H. TÓTH ISTVÁN (Budapest) – ZÁMBÓNÉ KIS-ILLÉS MAGDOLNA (Kiskunhalas)

Ismerünk egy – mára talán kissé el is felejtett – Weöres Sándor-művet, amit figyelemfelkeltésül helyeztünk ide, megismerésül ajánljuk a világban szerte élő magyarságnak. Úgy véljük, hogy időről időre igényeljük az ilyen ringatást, az ilyen hangulat-átölelést. Rögvest álljon itt maga, a befogadásra, elfogadásra, újra és továbbmondásra váró költemény, Weöres Sándor minden bizonnyal mások számára is szépséges verse, a Ringató.

 Weöres Sándor: Ringató

 Énekszöveg Bárdos Lajosnak

Hold-szötte, halk este, szép gilicemadár,

surranj a fészkedbe, szép gilicemadár.

Két szárnyad ernyeszd le, mig hüvös az éj,

majd szállj a napfénybe, szép gilicemadár.

Szalla szana, szalla szana, szélben zene szól,

béka hangja, száz bogárka zsong a csalit alól.

 

Tó habja ringat ma, fönn kerekül a domb,

mély völgybe nád-cserje, fönn galagonyalomb.

Csöpp sajka ringat ma, benne zene dong,

nem flóta, nem hárfa, csak mezei doromb.

Szalla szana, szalla szana, szélben zene szól,

béka hangja, száz bogárka zsong a csalit alól.

 

Mézecske, lépecske, gombszemü kicsi lány,

szunnyadj a bölcsőbe’, gombszemü kicsi lány.

Szunnyadj te, álmodj te, rád virul a hold,

lágy tejre ébredj te, gombszemü kicsi lány.

Szalla szana…

Már első áttekintés után is egyértelmű lehet az olvasónak: kétségtelenül klasszikus énekszöveggel találkozhatott a varázslatos költői nyelven verselő Weöres Sándor jóvoltából. Akinek ajánlotta, vagyis dedikálta nyelvművészünk ezt a Ringatót, ugyancsak klasszikusnak nevezhető a magyar művelődéstörténetben, a világ kórusművészetében, ő nem más, mint Bárdos Lajos.

Van-e magyarul verset olvasó, aki ne ismerné ezt a nevet: Weöres Sándor, aki ne hallotta volna még: „Bóbita, Bóbita álmos…”? Aligha! Weöres Sándorról és költészetéről nem lehet elégszer szólnunk, vagyis szüntelenül szem előtt kell tartanunk a magyar Rimbaud életművét. Költőnk forradalmat vitt végbe költészetünkben, amikor alanyi költőből számtalan alakot magára vevő próteuszi alkattá lett. Csodagyerekként indult Weöres Sándor – ő a magyar Rimbaud.

Babits Mihály a Nyugatban közölte a tizenöt éves fiú verseit. Kodály Zoltán megzenésítette a kamasz Weöres Sándor Öregek című költeményét. Weöres Sándor a 20. század legsokoldalúbb magyar költője.

Aki csak töredékesen ismeri Weöres Sándor életművét, tegyük fel, hogy csak a Magyar etűdöket olvasta, tudja azt betéve, az is megállapíthatja, hogy költőnk ezoterikus és meglehetősen sajátos mítoszvilágú. Még az úgynevezett töredékei, szösszenetei, négysorosai, vázlatai, az egysoros versei is elgondolkoztatók, vitára késztetők, értelmezésre mozgósítók. Kutatási tapasztalatok bizonyítják, hogy az Egysoros versek című Weöres Sándor-alkotások aforisztikus tömörségű mondatok. Hosszan lehet őket elemezni, a velük összefüggő filozófiai és/vagy a köznapi olvasói élményeket sorjázni, de azt mindenképpen megállapíthatjuk: talán éppen ez a megrendítő tömörség a varázsuk. Ki ne ismerné: A dal madárrá avat vagy Tetteid medre: életed, ugyanígy A mindenség a szemedben fészkel és másokat.

Weöres Sándor elmélyült tűnődésre indító paradoxonjai, meghökkentő szókapcsolatai mellett az önálló életet élő egyedi szóösszetételei is irodalmi remekművek. Legyenek példáink: Jelenléted messzeség, A szaladó kutyának száz lába van, vagy a Fehérség elsüllyedt feketeség, a De mi táplálja a köveket? filozofikus kérdés és Az öröm borzalma mellett a Bánatszanatórium, Az anyaság hiánycikk, valamint a Tyúkszemtanú, a Tettbimbó meg, Az erőtlen győz, a néma beszél, ahogyan lehetne még más is a Weöres Sándortól való teremtő igazságból.

Bárdos Lajos Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas magyar zeneszerző, karnagy, zenetudós, érdemes és kiváló művész, aki Kodály Zoltán tanítványa volt. Őt tarthatjuk a világhírű magyar kórusművészet egyik legkiemelkedőbb egyéniségének.

28 évesen óraadó tanár lett a Zeneakadémia egyházkarnagy-képző tanszakán, később a középiskolai énektanár- és karvezetőképző, valamint a zenetudományi tanszék tanáraként tanított. Tantárgyainak – modális és romantikus összhangzattan, a legújabb kor zeneelmélete, stilisztika, prozódia – anyagát maga dolgozta ki és elsőként tanította is Magyarországon. Szívügyének tekintette a magyarországi énekkarok számának és színvonalának növelését; szervezéssel és új kórusművek komponálásával is segítette őket. Emellett előadásokat tartott, az ország különböző városaiban megrendezett versenyek zsűritagjaként szakmai tanácsával segítette a kórusokat.

Repertoárja a reneszánsz zenétől a kortárs zenéig terjedt. Gazdag zeneszerzői munkásságát (kb. 600 mű) népdalfeldolgozások, misék, motetták, költők verseire írt kórusművek, színpadi és drámai kísérőzenék, dalok, hangszeres művek alkotják.

Gondolatok a Weöres-i Ringatóról

A figyelmünk fókuszában álló Weöres Sándor-költemény formai megjelenése kis bölcsőt formál a maga 3 versszakával, ahogyan körbeöleli az olvasót, illetőleg a vershallgatót úgy, hogy puha fekhelyét középen (2. vsz.) kapcsolja a jobb (1. vsz.) és bal (3. vsz.) oldali védelmező szakaszokhoz.

De maguk a versszakok is különleges alkotóelemek!

A megszokott négysorosok itt megerősítést nyernek további két sornyi hömpölygő refrénnel, mint a biztonságot adó puha vetett ágy – egy lágy zongorafutam –, amely pille könnyű új takarót kap ajándékul. S ebben a fenséges jutalomban háromszor is részesül az olvasó, valamint a vershallgató.

Hogy mennyire ringató Weöres Sándor Ringatójának a versszövege?

Lássuk rögvest az első strófában a magyar szerelmesek egyik leggyakoribb szimbólumát, a gerlét, a gerlicét, a gilicét. A versbéli madár az éjszaka titkában surranva Beethoven Holdfény-szonátáját idézi, és a „szalla szana” ritmusára pördül, röppen, dúdol és átkarol.

A második szakaszban ott a tó habja a csónakkal. Vele ringatózik tovább a flóta – hárfa – doromb triója, amelyből a refrén szisszenő alliterációja (Szalla szana, szalla szana, szélben…) perdíti odább a mélységből magasra törő zenekart.

A harmadik versszak a gombszemű kicsi lányt és a bölcsőt hozza az olvasó elé. Mindvégig a szerelem mámorító varázsáról van itt szó, ráadásul a beteljesült szerelem erejéről, hiszen a metaforikus-szimbolikus első kép: a gerlice-jelenet után a tó-képpel az élet vizére utalás bomlik ki erőteljesen zenei hanghatásokkal átszőve, hogy azután a bölcső és a benne ringatott gombszemű kicsi lány az új életet ünnepelhesse az olvasóval együtt.

Bízva lelkünk húrjainak rezzenésében, a költő ránk hagyja a versritmust lezáró „szalla szana” éneklését, annak örök zengését, ezzel szimbolizálva a generációk egymást követő hagyományőrzését, dalban megfogalmazását, ritmikájának életritmussá dalolását.

És ott van mindvégig az érintés, az ölelés, a gyengédség, az elbűvölés, az elbájolás, az elringatás – ezek egyenként is, hát még együttesen átélve, mennyire az Élet, a Szerelem misztériumát ünnepelik… És kell ez nekünk: ifjaknak és érettebb korúaknak is, mert az ilyen ringatás ősenergiákkal ajándékozó.

Minden túlzás nélkül felfedezhetjük az első képben a levegőt, a másodikban a vizet és a földet, a harmadikban a tüzet, és így vetül elénk a négy őselem: a föld, a víz, a levegő és a tűz. Hogy erre a tudásra szükségünk van-e, hát bátran vallhatjuk meg: hogyne, hiszen ezek óvása, féltése, őrzése és karbantartása növesztheti bennünk azt a hitet, jogos reményt, miszerint gyermekeink és unokáink is élhető, éltető világban ringathatják szerelmüket, gyermekeiket és unokáikat – ezáltal lesz végtelenné és reménytelibbé mindennapjaink láncolata földi létünkben.

Ha a verszeneiség szempontjából vesszük szemügyre Weöres Sándor Ringatóját, rögvest láthatóvá-érezhetővé lesz a csodálatos zeneiséget teremtő időmértékes verselés:

Hold-szötte, halk este, szép gilicemadár,

–       –  U   –     – U    –   UUU  U  –

surranj a fészkedbe, szép gilicemadár.

–   –   U  –    –   U     –   UUU  U  –

Ha önmagunk elvarázsolására is készek és képesek vagyunk a verszene segítségével, áldott jóvoltából, akkor folytassuk tovább ezt rövid–hosszú szótagok által teremtett skandálást (= versritmizálást), mert megéri. Ritmikájával muzikalitást ébreszt, és egy szimfonikus zenekar lendületes erejével táncol a sorokban. Szívdobbanásként hajt minket a megbékélés, a nyugvópont felé.

Hát nem gyönyörűséges az első versszak 3–4. verssora által teremtett ellentét: az éj és a nappal, az éjszaka elernyedése és a nappal hevülése, a hűvösség és a melegség váltakozása? Mennyire vágyjuk mi, emberek ezt az elragadtatást, ezt a megnyugtató és biztonságot teremtő ringatást!

Ugyanilyen erős ellentétezés feszül a második szakaszban is: a lent–fönt és a domb–völgy fogalompárok által teremtve. A kulcsszó a ringat, kétszeresen is jelenlévő, mindeközben hangszerek kavalkádja, színes muzsikája andalítja az olvasónak erre a versre érzékennyé lett lelkét. Természetesen nem érzékenyítő (mennyire nem jó ez a magyar szó!), hanem fogékonnyá, befogadóvá, odafigyelővé, elfogadóvá tevő ez a hanghatás, ez a jelentésvilág.

Ugye, nem lesz vita közöttünk abban, hogy a harmadik strófa csupa ízesség, csupa édesség, csupa mézittasság? Hogyne lenne az, amikor efféléket mondunk a kisdednek: édesem, cukrocskám, mézecském és hasonlókat, lásd még magyar tájegységeink gyönyörűséges szavait szerte a Kárpát-medencében! A bölcsőben (gyerekkocsiban, kiságyban) ringatott kisgyermekek édes-mézes tejillata valósággal könnyeket előcsaló, és mennyire tudunk örvendezni az ilyen találkozásoknak, hiszen minden újszülött, valamennyi kisgyermek az Élet folytonosságának a boldogságot varázsoló hírnöke.

Hogyan is mondhatjuk, mondogathatjuk Weöres Sándor Ringatóját, hogy valóban érezzük a vershangulat, a verszene lelkünkig hatoló átölelését?

Hát suttogjuk, mondogassuk el-elcsendesedve (= pianissimo), valósággal ringatva önmagunkat, dajkálva a saját hangunkat. Gondoljuk csak el, hogy a hold fénye mennyire sejtelmes – itt, a sejtelmesség világában aztán nincs okunk kiabálásra. És mi a folytatás? A halk este, a fészekbe surranás – képtelenség még a megemelt hangerő is, nemhogy a kiabálás! És amikor zene szól, akkor inkább az elcsendesedésnek a ringatással teli ideje van… Hát még ha csöpp sajkában ringatózunk! Ott nem lehet helye az erőlködésnek, a hangunkat is kíméljük, mivel talán a mezőről a vízre beszüremkedő rovarok zümmögése, döngicsélése, ciripelése és más hasonló hangok, vagyis a mezei doromb adja a jellegzetes doromb hangzásvilágát. Ha a Magyar néprajzi lexikonban vagy guglizva utána nézünk, akkor mi magunk is dorombolhatunk óvodásainknak, majd a vállalkozóbbakkal akár együtt muzsikálva is.

Vitathatatlan, hogy ez a Ringató, ha kevésbé figyelünk felolvasásakor, mondogatásakor a gyermekünkre, gyermekeinkre, megeshet, hogy a túlzott el- vagy lecsendesedés inkább nyugtalanságot kelt, feszültséget okoz, és ami igazán aggályos lehet, ha a nyugtalanságok és a feszültségek összeadódnak, mert akkor a ringatás (andalítás, zsongítás, szendergetés, álomba ringatás) ellentettje: a pörgés, a lendítés, az erőteljes, harsány mozgás következik. Miképpen szelídíthetők ezek az egyébként hasznos kisgyermeki energiák?

Játékkal!

Weöres Sándor itteni versének mondogatásakor a legkülönfélébb mozgásváltozatokkal élhetünk, mert gyermekeink: surranhatnak, tipeghetnek-topoghatnak, a képzeletbeli szárnyukat verdeshetik, dúdolva mozgássort improvizálhatnak, röppenhetnek, evezhetnek, sőt gurulhatnak is…, és mindeközben mondogathatjuk egymást váltva, párban, avagy együtt is a Ringató szövegét. Igazán játékos megoldásnak tűnhet az is, hogy versszakonként lesz mesélőnk, aki reprodukálja, emlékezetből mondja, mondogatja – ringatja elő az egyes szakaszokat, majd a refrénnel felelünk… Micsoda versmondással muzsikálás alkalmai teremtődnek meg ekképpen!

Összefoglalásul – kitekintésül

Jelen dolgozatunkkal a magyarul olvasók szépirodalmi és szakmai olvasottságához akartunk hozzájárulni. Miközben Weöres Sándor Ringató című verséről vetettünk fel értelmező gondolatokat, tekintettel voltunk a mindennapi gyermeknevelés lehetőségeire, annak kiteljesítésére és színesítésére is.

Nem lenne haszon nélküli foglalatoskodásunk, ha e köré a vers köré kedves, emlékezetes verseinkből és dalainkból válogatnánk és szerkesztenénk dramatikus játékfüzért a gyermekeinkkel együtt megkomponált koreográfia hozzáadásával.

Növelné gyermekeink játszó kedvét, fokozná az előadáskultúrájukat, ha a szükséges díszleteket és a hatásnövelő jelmezeket együtt terveznénk meg, hogy pompásan és eredményesen érvényesülhessen a család – gyermek egymást erősítő hatásrendszere.

Ajánlott források

Ortutay Gyula (főszerk.) 1977. doromb – Magyar néprajzi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest. 603–4.

Tóth István 2015a. Szóra késztető (Háttérismeretek, fejlesztési lehetőségek óvodáskorúak beszéd- és kiejtésgondozásához). Flaccus Kiadó, Budapest.

Tóth István 2015b. „Nem fecske módra…” – Az olvasmánymegértés fejlesztése (Kézikönyv nemcsak tanítók és magyartanárok számára). Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség Tankönyv- és Taneszköztanácsa, Beregszász.

Tóth István 2019. Értékkeresés az óvodai magyar nyelvi nevelésért a hagyományápolás tükrében (Szemlélődés – hozzáadás – hasznosság). Sprint Kft. Kiadó, Budapest.

Tóth István – Tallér Erzsébet – Zámbóné Kis-Illés Magdolna 2022. Versek, dalok, játékok hónapról hónapra. Sprint Kft. Kiadó, Budapest.

Tóth István – Zámbóné Kis-Illés Magdolna 2022. Szélben zene szól, … Óvodai Nevelés, Budapest. 2: 10–12.

Weöres Sándor 1984. Ringató – Énekszöveg Bárdos Lajosnak. Vigilia, Budapest. 10: 729.

Szerzőinkről: 

Dr. H. Tóth István: kandidátus (CSc) egyetemi docens, a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, Károly Egyetem Filozófiai Fakultása, Prága, Coventry House Nyelviskola – NovoSchool, Budapest

Zámbóné Kis-Illés Magdolna: tanító, ének-zene tanár, Szent József Katolikus Általános Iskola és Óvoda, Kiskunhalas