Kiemelkedő kulturális intézmény Nagykárolyban, Szatmár megyében, Romániában. A színház története szorosan összefonódik a város kulturális örökségével és a helyi művészetek iránti elkötelezettséggel.

A nagykárolyi városi színházat 1907-ben építették Bede Antal mester irányítása alatt, Kopeczek György tervei alapján. Utóbbi a kor legismertebb építészei közé tartozott, nevéhez fűződik többek között a nagyváradi filharmónia és számos magyarországi színház építése is. A 200 ülőhellyel és 26 páhollyal rendelkező épület első körben az 1811-ben született nagykárolyi író, Gáll József nevét viselte, majd 1920-ban az intézmény Carmen Sylva nevét vette fel. A városnak saját társulata is volt, melyet 1901-ben alapított Krémer Sándor, a csapat repertoárját pedig elsősorban operettelőadások alkották. 1920-ban a társulat feloszlott, az épületet ezt követően filmvetítésekre adták ki bérbe.1945-ben a teátrumra a népszínház nevet testálják, majd ezt követő ,,felújítások” nyomán az épület teljesen elvesztette addigi csillogását. Többek között mind az emeleten, mind a földszinten eltűntek a páholyok, melyeket újabb széksorokkal helyettesítettek, illetve emellett két újabb bejáratot nyitottak, és átalakították az épület hallját is. Különösen fájó pontja ezen átalakításoknak, hogy eltűnt egy csodaszép, épp ezért rendkívül értékes csillár is, mely egy, építészeti szempontból mesterien megmunkált mennyezetről lógva ragyogta be a teret. Mindezeken túl az 1953-as és 1980-as években végzett ,,modernizálási munkálatok” során teljes egészében tönkretették a terem akusztikáját is. Az épület 1990-ig színdaraboknak, illetve a kulturális és oktatási intézmények által szervezett előadásoknak és koncerteknek biztosított helyszínt, valamint itt működött az Augusztus 23 mozi is. A kilencvenes évek második felében az épülethez utólagosan hozzáépített szerkezet elemei elkezdtek leválni a főépületről, azt követően pedig, hogy a tető egy jelentős részét leszaggatta egy viharos erejű szél, 2008. szeptember 15-én a nézők biztonsága érdekében bezárták a színházat.

A teátrum végül uniós forrásoknak köszönhetően nyerte vissza egykori fényét, a közönség előtt pedig 2016. március 30-án nyitotta meg ismét kapuit.

A nagykárolyi városi színház épülete visszakapta klasszikus jellegét. Az építészeti megoldások, a díszes homlokzat és az elegáns belső tér mind hozzájárulnak a hely varázsához. A nézőtér elrendezése az akkori kor divatját tükrözi, de a modern igényekhez igazodva a színház atmoszférája mégis időtálló maradt.  A színház épülete nemcsak a művészeti események színhelye, hanem egyben a helyi közösségi élet fontos központja is. Az épület mögött egy kis közösségi teret alakítottak ki.

A színház nem csupán egy épület, hanem egy olyan közösségi tér, amely fontos szerepet játszik a helyi kultúrában. A színház látogatói gyakran elmondják, hogy az előadások és események szoros kapcsolatot alakítanak ki a művészek és a közönség között. Az előadások után a nézők gyakran beszélgetnek, eszmét cserélnek a látottakról, ami hozzájárul ahhoz, hogy a színház valóban a közösség részeként működjön. A színház különleges helyet foglal el Nagykároly társadalmi és kulturális életében. Mivel a város hagyományosan fontos szerepet játszik a magyar kultúra megőrzésében és ápolásában, a színház is aktívan részt vesz abban, hogy a helyi identitást erősítse és átörökítse a következő generációk számára. Iskolai csoportok és diákok számára rendszeresen szerveznek előadásokat, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítanak is. A színház számos műhelymunkát, színjátszó táborokat és kreatív programokat kínál, melyek célja, hogy a fiatalok megismerkedjenek a színház világával és kibontakoztassák saját művészeti tehetségüket.

2015 őszén csatlakoztam a nagykárolyi amatőr színjátszócsoportba. A legelső darab, amiben részt vettem a Karácsonyi ének  című előadás volt, ezután szerettem bele a színészetbe. Az ezt követő előadásunk a Négyszögletű kerek erdő volt és ez a darab inspirálta a csoportunk nevét, ami a DöMik lett. A színház örökké a legkedvesebb hely lesz számomra az én kis városomban. Akármikor szívesen megyek el újabb és újabb előadásokat megnézni, mindig nosztalgikus érzés belépni a színház ajtaján, megállni az előtérben és nézni azt a képet a falán, ami a legelső ott előadott darabunkról készült.

A szerző a Partiumi Keresztény Egyetem I. éves hallgatója