Takáts Gyulának házát

    megleltem könnyedén,

hol a jelen a múlttal

    örökre körbeér.

Az út fölött a fáknak

    lombja összeborult,

és nem lehetett látni,

    az ég derűs, borús.

A kertjébe belépve

    vártak a többiek,

de még maradt húsz percem,

    hogy kezdődjön az est.

Megint egy új tavasz jött,

    egy újabb nélküle,

és lassan végignéztem,

    hol telt az élete.

A könyvekben aludtak

    a rég beírt nevek,

akár a földnek mélyén

   sok ókori lelet.

Az emlékek házában

    Mnémoszüné figyelt,

a Balaton vizéből

    pár korsónyit kimert.

A falon a festmények

    mind feltárták maguk,

egy időtlen időbe

    nyitottak kiskaput.

S ott voltak mind a tárgyak:

    fényük már megkopott.

Hol ujja érintette,

    az asztal most poros.

De nem érheti porszem

    a szellem útjait,

ezen az úton jártak:

    Takáts Gyula, Babits.

De por nem ül azon, mit

    a szellem alkotott,

legyen akár a helyszín

    Budapest vagy Somogy.

(2024. május 31. A verset a Somogy 2024/3. száma is közli.)

A vers az idei Somogy vármegyei magyar nyelv hete nyitórendezvénye kapcsán készült. A költő ezt írta nekünk: „A múltkori, Takáts Gyula emlékházban tartott műsor után kérték, hogy küldjek verset a Somogy folyóirat számára. Az elmúlt napokban ezen dolgoztam, és a témája a Takáts Gyula Emlékházba való látogatás lett. A jambikus költemény negyven sorból áll. Valami nagyon jellemzően somogyi, kaposvári verset akartam írni, amit akár 100 év múlva is szavalhatnak a rendezvényeken. Remélem, sikerült, és elfogadja leközlésre a Somogy folyóirat.”