Meddig vezetnek a nagy „erdélyi székely magyar” nyomai?[1]

Gazda József 90. születésnapjáról megemlékezve pár villanásnyi híradás jutott a tőle indult kovásznai Kőrösi Csoma rendezvények idei hetének (03. 23‒28.) témáira. Jelentőségük itt is többet érne. Ám most a tudományos ülésszak nyelvi-kulturális létkérdései kötnek bennünket. Vannak ilyenek.

Akikről szó lesz: Gazda József, Simai Mihály, Ódor László, Sántha Attila, Bakk István, Czeglédy Katalin, Csáji Koppány László, Kónya Albert Attila, Kónya Albert Attila, Ferenczné Szőcs Éva

Az írás előzménye: https://mnyknt.hu/kovasznan-osszeertek-a-tudasok-36-korosi-csoma-sandor-napok/

A székely szótárak és az eurázsiai szemhatár

Sántha Attilának a szibériai vengerkák-ról tartott előadása távlatosabb volt, mint amiről szól(ni akar)t. Különösen azzal a szellemi alkatháttérrel, akinek őt ismeri, aki ismeri. Szavait hallgatva Ódor László barátom járt a fejemben. Két, irodalmi világérzékelésbe hajló nyelvészlelkület. Mindkettőt vonzza az ingovány. „Érthetetlen módon” ‒ mondanám, legalább is azok számára, akik vagy csak nyelvészek, vagy csak nyelvművészek (írók, költők). De Sántha Attila meg Ódor László egyszerre mindkettő. Ezért mindketten irodalmibb mélységekig értik az anyanyelvet és nyelvészibb mélységekig írnak irodalmat. E „nemszaktudós / nemszakköltő” szellemi ötvözettípus legtisztább nemtő-je tán az idén 91. évébe forduló Simai Mihály, a legszebben író 21. századi magyar nyelvművész-költő[2].

Ódor Lacival együtt voltunk fiatal nyelvészek a közgazdaságtudományi egyetem nyelvi intézetében. Ifjú apukákként kutattuk a gyermeki anyanyelvtanulás titkait, a családi kétnyelvűséget, a történelmi nyelv- és kultúraövezeti érintkezéseket. Írtunk irodalmat, együtt szédültünk bele a rendszerváltási külpolitika zavarosába. Ő svájci nagykövet lett, én még időben partra evickéltem. PhD-disszertációját a Felső-Közép-Duna-menti magyar-német történelmi érintkezési övezetről írta, ahonnan a Géza-kori magyar-bajor kiegyezéssel (997) vonták ki az avar-besenyő-székely határőrnépességet, de azok nyelvi hagyatékát az 1867 utáni, magyar-osztrák „kiegyezéses” nyelvészetünk német jövevényszórétegnek minősítette a magyarban! Ő is írt szótárat, mert nem elégítette ki az „akadémiai”[3].

Sántha Attila is hasonló szellemi alkat, de ő nem alföldi református kivitelben, hanem székely lelkülettel. Költő, író, nyelvész. Terem sodró, feltartóztathatatlan lendülettel, mint a megáradt Olt, felhőszakadás után. Ahogy legutóbb futólag beszéltünk, épp külön élt a családjától, négy kiadatlan könyve után az ötödiken dolgozik. Még arra sem érkeztünk, hogy „rendesen” összeölelkezzünk, hogy megérezzük egymás szíve dobbanását, a másikért. Pedig 2021-es, nekem dedikált verskötetét, mint villámcsapást értem meg. Gyermekeim is, mikor utánam kézbe vették. 2004-ben megjelent „28 dekás” Székely szótára után 2019-re megtermette a „kétkilósat”. Le kéne kissé lassítani, vélem, de nem tudom, lehet-e a száguldó Oltot, amely nem csak törmelékporongokat épít. Magát is rombolja. Szótárainak legszívesebben külön nyelvészfórumot szentelnék[4], mert iszonyú messzire vezetnek.

Eurázsiai kiterjesztési és elmélyítési kísértések

A kovásznai tudományos ülésszak panelbeszélgetés-éből kerekasztal lett a zárónapon Gazda József hatására. Tárgyát a rendezők nem fektették le előre, de az körvonalazódott, hogy főleg a Csoma-életműkutatás hatékonyságát segítő ötleteket vártak, s nem is annyira olyan gondolatokat, amelyek eddig a Csoma-életmű kapcsán, annak szellemében vetődtek fel jövőfeladatként.

Noha Bakk István magyarságtörténész méltatásával Csoma-emlékérmet kapott dr. Czeglédy Katalin, az eurázsiai turáni népek és nyelvek rendkívül termékeny szakírója, az „önigazgató” kerekasztal résztvevői bizalmatlanul fogadtak minden eurázsiai témakiterjesztést, hivatkozva a romániai egyetem- és szak-akkreditáció drágaságára és túlbonyolítottságára.

Ugyanakkor fontosnak ítélem az igényt, amely a nemzetközi tudományosság által „tudott”, de magyarul nem ismert Csoma-művek közkinccsé tételére vonatkozik. Annál inkább, mert töredékes történelmű hazánkban[5] a rendszerváltások fordulatait követve a tudományos „emésztés” is felületes: „begyűrűznek hozzánk, ismertetődnek” az új tudományos hullámok, de elmélyült feldolgozásuk, beépítésük ritkán esik meg, mert ezt már egy új rendszerváltás és annak új tudományos hullámai elsodorják. Csoma néhány írása, írja Csáji Koppány László a 2026. évi konferenciakötet hátlapján (ISSN 1842-9645) „…nyelvészeti munkáin kívül máig számot tarthat figyelmünkre, mivel a 19. század első felének szokásaiba, kultúrájába enged bepillantást … Ezek eredetileg angolul jelentek meg … célszerű volna digitalizálva nyilvánosan elérhetővé tenni Csoma összes írásának magyar fordítását.”

Megjegyzem, a kultúrantropológuson nem kérhető számon az egyensúlyos figyelem igénylése a kultúratárgyú Csoma-írásoknak és „nyelvészeti munkáinak”. Tudomásom szerint utóbbiak műfajilag szintén többrétűek. Ekkénti értékelésük is elmaradt. Nem áll rendelkezésünkre tibeti-angol szótárának sem angol lexikológiai méltatása, sem ilyen(n)ek magyar nyelvű beépítése a hazai lexikológiába. Szintén nem fésülte még át senki Kőrösi Csoma néptörténeti indítóoka szemszögéből sem ezt a lexikológiai elsődleges és másodlagos nyelvészeti anyagot, de ezen túli, nyelvészetinek vehető írásait se. Harmadsorban kiderülhet, hogy a még ezután magyarra fordítandó kultúrantropológiai „nyersanyag” is tartalmaz számunkra értékes nép- és nyelvtörténeti adalékokat, netán az egész eurázsiai térségre vonatkozólag.

„Sűrített lassú tudások”

„Külön” rendezvény keretében, Csomakőrösön kapta meg a tudós társaság az „Ígét” a tudomány és más világi hívságok hiábavalóságáról, itt koszorúzták meg fenséges-szép ünnepségen Kőrösi Csoma grandiózus mellszobrát. Szintén „csak” konferencia-kísérő eseménynek tűnhetett a kovásznai Kádár László Képtárban a Lassú tudás című, 2026. évi Csoma képzőművészeti tárlat ünnepélyes megnyitása és eredményhirdetése is. Nem tisztem a tárlat értékelése, de nem véletlen tekinthette kemény dió-nak az alkotását Kónya Albert Attila, sepsiszentgyörgyi elsődíjas művész se. Magam jó ideig ácsorogtam előtte, láthatta. Mikor búcsúzóban hozzája léptem, s rámosolyogva megszorítottam a kezét, kedves segítőkészséggel biztosított: „Meg akarom írni a sajtóban, hogy mit is jelent…” Már nevetve ölelkeztünk össze: „Ne törd magad! Nem elég, hogy megcsináltad?! Én nyelvész vagyok. Valamikor gyermeknyelvkutató is. Értem. Szívből gratulálok!”

A dió lassú gyümölcs. Ma tudjuk csak igazán, mennyi korai fagytól, szélvihartól kell megmenekülniük a nővirágoknak, mekkora szerencsével kell találkozniuk a porzó dióbarkákkal, hogy picinyke dóiígéretek foganjanak meg idejében való találkozásukból a gyenge hajtásvégeken. Mennyi jégverést, kártevőt, betegséget kell átvészelniük, míg jobb években többjükből, rosszabb években csak kevesükből kifejlődnek a fénylő burkú, gyógyerejű diócskák az illatos, óva árnyékoló levelek között. És aztán mennyi víz kell a gyökereknek, mennyi áldott napfény az Égre terebélyesedő koronának, míg egyszer csak repedezni, hasadozni kezd a burok, és peregni kezdenek a sietősebb diók. A többi a fölkerekedő fecskék, gólyák előtt is rejtegeti titkait. Csak a már alábbra ereszkedő napsugaraknak engednek bepillantást a burkok, és mutatják boldognak-boldogtalannak, hogy mit is rejtegetnek.

Ám aki azt hinné, hogy a szelídbarnás diótermés fűbe hulltával már tudja is a titkot, az téved. Mert a titok tovább bújócskázik. A dió a vele hullongáló levelek alá, rögök mögé, ereszcsatornákba, folyókák medreibe bújik, elvárva, hogy keressék. A dió, amit tán rendesen nem is így kéne írnunk, hanem úgy, ahogyan mondjuk, hogy „dijó”, mert ő valóban díj! Az ember díja a gondért, a vízért, a féltő gondoskodásért, a vele való munkáért. A lelassulásért, ahogyan gyerekeinkkel, szeretteinkkel együtt körbevesszük a kipergett termést a konyhaasztalon, hogy réges-régi történeteket, igazmeséket mesélgetve éjszakákig találgassuk a titokzatos dióhéjakat feltörögetve: milyen gyönyörűséges-jóságos dióbél-királykisasszonyok is laknak a tündérpalotákban.

Akik majd fénylőzöld karácsonyfák díszei, sütemények, ünnepi percek megédesítői lesznek. De még a házaik is örömet fognak szerezni gyereknek, szülőknek, hisz téli esték lavortenger-hullámain ringó csónakocskák lehetnek, amelyek pici csuhétengerészeket, lányokat, babákat vihetnek át a túlpartra… Ezek a szeretet-tudások fogannak, növekszenek és érnek meg a diófaágak végén márciustól október-novemberig. Éppen egy gyermekvárásnyi idő alatt, aki e kilenchónapnyi idő alatt az anyatest csodaburkában épp egy emberéletre elég szeretetre lesz képes. Alább Kónya Albert Attila beszédes Szótár-a:

A könyvtudás, ha szeretettudás

Ugyancsak nem föltétlen nyelvész-szájba kívánkozó téma lenne az ugyanitt megejtett kötetbemutató, a 2025. évi Kőrösi Csoma Sándor emlék-konferencia előadásait összegyűjtő könyv bemutatása, a legilletékesebb, a szerkesztő, Ferenczné Szőcs Éva által. A könyvtári azonosítóját a hátsó borítón is megismétlő kötet az előoldalán a megjelenés évszámát, 2026-ot viseli. A világosan, egy pillantásra átfoghatóan szerkesztett tartalomjegyzék 2. oldala alján az is kiderül, hogy ez a könyv a 32. tagja a Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület sorozatának. Lassú, türelmes, könyvtárnyi termés!

Amitől mégis nyelvész-szájba kínálkozik a kötet, sőt az egész sorozat, az a feltűnő ízlésessége, igényes kivitele, gondos lektoráltsága, helyesírási hibátlansága. A szerkesztőasszony a számítógépes programok, a mesterséges intelligencia korában se veszi le kezét a könyv esztétikai-nyelvi minőségéről. Jól tudja, hogy a Könyv akkor születik meg, amikor alakjában, minőségében és tartalmában eleget tesz a könyvszerű, írásbeli nyelvi közlés hagyományos követelményeinek. Akkor is, ha ezeket még nyelvészeti kiadványok se mindig tartják ebben a teljességben.

Emiatt kell megvédeni a tudományos fanyalgóktól a szép kötet tartalmait is, akik a 32. kötet írásait a megjelentetés által még nem tartják annak, amilyen tartalmi csoportok neveit írták föléjük. Tény: az előfeltevéses, ideologikus tudomány akkor se válik tudománnyá, ha tolvajnyelvével, szakzsargonja ködeivel képes megfosztani a tudományban bízó embert a tisztánlátástól. Attól, hogy meglássa, mekkora is tulajdonképpen a tudományosság ‒ nemritkán a nagyképű ‒, tudományoskodás mögött az igaz tudományos teljesítmény, a saját hozzáadott érték, a tudományerkölcsi tisztaság foka.

A székely rejtély

S itt kell szóba hoznunk valamit, amit nagyon pontosan kéne értenünk. A „többségek” fennsőbbségtudatát a kisebbsége(i)k irányában. Azt a normatív, szabályzó viszonyulást, amellyel a magabiztosan népeket és néprészeket adó és vevő hatalmi politika legalább a világháborúk óta tekint a mesterségesen gyártott kisebbségi csoportokra. Annak ellenére, hogy e csoportok sokkal inkább egymásba lapolódó, egymásba ágazó-gyökerező „érintkezési csoportok”, semmint kisebbségek. Ezért írtam, s hiszem ma is, hogy a „kisebbségek” nyelvi-műveltségi életét ma sem az „anyanemzeti központokból” kell „írányítani”. Engedni kell élni, hatni, alkotni őket a maguk életerejéből, kölcsönhatásaik lendületéből egymás és az ún. nemzeti központok között. Ezt egykor úgy fejeztem ki, hogy „az anyanemzeti többségek a kisebbségeik segítségére szorulnak.” Az életerőt kell támogatni.

Most, amikor végül a kovásznai példa mentalitásbeli vonatkozásait érintem, a „székelység” mibenléte se kerülhető meg. Az a nyugtalanító kérdés, amely Kőrösi Csoma Sándort is útra sarkallta. Arra a székely szellemi sajátságra próbálok utalni, ami itt egy magyar anyanyelvű és műveltségű népágazat geomágneses mélységeiből fortyog föl mind önmaga, mind gyökerei, mind teremtett világbeli küldetése, hozzárendelt tájtestvérei és sorsosai iránt.

Emberibb lesz mai, mindinkább eltévedő világunk, ha ezekhez az alapkérdésekhez összerezzenések és álságoskodások nélkül tudunk viszonyulni. A „székely intenzitás” lehet tán (Kőrösi Csoma Sándorra is gondolva) az a felső fogalom[6], amelyet ilyen tárgyú jövőbeni gondolkodásunk sztrádájaként kezdhetünk egyszerre több szakaszon kikövezni, egymás felé.

A szerző: Dr. Győri-Nagy Sándor PhD, Kiskunmajsán élő nyelvész-kultúrökológus ny. tanszékvezető egyetemi docens

[1] https://mnyknt.hu/kovasznan-osszeertek-a-tudasok-36-korosi-csoma-sandor-napok/

[2] Lásd: Győri-Nagy Sándor: Két Hazám. Simai Mihály Találkozások c. költeményéről József Attila Hazám-jával összevetve magyartanároknak. In: Módszertani Közlemények, 2014. 55. évf., 8‒27., és Győri-Nagy Sándor: https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-kozneveles/simai-mihaly-eperszedo-szel

[3] Ódor László: Balázs beszélni tanul, 1980.; Aki megáll, megtartatik. (kéziratban maradt, 1980-as években írt) könyve Odr Ibul, magyarrá lett török katonáról.; Ich liebe Wörter. „Képes” német-magyar szótár. 1990-től több kiadásban.; továbbá számos idegennyelv-pedagógiai, kétnyelvűség- és kultúratudományi írása folyóiratokban.

[4] Sántha Attila sokrétű alkotómunkájára inkább csak a Wiki rá vonatkozó cikkével utalok itt: https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1ntha_Attila; Annak okát, hogy az Ágtól ágig verseket külön kiemelem, fönt jeleztem. Kis- és nagy székely szótárának pedig számos tudományos okból jár megkülönböztetett figyelem.

[5] Lásd: KATONA Imre: Folyamatosság vagy megszakítások? Népi kultúránk több ezer éves modellje. 11‒19. In: Kelemen J. (F.Szerk.): Kétnyelvűség. Nyelv- és kultúrökológiai szaklap. Pszicholingva, Szada, 1995/III. évf., 4.sz.

[6] Lehetséges alfogalmai közül itt csak a székely segítőkészséget említem. Érte legalább Ferenczné Szőcs Évának és Konnát Ritának tartozom köszönettel.