Várady Tibor jogászprofesszort kérdezi Balázs Géza

-Az utóbbi években behatóan kutatod családod és szülővárosod történetét. Így találtál rá arra a dokumentumra, ami azt bizonyítja, hogy a trianoni döntés után az első, határokon túli művelődési egyesület Nagybecskereken alakult meg 1921. március 29-én. Mit tudhatunk erről a szervezetről? 

-Trianon után, a határon túlra került magyar lakosságnak alapcélja (és feladata) a magyar nyelv és kultúra fenntartása lett. Ez száz év után is cél és feladat maradt. A törekvéseknek valamennyire bizonyítékai maradtak irattárakban és sajtóban, de vannak próbálkozások, események, melyeknek nem található (vagy nehezen található) nyoma. A háborúk, hevületváltások, (néha célirányosan) mostohán bántak az irattárakkal – és az emlékekkel is. Ezért nézem az utóbbi években izgalommal a családi ügyvédi irattár anyagait, melyben – azt mondhatnám, hogy valami csoda folytán – 1893 és 2014 között minden irat megmaradt. Megmaradt a nagyapám levelezése is. Ő 1922-ben társelnöke lett az akkor alakult jugoszláviai Magyar Pártnak, aztán a két világháború közötti időszakban huzamosabb ideig elnöke, és mindvégig az egyik vezetője. Ez a levelezés azért is értékes, mert pártirodák nem léteztek. Az iratok, levelezések a szereplőknél maradtak. Voltak természetesen nagyapámon kívül más neves délvidéki magyar politikusok, akik szereplői voltak a levelezésnek és törekvéseknek, de a sors úgy hozta, hogy az irataik nem maradtak meg. Az 1921-ben alakult Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesületről biztos léteznek még valahol anyagok. Németh Ferenc kultúrtörténész igyekszik most erről monográfiát írni. Ő azt állapította meg, hogy Felvidéken 1925-ben engedélyeztek először magyar művelődési egyesületet, Temesvárott 1928-ban, Erdélyben 1930-ben. (Természetesen létezett valamilyen Trianon utáni magyar kultúrélet korábban is, de engedélyezett művelődési egyesület nem.) A családi irattárban ott van a Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület Alapszabálya nyomtatott kiadásban. (A névből később kimaradt a „torontálvármegyei” szó.) A 4. paragrafus szerint az egylet célja a magyar nyelv és kultúra „társadalmi úton való ápolása”. A magyar szöveg után szerb nyelven ott áll, hogy az alapszabályt a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság belügyminisztere hagyta jóvá 1921. március 29-én. – Tehát ez volt az első. Éppen száz éve.

– Milyen lehetett a politikai légkör 1921-ben Nagybecskereken, amely lehetővé tette ezt a szerveződést?

-A Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban (mint természetesen másutt is) váltakoztak hozzáállások és hangulatok – és változott a politikai légkör is. Méltányosság okán hozzá kell tennem, hogy a Monarchiában is váltakoztak kisebbségbarát és kisebbségellenes megközelítések. Ezeknek emlékei is maradtak. Néha rostált emlékek. Az I. világháború alatt nagyapám segített néhány becskereki szerbnek. Egy-két esetben ez a segítség tulajdonképpen életmentés volt. Marko Nedeljković-ot 1914-ben röviddel a háború kitörése után internálták, majd 1915-ben az élete forgott veszélyben. Nagyapám felkereste Balicskó Sándor ismerősét, aki akkor a magyar vezérkar főnöke volt – és Marko Nedeljković megmenekült. Utána ismét a tekintélyes nagybecskereki polgárok közé sorolódott. Erről is maradtak emlékezések. Trianon után, kisebbségi ügyekben, segített nagyapámnak ez az emlékezés. Hogy milyen arányban járult ez hozzá az 1921. március 29-i jóváhagyáshoz, arról csak találgatni tudok.

Nagybecskereki látkép Kiss Ernő aradi vértanú szobával (Trianon előtt),

és Péter király szobrával (Trianon után)

-Mit tudhatunk az egyesület további működéséről? 

-Erről nagyon sok mindent lehetne (és kellene) felkutatni és elmondani. Azzal kezdeném, hogy a szabályzat 9. paragrafusa szerint a Nagybecskereken létesült Magyar Közművelődési Egyesületnek fiókjai is alakulhatnak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén. Tehát tulajdonképpen nem csak Nagybecskerekre terjedt ki a hatásköre, hanem egész Vajdaságra, Horvátországra és Szlovéniára is. Az iratokban látom azt is, hogy sok helyen nagyon nehezen ment a fiókszervezetek megalakulása. Sok volt a gáncsolás, és sok jogi eljárás következett. Zomborban például még 1933-ban sem engedélyezték helyi művelődési egyesület megalakulását, azzal a megindoklással, hogy 1929-ben ismét jóváhagyták ugyan a nagybecskereki szabályzatot, de ez érvénytelen, mert a helyi rendőrség tette. Következett az érvelés, hogy a döntést a belgrádi bán hozta, a becskereki rendőrség csak kézbesítette. Ezután a zombori egyesület mégis megtarthatta alakuló közgyűlését, tevékenységet is folytatott, de több előadást megakadályoztak.

Része a valóságnak az is, hogy Nagybecskereken (és másutt is) alakult egy valóban élénk és tartalmas kultúrélet. Pezsgett az irodalmi élet. Aztán az is látom például, hogy a harmincas évek elején Nagybecskereken két operettet adtak elő, melyeknek nem csak az előadóművészei, de a szerzői is nagybecskereki magyarok voltak. (A „Szerelmi Rt.” librettóját Borsodi Lajos írta, a zeneszerző Fischer Károly volt. A „Sárit elrabolják” operett zeneszerzője Láng Imre volt, a librettót pedig Láng Imréné írta.) Aztán 1934-ben nagyon megromlottak a politikai viszonyok (a magyar-jugoszláv viszonyok is), és betiltják a nagybecskereki Magyar Közművelődési Egyesületet – és ezzel valamennyi Jugoszláviában működő magyar művelődési egyesületet is. Két évig tartó jogi csata következik, aztán 1936-ban ismét engedélyt kap egy új nagybecskereki Magyar Művelődési Egyesület, de ennek a hatásköre csak Nagybecskerekre terjedt ki. Alakultak ezután művelődési egyesületek másutt is. Hadd tegyem még hozzá, hogy – Jugoszlávia területén – a II. világháború után is Nagybecskereken alakult az első magyar művelődési egyesület. Ez 1945. május 6-án történt. Az alakuló közgyűlést a nagyapám vezette. Az alapszabályzatot az apám (Várady József) fogalmazta. Az első elnök, az akkori elvárásokhoz alkalmazkodva, egy gyári munkás lett. Ez Marocsik György volt, aki a cukorgyárban dolgozott, de amatőr színjátszással is foglalkozott. Az alelnök az apám lett, a titkár B. Szabó György (később ismert irodalomtanár az Újvidéki Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékén). Sok minden volt – és sok mindenre kellene emlékezni is.

Atipikus probléma, atipikus megoldás

-Végül egy aktuális kérdés: érthető okokból figyeled és ismered a mai szerbiai eseményeket. A hírek szerint Szerbia jól áll a koronavírus elleni küzdelemben. Minek köszönhető ez? 

-Hát itt a válaszkeresésben nem segít a családi irattár. Egy párhuzamot igyekszem vonni – ezzel valamennyire közelítve (kicsit talán kerülve is) a választ. Amikor 1992-ben kevesebb mint egy félévig igazságügyi miniszter voltam a jugoszláv kormányban, nagyon sok nyugati diplomatával találkoztam és beszéltem. A kormány, mely nyugati ösztönzésre jött létre, valójában hatalom nélküli kormány volt. Milan Panić kormányfő egy nyugati üzletember volt, akivel angolul beszéltem (mert szerbül már alig tudott). Milošević volt a hatalom tényleges birtokosa. A helyzet akkor változhatott volna, ha előrehozott választások lesznek, és ezeken Panić nyer. 1992 júliusában alakult a Panić kormány, 1992. december 20-án voltak előrehozott választások – de nem Panić, hanem Milošević nyert. Szóval, amint mondtam, július és december között sok nyugati diplomatával találkoztam. A legtöbb találkozó után azt éreztem, hogy akikkel beszélek, emberileg természetesen felette vannak a Milošević-őrületnek, de nem igazán képesek látni azt, ami atipikus. E mögött az állhat (ha jól láttam, amit láttam), hogy a mi világunkkal szemben, Nyugaton már hosszú évtizedek óta normalitás volt, a gondolkodás is ehhez igazodott, a megoldásképletek is szokásos problémák és kérdések nyomán alakultak. Ami Jugoszláviában történt a kilencvenes években, kívül esett a normalitás képletein, és ezért nem igazán tudták besorolni és kezelni. Most amikor az egész világ egy atipikus problémával szembesül, lehet, hogy nem a hagyománykövető (és az atipikust nehezen percipiáló) európai gondolkodás a legcélszerűbb. Így nyerhetett esélyt Szerbia is.

Névjegy: Várady Tibor nagybecskereki születésű vajdasági magyar származású jogtudós, író. Az újvidéki Új Symposion avantgárd folyóirat egyik alapítója. 1992-ben Milan Panić kormányában Jugoszlávia (utolsó) igazságügy-minisztere. A jogtudományok doktora címet a Harvardon szerezte, a Közép-európai Egyetem professor emeritusa.