Ám amikor megláttam a hegyből kibomló maja piramisokat, sokkhatás ért. Azóta kutatom az eltűnt, összeomlott civilizációkat, magyarázatokat keresve. Később elmentem Mexikóba is, ám a fő vonal más lett: végigjártam az iszlám országokat Marokkótól Iránig, kis kitérővel az „olajországokba” (Katar, Omán, arab emírségek). Újabb kulturális sokkhatás ért Indiában, alig bírtam kiheverni. Ám megerősödtem, amikor megismertem a buddhista országokat, Nepált, Thaiföldet, Laoszt, Vietnamot, Srí Lankát, a bezárkózott Mianmart. Kambodzsába pedig annyira beleszerettem, hogy háromszor is visszatértem… Ázsiában olyan érzésekre találtam rá, amelyek mélyen szunnyadtak a lelkemben. 2014-ben bezárult a kör és a Föld: a Csendes-óceán közepén, Mikronéziában egy titokzatos város romjain merengtem.

Útjaimról keveset beszéltem, mert unalmasnak találom mások úti beszámolóit. Viszont minden utamat megírtam, s ezekből áll össze hamarosan a Napsütötte sávban című könyvem. A buddhista országokban szerzett tapasztalataimat pedig már közreadta a Vallástudományi Szemle.

Lényegtelen, hogy hány országban jártam, hány kilométert repültem és hány fényképet készítettem. (Mondjuk, a Qatar már törzsutasnak tekint.)

Egy felnőttkori megrendülésről, katarzisról szeretnék beszámolni. Az Ázsia-élményről. Akit megfog Ázsia, azt úgysem ereszti, mondta egyszer nekem Sári László, amikor látta szememben a csillogást. A kultúrákról és nyelvekről mesélnék. Földünk csodálatos sokféleségéről, szépségéről és betegségeiről. Az összeomlás előszeléről. Amit a Baraka vagy a Samsara című film is áraszt. Az én eszközeim szegényesebbek, viszont képekkel és első saját kisfilmemmel a titokzatos óceániai városról, Nan Madolról igyekszem érzékeltetni az élményt. A képek és film önmagáért beszélnek majd, ráadásul én is megkérdezhető vagyok. S hogy merre tovább? Csakis Ázsiába. De előtte még vár egy tucat maja piramis, amit meg kell másznom…