ZÁGOREC-CSUKA JUDIT (LENDVA)
Petőfi emlékére
Óh, Istenem, ne add, hogy gyerekeink
elfeledjék azt, amiben hittünk,
amiről tudomásunk volt, amit gondoltunk,
s ne fordításban olvassák majd történelmünket,
s semmilyen trianoni elszakadás ne kényszerítsen
soha senkit másodrangú verzióra, de Magyarországon
se szólítsanak szlovén barátunknak, ne mondja
végképpen senki, hogy nekünk kutyakötelességünk
beilleszkedni a történelem szélcsatornáiba.
Óh, Istenem, míg hiszek benned, ne add, hogy
szétszéledjünk, mint a bibliai Káinok és
Ábelek, ha kétezer évig álltuk a sarat, még
kétezer évig verjük mélyebbre gyökereinket, akkor
is, ha nincsenek örök dolgaink, csak az özönvíz
csapdossa bokánkat, mint a Pannon-tenger a
karszti viharok idején, s ne vedd el, Uram, prédikátoraink
szellemét, mert hit nélkül maradunk, majd elárvulnak gyermekeink.
Óh, Istenem, posztmodern, önérzetes századunk végén,
a dühöngőket ne juttasd a szószékre, s a
kozmopolitizmusba bújtatott nacionalizmust
véglegesen söpörd ki a hóba, s összeegyeztethetetlen,
szétszabdalt kárpát-medencei létünket tedd elviselhetővé,
mert a mai emberjogos világban én már nem tudom, hogy
hol is van az én helyem, mert süketfülű Vazul vagyok,
aki nem tud mást, csak hallgatni egy siketnek titulált,
forró helyzeteket szülő és temető korban.
(Viharverten, 1997.)
0 hozzászólás