A Kárpát-medence régi helyneveinek vizsgálatával különleges módon tárul fel előttünk a múltunk. Őseink érzelmi és gondolatvilága sűrűsödik korabeli helyneveinkben, megmutatva, hogy eleink életét, életmódját milyen földrajzi adottságok és családi kötelékek formálták évszázadokon át.
A nyelvtörténeti tudományterület egyik ága a helynévtörténet, melynek tudományos módszertanát a XX. század elején Melich János és Kniezsa István dolgozta ki. A helynevek a magyar szókincskutatásban azért bírnak kiemelt jelentőséggel, mert régi írásos emlékeinkben leggyakrabban velük találkozhatunk. A nyelvtudomány az egyik legjelentősebb helynévtörténeti műnek tekinti Bárczi Géza „A tihanyi apátság alapítólevele mint nyelvi emlék” című munkáját.
A tihanyi alapítólevél a magyar nyelv legrégebbi írásos szórványemléke
Szent István király halála után 17 évvel I. András király bencés apátságot alapított Tihanyban, amelyet saját és leszármazói temetkezési helyéül szánt.

A tihanyi apátság 1055. évi alapítólevelét első sorban arról ismerjük, hogy ez a latin nyelvű okirat a legrégebbi olyan írásos emlék, amely magyar szavakat őriz. A tihanyi alapítólevelet I. András király jegyzője, Miklós püspök fogalmazta, aki a magyar királyi udvar bizalmi embere volt, így részt vett országos ügyekben is. Miklós püspök valószínűleg az egyértelműség kedvéért meghagyta a magyar szavakat az oklevél latin szövegében. Mivel a dokumentumban az alapító vagyonnak egyértelműen azonosíthatóvá kellett válnia konkrét helyekkel és határokkal, ezért a félreértések elkerülése érdekében dönthetett úgy Miklós püspök, hogy a mindenki által jól ismert népies elnevezéseket, helyben ismert kifejezéseket használja.
Bár a XX. század elején a kutatók azt feltételezték, hogy a magyar nyelvű szövegelemek megjelenésének oka a latin okiratokban az, hogy íróik latin nyelvtudása hiányos volt, így nehézséget okozott nekik a népies magyar kifejezések lefordítása, ez a teória azonban a század végére megdőlt. Sokkal észszerűbb magyarázatnak tűnik, hogy mivel az oklevél mint jogi dokumentum, tulajdonjogot igazol és biztosít, ezért sokkal inkább ez a jogdeklaráló funkció ad magyarázatot a magyar nyelvű szövegrészletek latin szövegben való felbukkanására. A szerzett jogok biztosításához elengedhetetlen a helynevek pontos azonosítása, ami azt jelenti, hogy a helynév egy adott környezetben egy és csakis egy helyet jelölhet. Emellett fontos a tulajdonjog tárgyát képező terület határainak egyértelmű, kétséget kizáró azonosíthatósága is a későbbi jogviták elkerülése érdekében.
Ezen okokból az alapítólevél latin szövegében ötvennyolc magyar szó, továbbá kilenc magyar képző és rag fordul elő. Itt találkozhatunk először írott formában az árok, bálvány, bokor, disznó, fa, fehér, fekete, had, halom, három, hegy, homok, kerék, kert, kút, leány, lovász, lyuk, megye, mező, nagy, ravasz, sár, széna, sziget, tó, út, vár, vásár szavakkal. Az alapítólevél egyik mondatában lelhetjük fel az első egybefüggő magyar nyelvű szövegrészt: a „Fehérvárra menő hadi útra”, avagy Miklós püspök helyesírásával: a „Feheruuaru-rea meneh hodu-utu-rea”. (A teljes mondat így szól: „Adhuc autem est locus Mortis dictus, cuius incipit terminus a Sarfeu-eri-itu-rea, hinc Ohut-cuta-rea, inde ad Holmodi-rea, postea Gnir-uuege-holmodia-rea et exinde Morus-uuasara-kuta-rea ac postea Nogu-azah-fehe-rea, inde ad Castelic et Feheruuaru-rea meneh hodu-utu-rea, post hec Petre-zenaia-hel-rea.”)
A birtokadomány
Az oklevélből feltárul előttünk egy XI. századi apátság és kolostor vagyoni helyzete és gazdasági szervezete. I. András király igen bőkezű adományban részesítette a tihanyi bencés szerzeteseket. Nekik adta a Tihanyi-félszigetet és a Balaton déli partján fekvő, a mai Siófoktól Balatonföldvárig terjedő Balaton-parti földeket, emellett Somogy megye több más lakott és lakatlan területét, valamint Fejér megye és Tolna megye néhány községét és pusztáját.
Koku zarma

Mint láthattuk, a Tihanyi Apátsághoz tartozott a Balaton déli partja, a mai Siófok és Balatonföldvár közötti terület, ahol máris Szántód keresésébe kezdhetünk. Azonban ezen a néven a települést ekkor még nem találjuk meg. Bárczi Géza egy 1211-ben készült összeírásból indult ki, hogy azonosítsa a mai Szántód területét. Az 1211-ben készült leírásban az szerepel, hogy Samthou olyan hely, ahol I. András határjele megtalálható. Érdekes, hogy az 1211-es összeírásban a települést még Choczorma néven is említik. Bárczi összevetette a Tihanyi alapítólevél helynévleírását az 1211-ben készült leírással, és megállapította, hogy az 1055-ös alapítólevél Koku zarma nevű helye megegyezhet az 1211-es leírásban talált Choczorma, Samthou nevű helységgel, a mai Szántóddal, pontosabban Szántód egy részével.
Ezt a megállapítást arra az összefüggésre alapozta, hogy az 1055. évi alapítólevél szerint Koku zarma a Balaton és a tó déli partjával nagyjából párhuzamosan futó nagy út között terül el. Ezt az utat 1211-ben Hoduth-nak említik, ennek nyomvonala feltehetően ott haladt, ahol a XVIII. századból származó katonai térkép is feltünteti. Ez pedig azt mutatja, hogy maga Szántód falu az úttól délre feküdt, tőle északra pedig az a félszigetszerűen Tihannyal szemben a Balatonba benyúló partszakasz terül el, amelyet az 1055. évi leírás Koku zarma-nak nevez. Az oklevél e területen szigeteket, réteket és csalitokat említ, ami megfelel a terület vízszabályozás előtti állapotának. Szentgyörgyi Rudolf doktori disszertációjában hívja fel a figyelmet arra, hogy érdemes az 1211-es összeírás szövegét végigolvasni, hogy teljes képet kapjunk a területről. Ebben ugyanis az szerepel, hogy ha a nagy úton elindulunk nyugatra Somard (ma: Zamárdi) földjéhez érkezünk, amely a mai Szántódpuszta. Ugyanebbe az irányba tovább haladva eljutunk a Queurus patakhoz, vagyis ahhoz a helyhez, amelyet Keurustuuh-nak (Kőröstőnek, ma: Kőröshegynek) hívnak. Mindezek alapján nem kétséges, hogy az alapítólevélben szereplő Koku zarma a zamárdi és a szántódi rév közötti földnyelv és mocsárvilág.
E pontos helymeghatározást támasztja alá a „szarm” szó jelentésére adott magyarázat is. A nyelvészek szerint a Koku zarma név utótagjaként szereplő zarma a földrajzi megjelölésekben szereplő elavult „szarm” szó egyes szám 3. személyű birtokos személyjeles alakja. A szarm szó jelentése szarv, illetve az etimológiai szótáraink szerint vízmeder, völgy, árok elágazó része. Bárczi Géza viszont a „szarm” kifejezést más településnevekből visszakövetkeztetve, az etimológiai szótártól eltérően, benyúló földnyelvként vagy öbölként értelmezi. A Koku zarma előtagjának jelentéséről ugyancsak megoszlik a nyelvészek véleménye. A nyelvészek jelenlegi álláspontja szerint a Koku egy személynév (családnév?) lehetett, amelyet az Árpád-korból származó Kaku vagy Kacu, illetve Cocu személynevekre vezetnek vissza. A személynév eredetével kapcsolatban azonban eltérő véleményekkel találkozhatunk. Egyesek török eredetet feltételeznek, mások cseh vagy lengyel személynévre vezetik vissza, de olyan is akad, aki a szláv eredet mellett érvel. A Koku zarma tehát mai magyarul: Kaku/Kacu/Cocu szarva, földnyelve vagy öble. Szántódot az 1267. évi pápai bulla nevezte először mai nevén.

Mindenesetre az biztosan megállapítható, hogy bár a Tihanyi Alapítólevél legismertebb mondattöredéke miatt Fehérvár vert gyökeret az emberek emlékezetében, ám nekünk szántódiaknak is van okunk büszkeségre, hiszen településünkről is részletes leírást ad régi magyar nyelvemlékünk. Érdemes megosztani ezeket az ismereteket a hozzánk érkező vendégekkel is, hogy Fehérvár mellett Szántód nevének ősi eredete is bevonuljon a köztudatba.
(Képek: Takács Róbert)
0 hozzászólás