmazhatunk, hogy a nemzetállami logika szerinti társadalomépítő tevékenység alig számol vele. De a stratégia eszköz is lehet egy olyan közpolitikai folyamatban, amelynek során új értelmezések és értelmek megalapozzák a központ és a lokalitás közötti új, a helyi potenciál kiaknázását lehetővé tevő kapcsolatot. Egyik legnagyobb feladatunk az lesz, hogy megkeressük a felülről építkező szabályozás és az alulról érkező javaslatok között a kínálkozó, konkrét kapcsolódási pontokat, és minél több területen próbáljunk meg eredményeket is elérni a kétféle eredetű szándék, akarat, lehetőség összekapcsolásával. Olyan javaslatokra is oda kell figyelni, amelyek nem illeszkednek a meglévő jogi, intézményes keretbe, vagy éppen azok megváltoztatását célozzák, hiszen például éppen itt jelentkezhet a társadalmi kezdeményezések egyik pozitív hatása.

 

 

A szórvány = védősáv

Visszatérve a szórvány kérdésére: úgy kell fellépni, hogy a szórványhoz pozitív tartalmak legyenek csatolhatók. Ha halmozottan hátrányos helyzetként értelmezzük, akkor ennek vonzata a gondozás – és már ott is a kérdés: kit szokás gondozni? A fogyatékost. Rágondolni is rossz…

 

A szórványt védősávnak tekintem: az etnikai határon élők védik a tömböt, ahol a kisebbség a helyi többség. És védi a nemzetet, természetesen. Tehát a kérdés nem az, mit érdemes vállalni, hanem: mit kell cselekedni. Mert minden nemzet védi a határait. Akkor is – vagy – főleg akkor? – ha a határ kulturális. Klebelsbergtől ma is van mit tanulni.

 

 

Jegyzetek:

(1)Megjelent: Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna (edit.) A Csongrád megyei Honismereti Egyesület Évkönyve 2013-2015, 2015. pp. 100-108. Átdolgozott változat.
(2)Lásd: A magyar béketárgyalások. Jelentés a magyar békeküldöttség működéséről Neuilly s/S-ben 1920 januárius-március havában, I-III/a-b kötet, Budapest, 1920-1921, II. köt. 487.
(3)Szarka László szerint ezt az állítást fenntartással kell kezelni: magyar-szlovák, magyar-rutén és bizo­nyos területeken magyar-román vonatkozásban jól kivehető etnikai határok léteztek. Lásd: Szarka László: Kényszerközösségek és védtelen védhatalom, In: Glatz Ferenc (szerk.): Magyarország és a magyar kisebbségek, MTA Budapest, 2002.
(4)W. Kymlicka: Relaţii etnice şi teoria politică occidentală, In: Altera, 2000/10.
(5)Szar­ka Lász­ló: Du­na-tá­ji di­lem­mák, Ister, Bu­da­pest, 1998. 7.
(6)Ba­lázs Sán­dor: „Az” vagy „ez”? In: Cseke Pé­ter (sz.): Le­het – nem le­het, Men­tor, Ma­ros­vá­sár­hely, 1995. 48.
(7)Makkai Sán­dor: Nem le­het, In: Lát­ha­tár, 1937/2. Idé­zet: Cseke i.m. 51.
(8)Makkai Sán­dor: Kö­zön­ség és iro­da­lom, Idé­zi: Fe­ke­te Kár­oly: A ki­sebb­sé­gi lét­pa­ra­do­xon tu­sá­ja Makkai Sán­dor­nál, In: Makkai Sán­dor: Ma­gunk re­ví­zi­ó­ja, Pro-Print, Csík­sze­re­da, 1998. 39.
(9)Paál Ár­pád: Le­het-e meg­ol­dá­sa a „Ki­sebb­sé­gi” kér­dés­nek? Lát­ha­tár, 1937/4. Idé­zi Cseke i.m. 28.
(10)Pl. Temes megyében nincs több településből álló kistérség, ahol mindenütt élnének magyarok. Ezért is nagyobb a fogyás pl. Arad megyéhez viszonyítva, s a magyar iskolát választók a magyar származású gyermekeknek kb. a 25%-t jelentik.
(11)Lásd: Bodó Barna: A szórványtól a nemzetig – és vissza, Pro Minoritate, 2007/1 (Tavasz).
(12)Bodó Barna: Szórvány és nyelvhatár. Budapest: Lucidus Kiadó, 2009.
(13)A zsi­dó di­asz­pó­ra gyö­ke­re­sen mást je­len­tett, mint a ma­gyar szór­vány. A ro­mán kor­mány­za­tok nem­zet­stra­té­gi­á­ja, a ro­mán tör­té­ne­lem XIX-XX. szá­za­di tör­té­né­sei és fo­lya­ma­tai mutatják, ex­pan­zív, et­ni­kai ele­mek-töm­bök le­sza­ka­dá­sá­nak le­he­tő­sé­gét nem ve­szi fi­gye­lem­be, nem szá­mol a szór­vá­nyok lé­té­vel, a prob­lé­ma iga­zi fel­fe­de­zé­se – lásd timoc-völgyi ro­mán­ság – is a jö­vő kér­dé­se. A (nyugat)német nem­zet­stra­té­gia va­la­mi­kor a het­ve­nes-nyolc­va­nas évek for­du­ló­ján vál­tott: le­mon­dott – a sok év­szá­za­dos – kö­zép-ke­let-eu­ró­pai et­ni­kai je­len­lét­ről, és a még lé­te­ző né­met szór­vá­nyok anya­or­szág­ba von­zá­sá­val a tör­té­nel­mi múlt­ba utal­ta a kér­dést.
(14)Bodó Barna (szerk.) Honismereti stratégia. Szórvány Alapítvány, Temesvár: Marineasa Kiadó, 2006. 12.