A félárú retúrjegy (2 forint

20 fillér) a Bük–Csepreg távra,

a rácsos ablaknál megváltva,

a szocializmusra jókor int.

Nincs bliccelés, szorongó izgalom

akad; egyedül most először

utazom. Még jó, hogy előtör.

Meghúzom magamat a fapadon.

Ős vicinális volt-e vagy motor?

Mindegy: a nyoma sincs sehol már.

Felszámolta a népi kormány.

(Nincs áthallás, ha így hivatkozol.)

A régi utazási etikett

szerint nem zárkóztunk magunkba,

teló nem volt, a csöndet unta

a nép, kályhában izzott a brikett

a kocsi közepén, míg trécseltek,

kártyáztak, néztem őket. Így volt.

Nem is kívánhattam jobb hintót.

Szűk negyedóra, és máris: Csepreg.

Jenő bátyám – állomásfőnök – várt,

az emeleten volt lakásuk,

ahol vendégeskedtem náluk.

Játék közben az idő gyorsan szállt.

Aztán elpilledtek, én meg verset

írtam, ennél is naivabbat,

megvan még: gyenge, mint a harmat,

aminőt fabrikálhatott gyermek.

Jó volt az úgy! Bólint mai énem,

s versben a félárú retúrjegy

retrospektíve, íme, úr lett,

s vele a kor: a gyermekkori éden…

(Kép: vasutallomasok.hu)