A 2012-től megrendezett emléknap mai megemlézését a Rákóczi Szövetség a Dunán tartotta, ahol Csáky Csongor elnök, Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó és Gubík László, a Magyar Szövetség elnöke mondta el személyes gondolatait. Befejezésül Balázs Gézát kérték föl személyes emlékezésre. A szöveget teljes egészében közreadjuk.

BALÁZS GÉZA: A Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja (Rákóczi Szövetség, 2026. ápr. 12.)

Az ember csodálatos, antropológiai tulajdonsága: a felejtés. Ha ugyanis minden fájdalmunkat folyamatosan hordoznánk, akkor lehetetlen lenne az élet.

Ám az ember csodálatos, kulturális tulajdonsága: a nemfelejtés, az emlékőrzés is. Merthogy vannak dolgok, amiket nem szabad feledni. A humanisták azt mondják, azért, hogy ne ismétlődjenek meg. A realisták pedig azt mondják: A történelem ismétli önmagát.

Az Irodalmi Jelen című folyóirat 2026. márciusi számában elémugrik egy vers: Csáji László Koppánytól, Csáji Attila felvidéki kitelepített fiától:

Magyar vagy? Fogd be a szád! / Magyar vagy? Add a tanyád!

Add a földed, erdőd, réted! / Bánod végre magyar léted? …

Magyar vagy? Hordd el magad! / Itt már nem lesz többé szavad…

Másodgenerációs felvidéki kitelepített vagyok. Szüleimnek első gyermekükkel, Emiliával 1947-ben kellett elhagyniuk Csehszlovákiát, közelebbről Érsekújvárt, mert édesapám magyar-latin szakos tanár volt a gimnáziumban, és akkor egyik tárgyra sem volt szükség, édesanyám pedig második gyermekükkel terhes. Kalandos évek előzték meg: édesapám a II. világháborúban tüdőbajt kapott, fél tüdeje nem működött, Érsekújvárt lebombázták, Magyarországon keresett állást, kapott is egy esztergomi általános iskolában, de a határon nem tudott átmenni, ezért éjszakánként csónakkal ingáztak, nem egészen veszélytelenül.

• Egyszer elfogták őket a határőrök. Apámnál volt egy zacskó ékszer, valaki megkérte, hogy vigye át a rokonának Magyarországra. Apám kétszeres veszélybe került: ha megtalálják nála, és ha nem tudja odaadni a címzettnek. A kihallgató helyiségben az ékszert apám a szemetesládába dobta, így nem találták meg nála; de kifelé menet kivette – anyám évekig mesélte ezt a hősies sztorit.

Másodgenerációs kitelepített vagyok, ami azt jelenti, hogy közvetlenül nem voltam érintve a kitelepítésben, de szüleim mindennapi beszélgetései mély nyomot hagytak bennem.

• Az egyik legmélyebb, hogy édesapám, aki a Pozsonyban élő édesanyát a rajongásig szerette, nem mehetett el édesanyja temetésére. Nem kapott útlevelet.
• Egy másik élmény: 1966 nyarából, minden részletre pontosan emlékszem. Hatéves vagyok, édesapám elvitt pár napra a határ menti Helembára, ahol ismerőse, Feri atya plébánoskodott. Stúrovóban szálltunk le a vonatról, és kettőnket, a hatvanéves férfit és a hatéves kisfiát egy cementlapokkal borított üres várakozó helyiségbe kísérték. Apámnál ugyanis kéziratok voltak. Apám érthetően jól tudott szlovákul, és éppen a határőröknek készített egy szlovák-magyar szószedetet. Ezt találták gyanúsnak. Órákon át várakoztattak minket, én éhes és szomjas voltam, de a határőrök csak a szószedettel voltak elfoglalva, hogy vajon milyen módon veszélyeztetheti az államhatalmat.
• Már nagyobbacska voltam, amikor ugyancsak apukámmal Pozsonyban voltunk, rokonainknál, megmutatta a Szent Mihály-templom mellett egykori szülőházának helyét, és amikor felszálltunk a vonatra, apám szeme könnyes lett, azt mondta: lehet, hogy utoljára látom Pozsonyt. Én akkor ezt nem értettem, de ma már értem.
• És anyámmal kapcsolatban is van hasonló történetem. Édesanyám 2013-ban, 89 éves korában halt meg. Az utolsó hetekben kórházban volt, már nem sokat érzékelt a világból, csak egy-egy szót mondott, de a gyerekeit megismerte. Mivel nem nagyon lehetett vele beszélgetni, az utolsó nap (akkor még nem tudtam, hogy az utolsó) képeket vittem be a kórházba. Családi képeket, valamint egy könyvből az érsekújvári gimnázium fotóját. Azt hittem, hogy fogalma sem lesz róla. Anyámról a legutolsó emlék, hogy a régi fotót nézve azt mondta: Érsekújvár. Talán ez volt az utolsó szava az életben.

Azért hoztam személyes példákat, mert biztos vagyok abban, hogy minden hazáját kényszerből elhagyó, kitelepített embernek megvannak ugyanezek a történetei. Amit az antropológus nyelvész ehhez hozzátehet: a szülőföld nyelve, az anyanyelv, a szülőföld neve, tája, az első emlékek azok, amelyek legmélyebben rögzülnek emlékeinkben, tudatunkban, és folyamatosan ott vannak, és halálunk óráján ezek jönnek elő. Sokan leírták, hogy a harctéren haldokló katonák az édesanyjukat hívják…

Második generációs kitelepítettként távolabbról nézem az eseményeket, de antropológus nyelvészként igyekszem mindent értelmezni is. A legfontosabb, hogy a konkrét eseményeket, történéseket nem szabad feledni, ezekről beszélni kell. Szüleink talán nem beszélhettek ki mindent, ezért helyettük is. Édesanyám reszketve adta át nekem Ujváry Zoltán néprajzkutató könyvét: Szülőföldön hontalanul – 1946/47 telén a csehszlovák kormány által Csehországba deportált mintegy 40 ezer magyar kálváriájáról. Anyámék is tanúi voltak: pár óra maradt a búcsúzásra, és menni kellett. Anyámnak iskolatársa volt Luzsicza Lajos későbbi festőművész, aki az Ifjúságom, Érsekújvár című könyvében így emlékezik: a frontról visszatérve ez várta: igazolóbizottság, reszlovakizálás, jeges Ipolyon való átszökdösésm cseh- és morvaországi deportálás, lakosságcsere, kitelepítés… Az igazolóbizottság rafinált nyelvi próbára teszi az állampolgárt: „Mondja el szlovákul a Miatyánkot!” Luzsicza emlékiratában a legszomorúbb az elvesztett táj fájdalma: „A szülőföld elhagyásának fájdalma végigkíséri az ember életútját…”, „Boldogok, akik ott élhetnek, ahol megszülettek…” Tudjuk, mi következett: A fájdalom cselekvésre sarkall: „kinek-kinek a maga módján küzdenie kell az évszázadokon át együtt élt két nép megbékéléséért…”

• A kitelepítettek emlékezéseiben van egy visszatérő motívum. Az állatok. Mindig az emberről beszélünk, az emberek fájdalmáról, de bizony ott van az elvett, otthagyott állatok iránti fájdalom is. A magyar ember ugyanis szinte gyermekeként szereti az állatokat. Jezsó Ákos felvidéki trilógiájában 2017. Megyek a túlra, 2017, Mécses a ködbben, 2021, Éjfélre kialszanak a lángok, 2025) írja, hogy Lokira, a kutyájukra nem vonatkozott a kitelepítés, nem vihették magukkal. Ekkor a kutya átúszta a Dunát, és csatlakozott a családhoz. – A mi családi emlékeinkben is van hasonló történet: a kutyát ott kellett hagyni Csehszlovákiában; a vagon már Magyarországon sokáig vesztegelt egy kitérőn, és a kutya felbukkant – vagyis követte a kitelepítettek útját.

Érthető okokból érzékeny vagyok a felvidéki hírekre, eseményekre, irodalmi és nyelvi vonatkozásokra. Olvastam Görgey Gábor: Volt egyszer egy Felvidék című könyvét, láttam a Nemzeti Színházban Lukácsy György dokumentumdrámáját Esterházy Jánosról, a Jelentés a magyar nyelvről könyvsorozatban folyamatosan közlök jelentéseket a felvidéki magyar nyelvről, Máté László, Balassa Zoltán tollából. Gál Sándorral életének utolsó éveiben is leveleztem. És véletlenül sem hallgatok egy olyan szlovákiai magyar nyelvészre, aki fölvetette, hogy a demokrácia jegyében a felvidéki állami magyar nyelvváltozatnak akár külön nevet is lehetne adni.

Sokszor érzek magamban megmagyarázhatlan ellenállást. Nem tudom elviselni, ha bárki bántja a határon túli magyarokat. Nem tudom elfogadni, hogy hiába a nemzetközi és nyelvi jogok, de a jogfosztottág folyamatos, Európa pedig hallgat.

• Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág…

Egy másik, immár valóban az antropológus nyelvész tudományos megfigyelését jelentő mozzanat, de ezt most a író-festő Luzsicza Lajostól idézem:

• „Korábban természetes volt, hogy tiszta szlovák környezetben is megőrizhető volt a magyar anyanyelv – ma már a saját családomtól tudok példákat arra, hogy az unoka már nem tudja magát megértetni a nagyszüleivel.”

Ezzel pedig elérkeztünk a harmadik generációhoz. A harmadik generáció már csak homályosan emlékezik; és az anyanyelve is megváltozott, esetleg meg is szűnt.

Úgy hozta a sors, hogy Anyám halála utáni napokon vonattal Pozsonyba kellett utaznom, Érsekújváron át. Voltaképpen ez volt a búcsúm anyámtól, néztem a Nyitra folyót, amelybe kamaszlányként majdnem belefulladt. Néztem az Újváron felszálló embereket, hallgattam beszélgetéseiket, kerestem őseimet… De már nem találtam senkit.

Szüleim jogfosztottak lettek, ha ez öröklődik, akkor én is. És ma is vannak újabb és újabb jogfosztottak. Nem tanul az emberiség.