Legutóbbi hozzászólások

  1. A honlapon ezt a mondatot olvastam: „2021-2022-ben a Trianon-kislexikonból 5000 példányt sikerült társszervezeteken, alapítványokon, egyesületeken, egyetemeken keresztül eljuttatni a Kárpát-medence…

  2. A Balassi kard irodalmi díj nemzetközivé tétele, a magyar irodalom hírnevének a Világban való öregbítése egy állami elismerés is érdemelne.

A barátság tovább él — Búcsú Kántor Lajostól

2017.09.05. kedd, 11:28

864 megtekintés

POMOGÁTS BÉLA (BUDAPEST)

Megrendített Kántor Lajos halála: régóta aggódtunk érte, hiszen súlyos betegség gyötörte, veszélyes szívműtéten esett át Budapesten. Midőn meglátogattam a budai szívkórházban, arcára mély árkokat vésett a szenvedés. Hosszú ideig mégis úgy tetszett, leküzdötte a súlyos betegséget, legalábbis eredményesen viaskodik vele. Szívműtéte után ismét dolgozni kezdett, több alkalommal találkoztunk is.

Utolsó alkalommal július 10-én töltöttek nálunk egy szép estét feleségével, Júliával, aki féltő gondoskodással óvta Lajost minden veszélytől. Akkor reménykedtem abban, hogy Lajos előtt még termékeny esztendők állnak, és barátságunk hosszú éveken át fog tartani. A barátság persze Lajos – számomra váratlan – távozása után is megmarad, amíg csak élek.

alt

 Kántor Lajos Szigligeten, 2017. Fotó: Kántor László (forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Súlyos időkben ismerkedtünk meg, Erdélyben akkor kezdett tombolni a Ceauşescu-féle zsarnokság, valamikor a hatvanas évek második felében. Lajos akkor dolgozott a Láng Gusztávval együtt írott erdélyi magyar irodalomtörténetén, Gusztit már ismertem, egyike volt legkorábban megismert erdélyi barátaimnak. Magam nem sokkal korábban szabadultam a tököli internálótáborból, ahova ötvenhatos tevékenységem miatt kerültem. Ha jól emlékszem, az Országos Széchényi Könyvtárban ismerkedtünk össze, a már régebben eltávozott kiváló nemzetiség-történész barátom: Kemény G. Gábor ismertetett meg egymással minket. Hamar szót értettünk, én akkor már túl voltam Kuncz Aladárról írott egyetemi záródolgozatomon, és Lajos is arra bíztatott, hogy kibővítve monográfiát csináljak belőle. Ez meg is történt, ennek: az első könyvemnek köszönhetem első (1969 januári) erdélyi utamat, már egy akadémiai ösztöndíjjal, az Irodalomtudományi Intézet munkatársaként.

Emlékezetes téli utazás volt, most nem kell feleleveníteni a részleteket, csak annyit, hogy Kolozsváron Kántor Lajos (és Erzsike) vett pártfogásába, az ő révükön ismerkedtem össze olyan erdélyi írókkal, mint Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Bálint Tibor. Az irodalomtörténeti és –irodalomkritikai „találkozásokból” tartós barátságok születtek, és ezeknek szervezője nem egy alkalommal Kántor Lajos volt, aki meggyőződéssel képviselte azt a régi (Kazinczy Ferenc, Arany János, Babits Mihály  – és Kós Károly meg Kuncz Aladár által is képviselt) hagyományt, miszerint az irodalmi élet (és így az irodalom sorsa) nem csak az irodalmi intézmények gondoskodására van bízva, hanem az irodalom munkásainak személyes összeköttetéseire: kollegialitására, barátságára is.

Kántor Lajos személyisége ilyen módon az én életemben összekapcsolódott az erdélyi magyar irodalom iránt mindinkább megerősödő érdeklődésemmel és elkötelezettségemmel. Barátságunknak nem csak személyes, később családi háttere és dimenziója volt, szerepet kapott ez a barátság irodalmi munkásságunk alakulásában, közelebbről a magam nemzeti elkötelezettségében, amelynek történetéhez szervesen hozzátartozott érdeklődésem nem csak a magyarországi, hanem a kisebbségi, mindenekelőtt az erdélyi magyar irodalom iránt. Erdélyi tapasztalataim nem függetleníthetők a Kántor Lajossal kötött szellemi szövetség és baráti kapcsolat lelki történetétől. Számomra Erdély, az erdélyi magyarság, az erdélyi irodalom nem csupán természeti élményeket, gazdag olvasmányokat, irodalmi kultúrát jelentett, hanem barátságokat is. Hogy csupán néhány nevet említsek, Szemlér Ferenccel, Sütő Andrással, Kányádi Sándorral – és talán mindenekelőtt: Kántor Lajossal, akivel több mint félévszázad tapasztalatai, munkálkodása, közösségi reményei és veszteségei kötöttek össze.

Jól tudom, Kántor Lajos távozása nem csak az én személyes veszteségem (ámbár a búcsú nehéz óráiban ezt élem át igen fájdalmasan), hanem közösségi, mondhatnám így is: magyar nemzeti veszteség – gyász és fájdalom. Az erdélyi magyar kultúrának mindig voltak olyan tudós személyiségei, akik kivételes sokoldalúsággal és minden irányú figyelemmel mérték fel a hagyományokat és a kortársi szellemi életet: a „polihisztor”-képesség és feladatvállalás, miként ezt olyan tudós elmék öröksége tanúsítja, mint Apáczai Csere Jánosé, Brassai Sámuelé, Kós Károlyé vagy Benkő Samué, sohasem volt idegen az erdélyi magyar írástudó számára. Korunk erdélyi magyar irodalmának (kultúrájának) alig volt hozzá mérhetően tevékeny és eredményes krónikása. Kitartó munkája során mindig össze tudta egyeztetni az egyetemes és a regionális kultúra nézőpontját: erdélyiként ítélte meg a nemzeti irodalmat és a nemzeti irodalom rendjében helyezte el az Erdélyben született műveket.

A veszteség, amely nemzeti kultúránkat érte, egyelőre nehezen felmérhető. Nem kevés munkára: összefoglalót tanulmányokra, tudományos konferenciákra és persze folyamatos érdeklődésre, emlékidézésre lesz szükség ahhoz, hogy Kántor Lajos gazdag életműve továbbra is nemzeti kultúránk (és nemzeti összetartozásunk, a határokon átívelő nemzeti szolidaritásunk) bíztató erőforrása maradjon. Ez már a mi feladatunk, a továbbélőké: halott barátainkat akkor őrizzük meg igazán, ha folytatjuk a munkát, amelyet abba kellett hagyniok. Kántor Lajos emlékét és örökségét azoknak kell tovább vinniök, akik most ott állnak a sírhantja körül.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu