Legutóbbi hozzászólások

  1. Szakmailag és lelkileg is áldott, eredményes, hangulatos együttlétet kívánok a szervezőknek, a programfelelősöknek és a résztvevőknek egyaránt. Boldog, aki ilyen…

  2. Ha az olvasónak (nekem mindenképp!) izgalmas és érdekfeszítő a Hamvas-butikkonferenciáról tanúságot tevő összefoglaló, akkor milyen különleges szellemi-érzelmi élményekben lehetett részük…

  3. Annyira örülök, hogy mindezt olvashattam és megtudhattam a mesterséges intelligencia (AI) segítségével. Régi elhatározásom, hogy két macskám legyen, akik Hencida…

  4. Annyira örülök, hogy mindezt olvashattam és megtudhattam a mesterséges intelligencia (AI) segítségével. Régi elhatározásom, hogy két macskám legyen, akik a…

Aniszi Kálmán: A nagy öreg

2026.11.22. vasárnap, 21:32

1 megtekintés

A Házsongárdi panteon kaptatóján haladva, jobbra, az ösvény mellett, művészi kivitelű síremlék ötlik a látogató szemébe. Az abakusz szigorú síkjába szökő dór oszlopok a maguk nyelvén tudatják, hogy építő ember nyugszik e jel alatt, a nagyobb család, szerettei körében. Az elhunyt nagyság valóban építő volt, a szó közvetlen és átvitt értelmében egyaránt. Nemcsak kőből, fából álmodott senki máséival össze nem téveszthető kies lakokat, múzeumot, istenházát és egyéb műtárgyakat, hanem hőn szeretett népének fájdalmaiból és örömeiből, küszködéseiből és győzelmeiből – históriájából is katedrálist emelt a betűk világában. Épített, mert tudta, hogy a trianoni gyalázat után árván maradt erdélyi magyarság megmaradásának egyetlen esélye, ha – ocsúdva a sokkos bénultságból – önszerveződésbe fog, építkezni kezd, számban, lélekben, javakban – mindenekben gyarapszik.

Ha hirtelenében azt kérdeznéd, mi időállóbb szerfölött gazdag életművében, azt válaszolnám, hasztalan tudakolod, bízd inkább az időre, az majd eldönti.

Lelki habitusáról azonban bizton elmondhatjuk: amerre lényeglátó tekintete, cselekvő személyisége fordult, ott oszlott a sötétség, sarjadt a remény, ébredt az élet. Nyáját vigyázva, minden tettével annak hasznát kereste, szeretetből fakadó gesztusaiból nagyra becsült értékek születtek a közösség egésze s a kései maradék javára.

Hogyha a trianoni diktátum döbbenetében valaki, akár rokonszenvvel, akár fájdalommal ejtette ki e szót, Erdély, mindenki másénál előbb az Ő neve tolult az ajkakra, hitelességének varázsa balzsamosan áradt szét a szívekben. Az volt Ő az idegenbe dobott közel hárommilliónyi erdélyi magyarságnak, mint kisgyermeknek az anyaöl – nyugtató biztonság.

A mindenhova, ezért szívből sehova se tartozó világpolgár el sem tudja képzelni, hogy van az, hogy valaki, akire a székesfővárosban biztos egyetemi katedra várt, aki magas tudományos elismerések várományosa volt, a nagy nemzeti kataklizma után egyszer csak úgy dönt, otthagy csapot-papot, hazamegy az idegen hatalom fennhatósága alá került kisebbik hazába. A biztos jólétből a majdnem semmibe. Hazament, mert hittel hitte, ott kell segíteni, ahol legnagyobb a baj. Hazatért, mert úgy gondolta, szorult helyzetében nem hagyhatja magára elárvult népét, azt a közösséget, amelyből maga is vétetett.

Született építő volt. De nemcsak övéi lelkéből fakadó otthonokat, istenházakat… álmodott és emelt – országépítő is volt. A tetszhalott Transsylvaniából századok alatt egymáshoz hangolódott népek Erdélyországát akarta megteremteni. Erőt adni árvaságra jutott testvéreinek, életet lehelni beléjük, hogy idegenbe dobottan is mindenben gyarapodjanak, el ne vesszenek:

  • „A régi Magyarország nincs többé a számunkra; de Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transsylvania, vagy bármi nyelven nevezte és nevezi a világ: feltámadt és van, aminthogy volt akkor is, amikor azt hittük mi magunk, mert akartuk hinni, hogy nincs, és csak Magyarország van. Akkor is volt, de most is van, és akárhogyan is akarja akármilyen akarat, lesz örökkön-örökké! (…) Fölébredtünk. Látni akartunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Önismerni akarjuk magunkat. (…) Építenünk kell!”

Valamennyi szándékát, tettét kisebb hazájának, jelesül szűkebb pátriájának szeretete mozgatta, ahol, mint nagy költőnk írta volt:  „Pompás magyarok, templomból jövet / Mentek át a Kalota folyón” (Ady). Nekik, nekünk írt, faragott, értünk gondolkodott, szervezett, irányított és épített. Kezdeményezője és életben tartója volt minden hasznos, jobbító szándéknak. És ha – a körülmények hatalma folytán – egyik-másik terve füstbe ment is, maga sohase tört meg. Nem csüggedt, mert neki nem volt szabad se csüggedni, se feladni, se meghasonulni! A nagy szolgálattevők fajtájából való volt, arccal mindig mások felé fordulva élt. Népének ébresztő szelleme, önépítkezésének cselekvő részese, egy személyben: vezére, szolgálója, krónikása és példaképe volt. Aki hitt és akart. És amiben hitt, és amit akart, az tiszta volt és nemes. Ezért nőtt hozzá kitörölhetetlenül minden igaz (magyar) ember szívéhez. Nem pusztán népe külső világát vigyázta, lelküket is formálta, pallérozta. Amit mondhatatlanul nehezített, hogy sok minden, amit vagy szándékában állt megcselekedni, vagy tényként fel tudott mutatni, az az atyafiságosnak egyáltalán nem nevezhető korabeli hatalom szemében nem kívánatosnak vagy ellenségesnek, esetenként üldözendőnek minősült. De a gúzsba kötve „táncolás” drámaisága növelte a küzdés becsét, emelte szépségét. Elismerve és tudomásul véve a többségi hatalom fennhatóságát, teljes tudásával, bölcsességével eszköztelenné vált nemzeti közösségének magára találását szorgalmazta, önállóságának és emberi méltóságának megőrzésén munkálkodott. Amivel az újdonsült honszerzők szemében „bűnt” követett el. És amilyen mértékben az új bizantin hatalom egyre inkább otthon érezte magát az ajándékul kapott országrészben, úgy zsugorította fokról-fokra az őshonos lakosság jogait, cselekvési körét, lehetőségeit. Mígnem elérkezett a pillanat, amikor rávicsoroghatott a magános küzdőre, és – szilenciumra ítélve – holtvágányra tolta őt. A túlerő csatát nyert, de győzni nem győzhetett. 

Közhelyet szaporítunk mondván, a múló idő rajta hagyja keze nyomát a világ dolgain. A nagy öreg ábrázatára is rárajzolta a maga szaporodó évgyűrűit, még karakteresebbé téve azt. Az évtizedek múlásával egyre nőtt és mélyült az iránta érzett feltétlen tisztelet és szeretet azok szívében, akiknek anno önzetlen szolgálatába szegődött. Amikor átlépte az élemedett kor határát, amikor már maga is aggastyánnak titulálta magát, az emberi sorosokat ábrázoló, felvonultató Szamos-parti intézmény – tisztelgő főhajtásként – egész estét betöltő műsort készített ünneplésére. Saját műveiből.

Viszont addigra a magyarság számára oly idegen bizantin hatalom annyira türelmetlenné, sőt, kizárólagossá és gyűlölködővé vált a kisebbségi sorba került őshonos lakossággal szemben (szemükben ez a nemzeti minoritás volt a legnagyobb szálka, a homogenizálódó nemzetálom egységére az erdélyi magyarság jelentette a legnagyobb veszélyt), hogy A Kárpátok géniusza szigorúan megtiltott mindenféle megnyilatkozást, ami a magyar történelemre, a magyar múltra vonatkozott. Írónk pedig többnyire e történelmi régió letűnt időinek tanúival, eleinkkel társalkodott regényeiben, műveiben.

A kisebb, ám még tolerálható „vétségeken” túl, megbocsáthatatlan bűnéül rótták fel, hogy ifjabb éveiben álmodott egy regényt államalapító királyunkról. A regnáló hatalom büszkeségét semmi sem zavarta, biztonságérzetét sem „fenyegette” annyira semmi, mint egy olyan írói munka, amelyben ország-világ tudtára adatik, hogy azon a helyen, amit mi Erdélyországnak nevezünk, bő ezer esztendőn át más nép élt, lakott, más volt ott az úr, nem a mai. Ezért az az idő szerinti intoleráns rezsim, annak a „bölcsességnek” a szellemében, hogy amiről nem beszélünk, nincs, úgy gondolta, magyar múltról nem eshet szó többé a kincses város teátrumában. Remélve, hogy akinek nincs múltja, annak jövője se lesz, a többségi hatalom mindent elkövetett, hogy az erdélyi magyarok emlékezetéből mihamarabb kitörölje saját múltjukat.  Hogy is engedhették volna meg, hogy egy ilyen veszélyes gondolatot közönség elé vigyenek a színháziak, hisz immár bő kilencven esztendeje zsenge kortól azt tanítják az ifjúságnak, azt hirdetik az ország népének, hogy Erdélyben mindig minden úgy volt, mint ahogyan most van. Ahogy kitudódott a színházi szándék, rögvest érkezett is fentről a tiltás: Az ünnepi esten Az országépítőből nem hangozhat el egyetlen mondat sem. A teátrum megtarthatja ugyan a rendezvényt, de Az országépítő említése nélkül. Csakhogy a nagy öreg életműve e mestermű nélkül olyan, mint Vörösmarty a Szózat nélkül – elképzelhetetlen. Patthelyzet.

A hatalom verdiktjét a színház megüzente a családnak. Az ünnepelt, aki ennél különbeket is megtapasztalt már igen hosszú élete folyamán, bölcs emberhez méltóan, hangos-haragosan nem tiltakozott, legfeljebb visszakérdezett: „Mégis mi baj van avval a regénnyel?” A kérdésre, természetesen, fentről sohase kapott választ. A családban valaki (maga is alkotó ember), aki roppantul sérelmezte a tiltást – aminthogy az is volt: gyalázatos sértés! – visszaüzent: „Az országépítő nélkül az ünnepelt távol marad a rendezvénytől.”

Micsoda szégyen! Mekkora blama! Mit szól majd a világ!? – rémüldöztek az ügybe belebonyolódottak: Azért törölték a műsorból az inkriminált regényrészt, mert magyar igazságot mond ki… – Amiképpen úgy is volt. De odafent az urak megkötötték magukat: Nem és nem!

Valamivel később az a hír érkezett a színházhoz, hogy a nagy öreg eltűnt otthonról. Nem tudhatni, hova ment, azt se, mikor tér haza. Pedig az emberek már kivették az ünneplőt a szekrényekből, elárvult lelküket is kezdték ünneplőbe öltöztetni.  Az idő telt, a közönség egyre csak gyűlt, mindenki Őt várta. Keressék meg! Kerítsék elő a föld fenekéből is! – mozgósította embereit a színház. Keresték hát itt is, ott is – eredménytelenül. Felkutattak minden zugot, faggatták a rokonságot, a baráti kört, az ismerősöket, sehol nem akadtak a nyomára. Ellopták! Lehet, hogy már nincs is a városban! – röppent fel az ellenőrizetlen hír. A színháziak újabb kísérletet tettek a feltételezett Illetékes meggyőzésére vagy inkább a megpuhítására: Az ukázt – magyarázták neki – a legfelső körök adták ki, senki se tudja kivédeni… (De bárhogy keménykednek is odafent, nem érhetnek célt, hisz aki meg akarja ismerni a nagy öreg ritkaszép regényét, úgy is szert tesz rá, és mindenképpen elolvassa.) A hatalomnak megalázó, gyalázatos volt a verdiktje, a megalázott jogos sértődöttsége jéghegyének csúcsáig nem jutottak el a békéltető napsugarak.

Beesteledett. A színház zsúfolásig telt előcsarnokában a közönség egyre türelmetlenebb volt. „Hol késik!? „Miért nem mennek érte!?” A hangosbemondó beszólította a publikumot a terembe. A tisztelgő, főhajtó rendezvény elkezdődött. Kevéssel később a széksorok belső szélén ülők azt vették észre, hogy a sötétben valaki lassan halad a színpad felé. Nem Ő az? – kérdezte valaki a szomszédjától. – Minthogyha az Ő járása volna! – felelte jóváhagyólag amaz. Aztán többen is, egyre hangosabban: – Ő az! Bizisten Ő!

Hirtelen erős fény árasztotta el a nézőteret. Felállva, a közönség hatalmas tapsviharral üdvözölte a nagy öreget. Az előadás szünetében tucatnyian szorongtak a nem túl tágas direktori szobában. És ahogy az lenni szokott – mert a kíváncsiság furdalja ám az emberek oldalát -, valaki nekibátorodva megkérdezte: – Merre tetszett járni, hogy késve érkezett? – Merre jártam, merre jártam? Inkább merre ültem? Egy szobában. Egymagam. Nagyon dühös voltam ám rájuk. (Tudniillik, aki elrejtette.) Azt mondta, ha nincs Az országépítő, Te se mész. Az anyjuk úristenét! És távozáskor rá(m)fordította a kulcsot a zárban.

– És hogy jutott ki onnan? – Épp azon gondolkoztam, hogy az ablakon által kéne valahogy megszökni, amikor értem jött valaki. – Elég baj az, hogy így van – mondta az az ember-, de úgy illik, hogy Te mégiscsak ott legyél azok között, akik téged ünnepelnek, rajongásig szeretnek. – Fiaim, hát nem  itt a helyem köztetek!?

A jelenlévők szivacsként szívták magukba tűnt idők nagy tanújának bölcs szavait. Aki, társalogván a jelenlévőkkel, ivott egy feketét és elszívott egy cigarettát. Az emberek tudni vélték, hogy a szivarkát saját készítésű cseresznyeszár szipkából szívja. Esetenként egy-egy felet. Most is kettétört egy szálat, és gyakorlott mozdulattal már nyomta is be a szipkába, végezvén pedig avval együtt dobta el a csikket. Ahány fél cigarettát füstölt el, ugyanannyi szipkát dobott el.

Az alkalmi társaság kellemesen múlatta az időt, mely repült, mint a szélvész. Nem sokkal később újabb kérés érkezett: – Kedveseim, ihatnék még egy kávét? –  S már nyomta is a szipkába a következő fél cigit. Kapadohányból készült erős cigarettákat szívott. Ahhoz volt szokva. És mintha állnék az idő, folytatódott a jó ízű beszélgetés. Amikor pedig már majd mindenki azt gondolta, nagyon itt az ideje az előadás folytatásának, a kedves vendég megint megszólalt:  – Gyermekeim, nem kaphatnék még egy feketét? A jelenlévők tanácstalanul összenéztek: három kávé egyetlen szünetben? – Hogyne, hogyne, Károly bácsi! – mondták többen is, és udvarias-sietősen tolták elé az újabb csésze kávét.

Felbátorodva iménti merészségén, a dramaturg – tekintettel az ünnepelt igen előre haladott korára – megkérdezte: – Nem lesz sok? – Micsoda, fiam? – A cigaretta. – Merthogy épp egy újabb szálat préselt a meggyfa-szipkába. A nagy öreg gondolkodón maga elé nézett, majd kisvártatva ezt mondta: – Fiaim, véssétek jól a fejetekbe: azt már a régi öregek jól tudták, hogy a legjobb tartósítószer a füst.

Az előadás folytatódott. Egy nagy Ember itt járt közöttünk. Itt járt? Itt volt? Nem! Ő itt van, és itt lesz közöttünk, velünk lélekben mindaddig, ameddig ősrégi édesanyanyelvünkön dicsérjük az Urat.

0 hozzászólás

Egy hozzászólás elküldése

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

A Nyelvünk és Kultúránk elektronikus változatát – E-Nyék – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság 2013. október 31-én bejegyezte.
Címünk: H-1072 Budapest, Rákóczi út 38. I/2.
E-mail: anyanyelvi@mnyknt.hu