2026. március utolsó hetében[1]. Utoljára 2001-ben jártam előadással a Kárpát-kanyarban, a romániai magyar pedagógusok meghívására. Az erdélyi magyartanárok érdeklődve hallgatták az „anyaországi nyelvészt”. A végén megkérdezték azt is, mint vélekszem a sumér-magyar nyelvrokonságról. Óvatos válaszom nem nyerhette meg a tetszésüket, mert többé nem hívtak. Az idei Csoma-Napok A magyarság szimbólumai című tudományos ülésszaka befogadta tömörítvényemet, noha már a címében is többszörös tabutörés lapult. Idemásolom:

A magyar nyelv mint jelképrendszer ‒ a maga helyén. Kulcsszavak:néptörténeti tájállandó; tájhatás, testérzetek nyelviesülése

A kovásznai Csoma Napok 2026-os konferenciatárgyából adódik a magyarság legtermészetesebb jelképrendszere, anyanyelvünk egészleges szemléletének igénye[2]. Hogy leváltsuk a nyelvelméletet, amellyel önismeretünket tévútra vitte egy terjeszkedő civilizáció, az alávetett másodrangúak közt jelölve ki helyünket térben és időben. A „szak”nyelvészettel együtt, mely elszakítja a nyelvtől a kultúrát, a nyelvnek értelmet adó egészleges jelentéstartományt. S a kettőt a teremtett környezettől, amely közös hatásközegként képeződik le kultúrában és anyanyelvben.

Meg kell szabadulnunk a pozitivista nyelvszemlélettől, amely a nyelvet puszta formának tekinti. Egy minden szintjén zeneileg szerveződő nyelvben elvitatja a hangtól a jelentéshordozó képességet, pedig épp e ponton ‒ a tej/tájhatások érzetforrásain át ‒ válik emberi rezgévé, nyelviesül, lesz fogalommá a teremtett környezet. Itt, és nem a darwini majom mind virtuálisabb fejlődéselméleteiben rejlenek a nyelvtudomány legizgalmasabb kérdései, mind történeti, mind egyedfejlődési szinteken.

A virtualitást mégis pártolom. Nem pótolja a tapintást, de helyben-tapasztalásra ad módot-időt, míg együtt okosabbak nem leszünk. A Trianon utáni nyelvpolitikák, a nyelvi jogokért való, hasz(on)talan alkudozás helyett a virtuális nemzetegyesítés-gondolat megengedi a szülőföldön maradást és boldogulást. A nyelvi jogokra alapozott remények sem a Kárpát-medencében, se másutt Európában nem gátolták meg a kisebbségi anyanyelvvesztést, ám a térfoglaló többségek kultúra-, anyanyelv- és környezetromlását se. Élettörvény, hogy károsul, aki károsít.

A virtuális nemzetegyesítéssel valóságosan is szülőtájában marad a táj szülötte. Gyermekei a tájkulturális jelképek közvetítésével teljes vertikumában „fogják” a kultúrközösség múltjához, jelenéhez tartozó tájhatásokat, s vállalhatják önként a szülőföldből fakadó, szent terheket[3]. Így és ott van jövőjük. Tájállandójuk impulzusait érzékeik útján, édesanyjuk testhangszere segítségével, anyanyelvük hangzenei olvasztótégelyében magyar hangzós alapokká ötvözik. Agyuk így ágyaz meg egy föltár(hat)atlan „törzs-” és egyedfejlődési úton járó anyanyelvnek, amely végtelen jelképhalmaz. „Kis-Csomáink” a legkisebb Teremtés-szeletből indulnak el a kultúrközösség táguló néptörténeti léptékei felé. De a végső, határszabó titokküszöb ott van a legnagyobbak előtt is[4], híjuk bárminek.

Előadásomat a Magyar Anyanyelv- és Kultúra-tulajdonosok Közössége (MAKK) nevében tartom (https://moef.hu/mof-eki/makk/rolunk/index.html). Kovásznára 25 év után[5] jövök, előmozdítandó a békeképes szövetségkötést anyanyelvünk[6], kultúránk[7], Teremtés-szeletünk[8] szent hármasegységben kezelésére, fenntart(hat)ó megbecsülésére. Hogy mások is ezt tehessék ‒ a maguk helyén. (GYNS.)

Mentegetődzés

Alább mellőzöm a 3 napos ülésszak „hagyományos” szemlézését. A „sima” programismertető nem „engedné át” a rég nem tapasztalt tudományos élményt. Ezért a maga mondandójának avatott közreadását a szerzőkre hagyom, s e sorok olvasóinak a 2027 áprilisában megjelenendő kötetig ajánlom a kitartást. Higgyék el, megéri.

Egyebek közt azon „össztudományi többlet” miatt, mely Kőrösi Csoma Sándor kapcsán már akkor zavarba ejti a szaktudóst, ha csak az írott médiából tájékozódik róla. A „nyelvész, tibetológus” ugyan korrekt besorolásnak tűnik, ám annál kevésbé tudjuk felfogni ennek a nyugtalan életútnak az eredetiségét, eredményeit, netán okait, mennél többet olvasunk róla, s félek, akkor is, ha tőle, mai fejünkkel. Különleges tehetségét az az eredettalány sejteti meg leginkább, ahogy ő nevezte magát: „székely-magyar Erdélyből”.

Arra az „összművelődési többlet”-re meg utalni se bátorkodom, amellyel a szülőhelyet, Csomakőröst is magában foglaló Kovászna város apraja-nagyja tisztelgett az egyhetes jubileumi rendezvénnyel a „nagyra nőtt” fiú emlékezete előtt. Ne hozzuk magunkat végképp zavarba „itthon”, az egyelőre biztonságosnak és felelőtlenül herdálhatónak tűnő maradék hazában, amelyet nem átallunk magunkról ”Magyarország”-nak nevezni. Különösen azon külhoni testvéreink füle hallatára, akik tudják is, mit kell tenni érte, hisz minden nap veszélyben forog minden, amit magukénak mondanak ott, ahol elvitatják nyelvi-műveltségi-teremtés-szeletbéli honosságukat.

Itt csak (tán) a nyelvészeket érdeklő vonatkozásokról szólnék, mert hihetetlenek azok a kristálytisztán zengő, „laikus” énekkarok, gyermekrajz- és felnőtt-művészeti tárlatok, néptánccsoportok, amelyekben még a cigánytáncokat előadó székely fiatalok sem „autentikus”: kanalas-köcsögdudás kísérettel járták a sorstárs-táncokat, nem „leszállva hozzájuk”, de „magukhoz emelve” őket értékeikkel. Ezt a tiszta „együtt-élni-akarást” ne támogassa Európában kulturált állami hatalom?!

Mikor megannyi Kis-Csoma nődögél ott, Székely-Mikó színvonalon képzett, régi iskoláikba tanárnak visszatérő, zseni fiatalok? Pirult az orcám, mikor a „nemnyelvész” előadók közt olyan PhD hallgatót hallottam akadémiai szintű tudományossággal előadni, eurázsiai népismereti tudást hozva az önfelejtő, de önhitt Európába, akiknek rendesen egyetemeken volna a helyük?!

De ma, jaj, nehogy elmenjenek itteni legmagasabb képzési helyeikről ‒ a líceumokból, lelketlen „felsőoktatásokba” ‒, „Belhonba”, „Mag-Európába”, „Mese-Amerikába”! Készítsék inkább gyönyörű végvidékeiken helytállni, megmaradni, hűnek lenni az utódokat, ahogy a doktortanonc „táltosleányt” is még egykor volt líceumi tanára készítette föl a konferencia-remeklésre.

A Vasmese-eset

A tudományos ülésszak fontos társrendezvénye volt a kovásznai moziban az Artikon Stúdió kísérleti dokumentumfilmje és Csáji László Koppány kultúrantropológus-forgatókönyvíró bemutatása. A teltházas közönség az ülésszak előadóiból, a szervezőkből, Kovászna város és testvértelepülései képviselőiből, egyházi és politikai vendégekből, a helyi liceisták tömegéből került ki.

Beigazolódott a szervezői szándék, hogy a gyermekrajzpályázat mellett (élet)korszerű, tudományos-tanító kínálat is érje az iskolás évjáratokat. A gyermektöbbség láttán várható volt a maradéktalan siker. A film alapsztorija egyszerre volt hasonló a magyar népmesékéhez és a nyers valósághoz: a királykisasszonyt a háromfejű sárkány tartja fogva, s csak különleges vasnyílhegyekkel lehet legyőzni.

Itt fordult komoly tudás- és munkapróbába a történet! Honnan vegyék a gyerekhősök a vasat, mikor azt se tudják, mi fán terem? Hogy készüljön a három nyílhegy, mely elpusztítja a gonoszt?! Hál’ Isten, akadtak ifjú apukák, akik fölkerekedtek a hegyekbe vasércet ásni, hutát építeni, vasat olvasztani, kovácsolni a gyerekekkel. A vállalkozás nem kis veszélyek és tanulságok mellett illő mesei sikerrel járt.

A film utáni kérdések, megjegyzések nyomán az is kiderült, hogy nemcsak a hegyek gyomra rejt minálunk ősidők óta vasat. A hegyekből lefutó gyors vizek oldott vasa is újraércesedik a völgységek, messzi alföldi tájak pangóvizeinek iszaprétegeiben, „fuszujkaforma” gyepvasércként. Kiolvasztása sokkal kisebb hőt igényel, kovácsolása egyszerűbb, mint a „hegyivasé”.

Gömöri János „vasrégész” 1990-es évekbeli tudása a gödöllői Szent István Egyetem közvetítésével most jutott el Budapestre és mindjárt Kovásznára is a nyugati gyepű vidékéről a mai Háromszékbe. Azon székely ivadékokhoz, akiknek elei ezernyi évvel ezelőtt Bulcsú Horka kópházi bányagödreiben maguk ásták a gyepvasércet, olvasztották, kovácsolták belőle nyílhegyeiket, s lőtték is ki a magyarság visszatelepedését veszélyeztető német hadakra félelmetes nyilaikkal, hogy a nyugati határ megszilárdultával a keleti hegyeken gyújtsanak új őrtüzeket.

Ma már kevesen tudjuk, hogy a Kárpátok öve nemcsak hegyeivel óvta a Magyar Királyságot, hanem háromszoros védgyűrűvel: egy magas, tagolt, sziklás hegykaréjjal, és egy-egy, legalább ennyire ellenségakasztó mocsárövezettel kívül-belül. Ennek szigetein, hátságain katonailag jól szervezett, egymással hírláncba fogott székely őrfalvak védték a hátországot az ártó szándékok ellen.

A Vasmesének tehát még nincs vége. Hiányzik a hegyitérségekhez tartozó mocsárországi láncszem. A fiatalok képzelete elindult, várják a folytatást. Csáji László Koppány kultúrantropológus és az Artikon Stúdió nagy sikert aratott, szövetségeseket szerzett, és sok-sok felelős munkát a jövőre. Reméljük a kultúrkormányzat is meglátja a maga feladatait ebben a sorban.

Kovászna a nyugtalan Kárpát-karéjban

A Vasmese Kőrösi Csoma Sándor szülőhelyén összehozta a Kárpátok és az alpi „üveghegyek” elővidékeinek magyar történelmi lakosságát a belső-alföldi tájak kultúrtörténetének kérdéseivel. Úgy, ahogy az „természettől” összetartozik. Nem véletlen, hogy a 2026. évi tudományos ülésszakon egy természettudós kezdett elmélkedni Székelyföld helyneveiről[9].

Nem egyszerű persze úgy megkísérelni akár a székelyföldi, akár a teljes Kárpát-medencei földrajzi nevek eredetrendezését, hogy egyrészt e téma ideológiamentes rendezésére még senki se hajlandó, másrészt nincs is rá alkalmas módszerünk. Harmadrészt a tájak átrendezése is oly intenzíven történt meg, hogy a megnevezés nem is szembesíthető a megnevezett tájjal, mint névadásvezérlő jeggyel.

Kovászna esetében is abból a tájökológiai alapjegyből mint tájtörténeti tényből kéne kiindulnunk, amit Goethe a Faust-ban így fogalmaz: „A hegy alatt mocsárvidék”…. Aktivista germán főhősével így folytattatja: „… terjeszt kórt! Csapoljuk le![10]… Ám mi most úgy, hogy: ahol mocsár van, ott sokféle élelem és védelem is terem, egyebek közt fegyvergyártásra alkalmas gyepvas is.

Gömöri János alpokalji gyepvas-régészeti feltárásai[11] és Ambrus Tünde e szempontból is beszédes, székelytizes telepeinek térképei[12] megerősítik egymást. És mi „véletlen”: pár nappal Kovásznáról való hazaérkeztünk után a Kossuth Rádió déli harangszava Csíkmadarasról, az Olt völgyéből szól, ahol az ezernyi éve a keleti gyepüre költözött székelyek helyi vasbányái az 1800-as évek végén merülnek ki.

E nedves, Kárpátok-lábi gyepütájba esik Kovászna környéke, mely még mai lecsapolt, átrendezett tájalkatában is magyarázza nevét. A háromtagú magyar helynévből több rétegben „bányászhatók ki” a kétségtelenül magyar névadás tájkulturális bizonyítékai. Lássuk a három réteget: kov+ász+na.

A –na kéthangú helynévképzőnk. A N+A hangképlet mindkét eleme külön-külön hangjelentéssel bír, de együtt beszédes képzői jelentést alkot. A N hangképzési érzetjelentése a megtapadás, az együvé tartozás. Az A-jé a tartamosság, a tartósság, bensőségesség. Együttes jelentésük a tartós, bensőséges összetartozás. Tájnévi képzőként tehát egy adott tájszelet lakottságának jelzése, a megnevező közösséghez való tartozása, hozzárendeltsége.

A N hangképzési érzetjelentése (tapadás, összetartozás) a képzésintenzitás mozzanatának eltérései mellett „internacionális”, ezért többek között helyjelentésekben nemcsak a szláv nyelvekben, hanem a világ összes nyelvében is megvan (Lásd: Borodino, München, Zágon…) Ezért aligha kell akár szlávokkal, akár ősgermánokkal, akár saját eleinkkel utólag betelepítenünk a világot.

Csakhogy a „Kovászna” helynévjelképnek nemcsak a legfelső, „lakott hely” jelentésrétege magyar, különösen a sajátos „A”-hangi nyomatékkal, hanem a második kulturális jelentésrétege, a „kovász” is. Nem vesződve ideologikus állításokkal, vizsgáljuk meg, hogy mit tud a tájban élő ember a maga élőtájáról, s annak érzékelt tájhatásaiból mit, miért és milyen érzethidakon visz át névadó jegyként kultúrkörnyezete más elemeire, pl. a kenyérsütéshez ősidők óta használt kovászra?

A hegyalji mocsarakban halak, háziállatok után dagonyázó gyepütáji székely férfiak, fiúk, a nedves táj termette gabonából őrölt lisztet kenyérré dagasztó nők, leányok ugyanazt érezték visszaigazolva testérzeteikben: a képlékeny életközeget. Ez a táj és a tájban született kultúra elemei közti érzethíd vezeti az életjelentőségű tulajdonságok egymáshoz rendelődését a táj és a táji műveltség nyelvében.

A kovász is életjelentőségű nyelvi-kulturális elem. Ez a dagasztott kenyértésztából kiszakított, ősi „élesztő”. A „boltvilág” előtti közösségek asszonyai, lányai mind ismerték. Életfontossága miatt különleges kezelést igényelt. Kiszáradását a következő kenyérsütésig elkerülendő, előbb tenyérben összenyomkodták, sima felületűvé gyúrták, lapogatták, majd tiszta ruhába tekergették, melegen betakargatták, s cserépedényben, fonott vesszőkosárkában, tiszta, levegős, védett helyen tárolták.

Így akár egy hét múlva is tejjel, langyos vízzel fölpuhítható, az új tészta lisztelegyébe keverhető maradt. A magyar főnév mindkét megnevezési jegye jelen van a szóban: a kov– gyök a tömörítés, gyűrés/gyúrás, ütögetés mozzanatát, az –á+sz mindkét hangjelentése a térben/időben kiterjedt eltartást, használhatóságot jeleníti meg a gyökjelentésekben.

A Kovászna „kovász” szótöve tehát egyszerre utal a művelt táj mély ismeretére, kenyéradó, védelmező voltára, hegyalji, egykor süllyedékes, puha talajára, melyben itt meg kellett teremnie a gyepvasnak is, amely a hegyekből lefolyó, itt megülepedő vizekből a határőrök számára helyileg megújuló, elégséges utánpótlást termett a fegyvergyártáshoz is.

Míg tehát a bőséges talajnedvesség a helynévben a „kovász”-szal az elégséges élelemtermelésre, a harmadik kulturális jelentésrétegben a kov– gyökkel a hámorok nélkül, könnyen megmunkálható, gyepvasalapú, kovácsoló lágyvasfeldolgozásra utal. Hogy e két jelkép együttes jelenlétére a helyi magyar vizuális műveltségben is rámutassunk, tegyük ide a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban fényképezett Cserey-címert (Imecsfalva):

Ím, egyben a próbája is annak, amiről a tudományos ülésszakon a magam előadásában beszéltem, s tudományos pályámon nem először írtam. Remélhetőleg, ez az előadás is meg tud jelenni a többi elhangzottal együtt a 2027. évi köteteként annak a példamutató könyvsorozatnak, amelyet a 90. életévét éppen 2026. április 8-án betöltő, szintén „csodaszékely” (kézdivásárhelyi) Gazda József, és Ferenczné Szőcs Éva meg kiváló alkotóműhely-társaik gondoznak a magyar kormány odafigyelő támogatása mellett. S ez nem a reklám helye, hanem az intésé: nem felelős és nem magyar kormányzat az, amely az értékőrökre nem vigyáz!

A szerző: Dr. Győri-Nagy Sándor PhD, Kiskunmajsán élő nyelvész-kultúrökológus ny. tanszékvezető egyetemi docens

Jegyzetek

[1] És nem „összecsaptak”. Lásd: Záhonyi A. 2025. évi írásának mottóját, 316. In: Dr. Gucsik A./Ferencziné Szőcs É. (szerk.): Kőrösi Csoma Sándor ‒ A magyarok és Európa.

[2] https://mnyknt.hu/gyori-nagy-sandor-visszatekintes-a-magyarok-xi-vilagkongresszusanak-magyar-nyelvi-konferenciajara/, ill. https://moef.hu/pdfview/makk/kozlesek/anyanyelvunk-aranyalmafaja-kialtvany-az-anyanyelv-tulajdonosi-jogokert.pdf.

[3] Gazda József: Visszanéző (Előszó helyett). 7‒8. In: Kőrösi Csoma Sándor ‒  A magyarok és Európa. KCSKME, Sepsiszentgyörgy, 2025.

[4] Halasy-Nagy E.: Az elhallgattatott Kőrösi Csoma Sándor. 449‒459.

[5] (GYNS): A magyar nyelv és Kárpát-medencei (nyelv)környezete a globalizáció korában. Kovásznai előadás. (RMPSZ, 2001)

[6] Győri-Nagy Sándor: Kultúrjelentések nyelviesülése: a hang és az érzet, a gyök és a képzet. In: Életünk. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat. Kőszeg/Szombathely. 2011/3‒4: 152‒173.

[7] A kultúra „… a tájban élő s ahhoz a természet részeként alkalmazkodó ember közvetlenül természet vezérelte  viszonya az éltető környezethez”. (GYNS): Kultúrökológia. Cultural ecology / Műveltségélettan. 12. Gödöllő, SZIE KTI Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszék, 2001., ill. Magyar Ökoszociális Fórum Európai Kommunikációs Intézet, Kiskunmajsa, 2013.

[8] A tájállandóról (GYNS): Kultúrökológia, 2001/2013: 66.

[9] PAPUCS András: Mennyire szlávok Székelyföld helynevei?

[10] Goethe, J.W.: Faust. St. 225. Teil II.,Reclams Universal-Bibliothek, 1968.

[11] Gömöri J. Sopron és Somogy vármegyei avar és honfoglaláskori vaskohászat-régészeti kutatásairól, rovásírásos fúvókaleletéről, lásd neve alatt az interneten egyebek közt: http://smmi.hu/publikaciok/regeszet/2000/2000_gomori.pdf

[12] Ambrus Tünde 238. In: Dr. Gucsik A./Ferencziné Szőcs É. (szerk.): Kőrösi Csoma Sándor ‒ A magyarok és Európa.