Nyolcvanadik születésnapján köszöntötték barátai a budavári Szent György fogadóban 2026. október 11-én. Ebből az alkalomból közöljük az író rövid esszéjét, valamint a vele korábban (2007-ben) készült interjút.

Gulay István: Sztriptíz vénülő kéjenceknek

Belenéznek a fiaim, némely barátom is a képembe, és azt kérdezik: „Milyen érzés nyolcvanévesnek lenni?” Hát milyen lenne? Próbáld ki, majd megtudod! Testvérbátyám azt írta e-mailben, hogy üdvözöl a Nyolcvanasok klubjában. Visszaírtam, hogy szerény ember vagyok, kissé túlzónak tartom a nyolcvan évet, kevesebbel is beérném.

A nyolcvan év nagyon sok. A családi történetek nagy része még a 19. századból való, a gyerekeim meg mintha cirkuszi előadás friss élményéről beszélnének, órákat tudnak vitatkozni a 21. század szédületes, akrobatikus produkciójáról, az AI-ról, a mesterséges intelligenciáról.

Anyai nagyapám, aki Kutas-pusztán, egy tanyán nőtt fel, s nyugalmazott postaigazgatóként halt meg Hódmezővásárhelyen, elmesélte nekem meggyszedés közben, hogy gyerekkorában lucernakaszáláskor arra lettek figyelmesek, hogy az Orosházára vezető úton maga az ördög száguld két keréken. Nekilódultak felé kaszával, vasvillával, hogy elpusztítsák. A kerékpáros túlélte a támadást.

Apai nagyanyám arra emlékezett, mint gyermekkora nagy élményére, hogy a székelyföldi Meggyesen, a szülői házban délutáni kávézás közben hallgatták a rádióból áradó cigányzenét, egészen sötétedésig. Kipirult a képük a gyönyörűségtől. Akkor aztán megszólalt az egyik nagynénje: „Vigyétek ki azt a masinát a pincébe, zárjátok rá az ajtót, mert éjszaka kijönnek a cigányok a dobozból, s mind leöldösnek bennünket!”

Amikor a szovjet hadsereg bevonult Kolozsvárra, a szüleim átmenekültek Magyarországra, Hódmezővásárhelyre, édesanyám szülővárosába. 1953-ban édesapám áthozatta oda az özvegy édesanyját. Megélte Gagarin űrrepülését („Ördög az ember!” – nyugtázta a nagy esemény megtörténtét.) Hatvanéves jócskán elmúlt, mire televíziónk lett. Volt akkoriban egy igen jóképű férfi bemondó, szerelmes volt bele az ország valamennyi hölgye. Az én székely nagyanyám is.  Ha a bemondó beszélt a képernyőn, nagyanyám kinyitotta a szekrény ajtaját, amögött öltözött át hálóruhába: ne gyönyörködjön az a kéjenc beszéd közben az ő testében.

Egy nyolcvanéves öregember, amikor egyedül marad az emlékeivel, úgy érzi magát, mintha sztriptízt mutatna be. Ezt is várják tőle. Leplezze le magát, mit csinált azalatt a temérdek idő alatt. Mosolyogtunk elődeinken, ki is nevettük őket. A borzalmakat, amiket átéltünk, igyekeztünk elhallgatni. Bálint Sándor, a híres szegedi néprajzos írta le a népi reagálást a szörnyűségek elkövetőire: „Istenöm, ezért is möghalt az édös Jézus!” Így dolgozták fel a lelki traumákat.

Elsején, amikor születtem, a fiaim vacsorára hívtak. Még ötvenévesek sincsenek. Előttük az élet. Ami fantasztikus! Hát nem az? Nem lelkesítő? Mobiltelefon, internet, mesterséges intelligencia. Nagyfiam kipiruló arccal magyarázta, hogy az „éjáj” (AI – vagyis mesterséges intelligencia) valóságos rabszolgájaként dolgozik neki.

• Apukám, felraktam a laptopodra már vagy két éve. Szoktál vele beszélgetni? – fordult váratlanul hozzám.
• Nem. – Válaszoltam.
• De miért nem? – kérdezte.

Mármost mit mondjak?

Mondtam az igazat. Azt, hogy úgy jártam, mint a székely nagyanyám a tévébemondóval. Túl szemérmes vagyok ahhoz, hogy egy géppel beszélgessek. Ha rajtakapnak, kiröhögnek, gúnyolnak majd, mint a magában beszélő falu bolondját.

1991-ben, amikor Bálint fiamat kivittem New Yorkba Püski Pista barátomhoz angol nyelvre szoktatni, felfigyeltem arra, hogy kis emberek a fülükhöz tartva valamit, hangosan beszélnek a járdán. „Mit csinálnak ezek?” – kérdeztem Pistát. „Telefonálnak. A vietnámiak imádják. Ez olyan, mint az új játékok. Divat, aztán egy idő után elunják. Nem lesz jobb tőle a világ” – nyugtatott meg.

Hát, ahogy körülnézek, azt látom, tényleg nem lett jobb.

Itt a sztriptízem vége. Fussatok el véle.

„Minden élet mágikus, realista és abszurd…” Vásárhelyiség, csomorkányizmus, színírás
Gulay Istvánt kérdezi Balázs Géza

Gulay István A tehetség komédiái című, öt szatirikus kisregényt tartalmazó kötetének bemutatója 2017. március 23-án volt a Püski Könyvesházban (Bp. Krisztina krt. 26.). A most hetvenéves Gulay István ötvenéves írói pályájának összegzéseként is felfoghatjuk a Püski Kiadónál megjelent kötetet, amelynek olvastán arra gondolhatunk: utat nemcsak veszteni, de találni is lehet. Prózájában egy egészen egyedi, s talán éppen ezért reflektálatlan magyar írói út bontakozik ki, az aprólékos, szociográfikus mélység és az abszurdig, groteszkig emelkedő magasság. Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Gelléri Andor Endre csodálatos, „mágikus” prózájának jelenkorig vezető (ám kissé visszhangtalan) folytatása. A kisregények az elveszett tehetségek panoptikumai. Azt járják körbe, hogy a tehetség hazánkban: sors vagy átok? A könyvbemutatón szóba került Gulay István másik nagy munkája, a Püski Sándor könyvkiadó hagyatékát feldolgozó három kötet, amelyet Püski Istvánnal közösen készített. Valószínűleg nem véletlen, hogy Püski Sándor életútját is szemlélhetjük úgy, mint a „tehetség komédiáját”. A békési zsellércsalád gyermeke páratlan életutat járt be az alföldi falutól New York-ig, és vissza Budapestig.

BG: – Írói pályád korán, 19 éves korodban indult a Tiszatájban. Ennyi a termés?

GI: – 1965-ben bocsátott írói pályára Mocsár Gábor a Tiszatájban két fiatal szegedi tehetséget, Ördögh Szilvesztert és engem. Tőlem a Kis Cartouch című novellát közölte. Mindkettőnk munkája vihart kavart a megyei pártbizottságon. Szilvesztert másik gimnáziumba kellett menteni, én megúsztam annyival, hogy a jövőben figyelni fognak rám. Körülbelül egy év múlva megjelent egy elbeszélésem A sókristály nagy napja címmel. Egy fiú rendetlen életéről szólt, ahogy azt a rumlis asztal közepén álló sótartóból látja egy sókristály. Hát ez téboly! Illetékes helyről jött is a figyelmeztetés. Akkor mondta édesapám, jó lesz, ha gondolkodom rajta, hogy felköltözzem Budapestre. Csongrád megye, Szeged nem igazán alkalmas hely egy írónak. 1968-ban kerültem fel a fővárosba. Megkerestem Vaád Feri bácsit meg a többi szerkesztőt, akik pesti lapokban közölték a novelláimat. Meglepődtek, hogy egy ö-zve beszélő, bajuszos fiú áll előttük. Sokkal idősebbnek gondoltak. Becsületükre mondom, nem fordultak el tőlem, továbbra is vállaltak. Az írószövetség titkára, Fábián Zoltán személyében még új mesterre, támogatóra is találtam. Vidéki voltam, népi származéknak számítottam, de abban az időben ez nem számított hátránynak.

BG: – Elég rég volt…

GI: – Igen, és azóta sok víz lefolyt a Dunán. Riporterkedtem, sok lapnak dolgoztam. A sült pesti hírlapírók utáltak vidékre menni, én meg kimondottan szerettem. Gyűltek az élmények, amelyek egy idő után kisregényekbe kéredzkedtek.

BG: – Stílusodat a népi irodalomhoz húzó aprólékos, szociográfikus megfigyelés és az abszurd, groteszk, fantasztikum egyaránt jellemzi. Ez lenne a mágikus realizmus?

GI: – Kovács Sándor Ivánnak Mocsár Gábor mutatott be Szegeden. Tőle tudtam meg, hogy amit művelek, az „mágikus realizmus”. Én nem tudtam erről. Úgy írok, ahogy a világot látom. Szerencsémre Fábián Zoltán, Kristó Nagy István, Alexa Károly felfigyelt rám, sőt Kiss Gy. Csabáék is. Az írószövetségben már mozgolódott az új nemzedék, megalakult a FIJAK (Fiatal  Írók József Attila Köre). Kiss Gy. Csaba, Kovács István és mások elhatározták, hogy szorosabbra fonják a kapcsolatot a szomszéd országok irodalmával. Csaba engem ajánlott a tervezett útiesszéket tartalmazó kötet Csehországot bemutató szerzőjének. Három hónapos ösztöndíjat is kaptam. Végül az én irodalmi útirajzom címe került a kötet borítójára is: „Keleti Golf-áram”. Tehát nem csupán szépirodalmi könyveim jelentek meg. Kiadtam például harmincvalahány feltaláló portréját, ami komoly sikert aratott, szó volt róla, hogy a Szépirodalmi Kiadó ösztöndíjat ad a Magyarország felfedezése sorozatban megjelentetendő szociográfia megírására. Sajnos végül nem én, hanem Mezei András kapta meg a feladatot. Összesen tizenöt-húsz kötetem jelent meg, sok minden érdekelt, a népi építészettől az absztrakt művészetig terjedően. Ez kissé heterogénné is tette az életművemet.

BG: – Melyik a legkedvesebb műved?

GI: – Íróilag legérettebbnek a Jos, a házi légy című kisregényemet tartom. Ebben már a Nemeskürty István-féle filmgyári „zseniképzőben” tanultakat is alkalmaztam. Rengeteg érdekes és különös helyzetet kidolgoztam benne, törekedtem a filmes hatásra, a történet többrétegűségére. Sokak szerint az Alföldi Antikrisztus című munkám a legjobb. Ehhez remek illusztrációkat készített Swierkiewicz Robi. A könyv első kiadásában azonban nem jelenhettek meg, mert a rajzok hátterében Nagy-Magyarország térképe sejlett fel, emiatt revizionistának minősítették őket. Swierkiewiczet 1968-ban ismertem meg, attól kezdve lenyűgöz a művészete. Ő kaposvári, kimondottan modern művész, én mégis érzek benne Munkácsyt, Kohánt, Endre Bélát, például a színeiben. Gyakran használja azt a zöldet, ami a vidéki polgári szalonok kanapéjainak bársonyzöldje. Ez mágikus hatással van rám… Hihetetlenül szenzibilis alkat. Ha majd a NASA felveszi a kapcsolatot az első űrlényekkel, akik a képíráshoz hasonlítható színírással kommunikálnak, nincs kétségem afelől, hogy őt fogják tolmácsul választani.

BG: – Szülőfölded Hódmezővásárhely. Kisregényeidben emellett Szeged, Kiskunfélegyháza és Budapest is szerepel, életed fontos helyszínei – egyébként érdekes módon kissé párhuzamosan a veled csaknem egykorú Temesi Ferencével…

GI: – Hódmezővásárhelyen nőttem fel. Ady „paraszt-Párizsnak” nevezte. Németh László itt fedezte fel a „csomorkányizmust”, amely egy különös szellemi-lelki-tudati állapot. Ez ugyanúgy egyénít minket, vásárhelyieket, mint a székelyeket az észjárásuk. Temesi a „szögediséget” érti, érzi és írja, én a vásárhelyiséget. Ferivel különben gimnazista korunk óta ismerjük egymást, egyszer elmentünk együtt a temető mellett lakó jósnőhöz. Ő nem messze lakott tőle. Mármint a jósnőtől. De egyedül nem mert elmenni hozzá. Hiszed, nem hiszed, a hófehérre meszelt tornác könyöklőjén érkezésünkkor egy fekete kandúr macska kúpozta a hátát. Máig kísért a látvány, de arra nem emlékszem, milyen jóslatot kaptunk. Temesi nagyon nagyot dobott a szegediség (egyfajta alföldiség) feltárásával. Mint Szenti Tibor, Hódmezővásárhely tudós szellemi néprajzosa, aki a vásárhelyi néplélek, szemlélet, „mágia” megfogalmazója.

BG: – Kisregényeidből sugárzik a magyar vidék, hagyomány elvesztésének fájdalma…

GI: – Pedig igazán nem jajongok miatta. Szeretem az Alföldet, a hagyományait, de belátom, hogy a világ változik. Igyekszem megtalálni, meglátni a humorát annak, ahogy az új keveredik a régivel. Ez lehet a magyarázat az írásaimban megjelenő abszurdnak, fantasztikumnak.

BG: – Alapos filológiai munkával három kötetben feldolgoztad, magyaráztad, közreadtad Püski Sándor hatalmas életművének dokumentumait, köztük szinte bizalmas, politikai megjegyzéseket, személyes pénzügyi adatokat tartalmazó iratokat. Milyen cél vezetett ezzel?

GI: – Püski István, Sándor bácsi legkisebb fia csaknem ötven éve a legjobb barátom. Ő digitalizálta édesapja hatalmas hagyatékát, s ő, valamint testvére, Püski László kért fel annak feldolgozására. Irdatlan nagy, több tízezer darabos anyag. Két évig küzdöttem vele. Püski Sándor majdnem száz évig élt. S az élete egyszerre realista és mágikus, fantasztikus és abszurd… Rádöbbentem, hogy ez a munka éppen nekem való.