(Budapest, 2024. augusztus 17-18.)

Miután Balázs Géza nyelvészprofesszor nem vállalta a szervező bizottság elnöki tisztét, a teendők ellátására én kaptam felkérést. Kultúrökológus-nyelvészként, a volt Szent István Egyetem Kultúrökológiai és Környezeti Kommunikációs Tanszékének alapító tanszékvezetőjeként „Egy békeképes nyelv- és kultúraelmélet felé” címmel jelöltem ki a nehéznek ígérkező rendezvény irányát és legfőbb célját. A fordulat, amelynek igénye a régtől anyanyelvi polgárháborús viszonyok közt élő Magyarországon először fogalmazódott meg, örömmel jelenthetem: elkezdődött.

Már magán a konferencián, amelynek 17 előadója közül csak egyetlen egy akart „három szöget beverni a finnugrizmus koporsójába”, kárpótlásul a sok évtizedes délibábozásért, dilettánsozásért, tudománytalan-amatőrözésért. A jobbára 70-90 fős hallgatósággal együtt mindenki belátta, hogy a béke ott kezdődik ‒ amint a csólyospálosi ember mondja ‒, hogy „van igaza” mindenkinek. Aki a maga kizárólagos igazságának tudatában önmagán kívül mindenkit elutasít, az önmagát zárja ki.

Másképp fogalmazva: a dogma szaktudományos belügy. Ki-ki olyan dogmákhoz és tabukhoz tartja magát, amilyenekhez akarja. Csak másokat ne akarjon ezekhez tarta(t)ni, mert az már erőszak. S hogy az erőszak mire vezet, legkésőbb mára, világháborús veszedelemmé sűrűsödött, sunyi szövevényében vergődve minden gondolkodó embernek meg kell látnia.

Az erőszak ellen nem „föllépni” kell, hanem kizárni magunkból és magunk közül. Ez a pozitív hangulat uralta mindvégig a Magyarok XI. Világkongresszusának magyar nyelvi konferenciáját, amelynek „csöndes társrendezője” a Magyar Ökoszociális Fórum által életre hívott „Magyar Anyanyelv- és Kultúratulajdonosok Közössége”, a MAKK volt. Alapítóinak ebbéli hitét mindenki osztja: a nyelvi erőszaktevőkkel is meg kell értetni végre, hogy anyanyelvünk és kultúrtartalmai nem az övék. Létezik egy minden „szak”-ma és „szak”-politika fölötti szuverén, amelynek sokmillió ember a közös tulajdonosa. Úgy hívják, hogy „magyar nyelv”.

Ez a senkit és semmilyen épelméjű gondolatot, nyelvi megérzést el nem utasító, megfontolni kész anyanyelvtársi alapállás uralta a konferenciát, lett légyen a megszólaló akár felkent nyelvész, akár mérnök, csillagász, matematikus vagy statisztikus, beszédtanár avagy művész. Indulatokat csak a koporsószegecselőnek sikerült kavarnia, de azok se mondandójának lényege, közelítésmódja, mint inkább negatív kivételnek számító kiszólásai miatt kerekedtek.

A konferencia előadásait nevek említése nélkül értékelem. Méltatlan lenne fölösleges bántódásokat kelteni olyanokban, akik jövőépítésre alkalmas értékeket hoztak előadó-, hallgató-, s hozzászólóként. Ha itt főleg ezeket nevesítem, esetleg elkerülhetetlen, villanásnyi szembesítésben más értékekkel, azt nem csak összegzési kötelességből teszem. A jövőben kívánatos együttműködési szabályok és keretek jelzésére is.

A fő vízválasztó a fejlődéselmélethez való viszony volt, amely a nyelvideológia, a kutatásmódszertan és a következtetések érvényességi kérdéseiben mutatkozott meg. De a materialista fejlődéselmélet alapján állók is hoztak a kötelező „ősrobbanáson”, a „primitív ősemberen”, a „föltételezett alapnyelven”, „kezdetleges múlton” inneni meglátásokat, módszertani, vizsgálati és modellképleteket, amelyek előmozdíthatják a mai nyelv- és kultúraszemléleti mozgástér közös kitágítását.

Örvendetes volt a nyilvánvalóan teremtéselméleti alapon állók részéről az, hogy túlléptek a kifejtetlen ‒ és ezért mára a hívők számára is sajnálatosan kiürült ‒ vallási képekre való utalásokon, és így hatékonyan vettek részt a teremtés, a teremtett ember és jelrendszeri tartalmai értelmezésében. Fölvetett kérdéseikben ők voltak azok, akik a „titok” tudományos hozzáférhetetlenségének jelzésével a mindentudó, szórványosan akár szabadkőműves, világmegváltoztató megnyilatkozásokkal szemben határozottan, ám békeképesen álltak ki.

Ezzel éppen e fogalom jegyében meghirdetett konferencia el is érte egyik legfontosabb célját: békeképesen, egymást kiegészítve került egymásmellé két, eddig kibékíthetetlennek, vagy csak egyikük elvtelen, kikényszerített „kompromisszum-készsége” mellett elképzelhető nyelv- és kultúraszemlélet.

A magyar nyelv földrajzi és időbeli vizsgálati terének hallatlan kitágulása volt a másik legnagyobb vívmánya ennek a konferenciának. Az eddig „tudományosan elfogadható” szűk földrajzi tér határai mostantól tudományosan kötelezően, adatoltan tágultak ki a Jenyiszej-menti székely rovásjelek, illetőleg a szicíliai és a tarszosszi feliratok magyar olvasatának szakirodalmi ismertetésével.

A „Tamana”-jelenség újólagos fölmerülése is termékenynek bizonyult, hisz azonnal több megközelítést vetett föl a mai világcivilizáció hullámverésében a Föld egészén szigetszerűen szétszórt őskultúra-maradványok, nyelvzárványok, vagy a nyelvéletkor vonatkozásában. A korábban „engedélyezett”, pár évezrednyi nyelvvizsgálati időtér immár évezredekkel aligha mérhető időtávokra nyúlt. Mindez az eddiginél nagyobb óvatosságot, tudományos felelősséget ír elő a kutatásnak a „feltételezések” kezelésében és a múltmegjelenítés módszertanainak megválasztásában, a történelmi érintkezési térségek mai állapotainak, „eredményadatainak” (közös, békeképes) megítélésében, a jelen és a jövő számára is.

Ez egyben jelenti azt is, hogy „a tudományosságra” hivatkozva elzárkózni semmilyen jelenség vizsgálatától többé nem szabad, még akkor sem, ha arra egyelőre „nincs hipotézisünk”. Hacsak azok, akik eddig a tudománytalanság vádjával vagdalkoztak, nem akarnak maguk az egykor oly kedvelt vád vétkébe esni.

A XI. Világkongresszus nagy nyelvészeti újdonsága egy rejtőzködő régiségünk fölfedezése és magyarra fordítása volt, köszönhetően egy kicsiny, de fáradságot nem ismerő, MVSZ-körüli csoportnak. Fischer Károly Antal / Anton Karl Fischer, sváb honfitársunk 1917-ben Németországban megjelent, zseniális könyvéről van szó. Vezérelőadás harangozta be a Világkongresszus augusztus 15-i nyitórendezvényén, nyersfordítása bemutatását pedig a zárónapra tervezték. Végszerkesztett, gondosan lektorált kiadása 2024 végére, 2025 elejére jelenhet meg, főbemutatója nyelvészeti nagyrendezvény keretében várható.

Addig is a nyelvi konferencia előadáskötete kapható az MVSZ-székházban (Budapest, V., Semmelweis u. 1-3.) A publikált anyagok jól tükrözik azt a szellemet, amellyel a konferencia előadói feszélyezettség nélkül léptek túl az eddig oly félelmetesnek tűnő nyelvészeti tabukon, mint a „közmegegyezéses” jelentéstulajdonítás Saussure-i elvén, vagy a „semmiből valami: jelentésnélküli hangok” pozitivista dogmán. Magától értetődően, ahogy a ködnek egyszer csak föl kell szállnia…

Az előadáskötet burkában megjelent „Világmagyarság” c. folyóirat 1‒2. összevont száma után az immár önálló 3. szám közöl hamarosan ismertetést a Fischer-könyvről Vajta Dénes tollából, illetőleg a könyv „A magyar nyelv” c. fejezetét eredetiben, németül, és most már magyarul is.

Kiskunmajsán, 2024. augusztus 20-án

AZ ÍRÁS FOLYTATÁSA AZ E-NYÉK-EN: https://mnyknt.hu/gyori-nagy-sandor-mi-a-baj-az-anti-finnugrizmussal/