Május 13-án délután találkoztam Katival a rádió bejáratánál. Csinos volt és kedves, mint mindig, amióta ismerem, és a felé nyújtott rózsacsokor halvány színárnyalata szerencsésen egyezett a selyemsálja finom árnyalatával. Újabb szerencsés véletlen – és ezt rózsa nélkül meg nem tudtam volna –, éppen aznapra esett a születésnapja. Nekem is ünnepnek tűnt később a stúdióban felvett beszélgetésünk. Kati meg munkával ünnepelt, így nem mondhattam mást, mint hogy annál nagyobb megtiszteltetés a rám irányított figyelme és érdeklődése.

 A délután tehát rózsaszínben kezdődött, és rózsaszínben fejeződött be, és most is rózsaszínnel folytatom, főként hogy éppen virágzik a vadrózsa úton-útfélen és erdőszéleken. És köszönti a természetbe igyekvőt, ahogy engem is tegnap a kedvenc ösvényemre lépve mindjárt Nagykovácsinál.

 Ahol néhány napja nem túl vonzó, tüskés sűrűséget láttam, ott most pompás bokor virított, és a legdirektebb virágnyelven hirdette, mit is jelent „rózsaszín” a maga természetes gazdagságában. Már ott rögtön három színt: a bibéknél nap- és napraforgó sárgát, majd fehéret a szirmokon, és csak kijjebb halványpirosat, és akkor még nem beszéltünk a kerti oltvány bíboráról, vöröséről, karmazsinjáról. A rózsaszín, a rózsa színe tehát valójában gyűjtő-, csokorba gyűjtő név, és fehér, sárga, piros, vörös, korall és karneol, mindenféle színű rózsa pompázik a szó- és kerti bokrokban, és a rövid szárú bokrétákban is.

 Terjed az angol mindenütt a lakott kontinenseken. Nincs ez másként nálunk se, a németnek annyi, a francia egzotikus kuriózum lett, az olasz abszolút luxus, a görög csak keveseknek rajzpótló, a latin zanzásított idézethalmaz, az eszperantó nevével ellentétben maga a reménytelenség, és Tattyána levele se érdekel már jószerével senkit orosz eredetiben.

 Az angol bezzeg hódít, jelen van, sőt behatol a magyar szavak közé is. Okéznak a gyerekek, a felnőttek soppingolni járnak, „vau!” immár elszakadt a kutyák ugatásától, és a „bébiszitter” tisztes budapesti foglalkozásnév. „Coach”, sőt „life coach” elfogadott titulus, és nem hat meg senkit, hogy végső soron Kocs község neve rejtőzik az óradíjat növelő, nemzetközi finomkodásban.

 „Pink” nem ilyen, pink hiánypótló jövevény, és hangzása is meggyőző, szókép és szóhang követhető egységet képez, és teljesen egyértelmű a használatban is. Pink nem sárga, nem bíbor, nem fehér, nem vörös, nem korall vagy karneol, pink az pink és punktum. Halványpirosas. Csak ne volna mégis olyan idegen, olyannyira invazív, önhibáján kívül aggodalmat keltő. És hadd utaljak vissza most hóközépi találkozónkra.

Két tárgyunk volt Katival, a második édes anyanyelvünk turánisága, az erős hasonlóság, amely mindmáig első pillantásra megmutatkozik, ha nyelveinket, a magyart és a türköt – törököt egymással összevetve tanulmányozzuk. Ez a hasonlóság időnként azt is magával hozza, hogy egy adott török szó magyarabb a magyarnál, és fél perc alatt képes teljességgel hozzánk simulni. Ilyen szó a „pembe”, a pink török szinonimája. A szó a miénk, az enyém is – klein, aber mein – , és köszönöm a legszebb hangú magyar riporternőnek, hogy felé nyújthattam pembe rózsacsokromat.

Kapcsolódó írások:

Liszkay Zoltán: Nyelvünk törökségi gyökereiről https://e-nyelvmagazin.hu/2026/06/13/liszkay-zoltan-nyelvunk-toroksegi-gyokereirol/

Könyvheti találkozások: https://e-nyelv.hu/2026-06-13/konyvheti-talalkozasok/