„Merjem-é futtatni gyönge fáradt tollam?

Lesz-e erőm írni, ahogy elgondoltam?”

ELSŐSORBAN, MÁSODSORBAN

Arany János a Naiv eposzról szóló tanulmányának sokat idézett sorai, amelyet 1860 előtt írt, jól ismertek: „Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül a kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha őseredeti eposzunk? Vajon a nép, mely daltermő képességét mostanáig megtartotta, sőt egypár becses románcot is mutathat fel…, mindig olyan kevés hajlamot érzett-e a mondai s történeti költemény iránt, mint napjainkban? Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a magyar; s ami keveset az ’Isten ostoráról’ tud, nagy részben, s talán egészen, Losonczi István népszerű könyvének köszöni. De amit tud, az is inkább adomaszerű, mint költői vonásokkal bir. Járd be a hazát, keresd föl a népet…., fogsz hallani népdalt, édes-bájos dalt, szomorút, vígat, kedélyest, szesszenőt; fogsz hallani gyöngyös-aranyos tündérregét; de oly éneket, mely a nemzet múltjára vonatkoznék, alig. Költészetünk írott maradványaival sincs különben. Priscustól Galeottoig, Etelétől Mátyásig hány krónikás emlegeti az énekmondókat, kik az ősök, a hősök tetteit élő dalba örökítették. (…) Hol vannak e dalok, hol a dalszerzők?”[1] 

Monda, legenda, mese[2]

Arany János híres tanulmánya óta a létezőnek gondolt, de nem megtalált magyar hősepikával nagyon sok irodalomtörténész foglalkozott. Csak néhány név a közelmúltból: Vargyas Lajos, Voigt Vilmos, Szörényi László, Mester Béla, Borbély Szilárd, Sudár Balázs,[3] Demény István Pál,[4] Matkócsy István, Balázs Géza[5], és nem utolsó sorban B. Kovács István, aki könyvet is írt erről[6]. Ő egy rimaszécsi mesemondó, általa gyűjtött meséivel vetette össze a Szent László-legendát.  De más a mese, és más a hőseposz – a formáját is, a lényegét is tekintve. A mesében minden megtörténhetik, semmin sem csodálkozunk, mert a lényege a csoda! A szép csodák magasságáig juttat el a mese. Aki hallgatja, az hisz is abban, ezért nem is kérdezi, hogy mi miért is van! A mesék tere tág tér, és világa a kozmikus.  Az eposzé nem ez, ott szükség van történelemi háttérre és időre.

Arany úgy vélte, hogy a mesével ellentétben a legendákból és mondákból – például a Toldiból – talán lehetett volna eposzt írnia, de itt baj van a korral és a hőssel! A Toldi szerelme előszavában írja: „Toldit, a monda Toldiját, kiről a história épen semmit nem tud, hogyan állítni oda, nyíltan, mint nagy szerepű vagy épen fő hőst, a história világába, történelmi nagy nevek és személyek mellé. Igen, ha mondai korban játszanék a cselekmény: de Lajos kora mondának már nagyon világos, történetnek pedig, az eposzíró kívánta részletekre, nem eléggé az.” [7]

Ugyanis, ahogy Margócsy István írja, hogy „irodalomtörténetírásunkban, sőt irodalmi köztudatunkban is széles körben ismert Arany Jánosnak az az alkotói tulajdonsága, teoretikus meggyőződése, sőt elvárása az epikai művek hitelességét illetően: szerinte csak az az epikai mű (az ő idejében és felfogásában elsősorban: az eposz) lehet meggyőző, »igaz«, vagy az ő megfogalmazásában: hiteles, amely oly témát dolgoz fel a mai (vagyis: az akkori) irodalmiság igényeinek megfelelően, amely valamilyen formában megelőzően már feldolgozást nyert a nemzet köztudatában, a nemzet »irodalmi« emlékezetében. Természtesen próbál is keresni olyan eseményt, olyan hőst, a magyarság történelmi emlékezetében.

Mikor az 1850-es évek elején nekilátott a Daliás idők első kidolgozásának, a nyitó versszakban rögtön a történeti emlékezet hiányát fájlalja, így szólván: »Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza, / Te dicső hajdankor! fényes napjaidra; / Szomorú tallóján ősi hírnevének, / Hej! csak úgy böngéz már valamit – mesének. /   Én is visszanézek, el-elképzelődöm, / Toldi jut eszembe, régi ösmerősöm; / Látok győzedelmes nagy királyt és szép hont, / Krónikám ezekről illyen éneket mond.« Vagyis a »böngészés« és »tallózás« során kialakított költői alapállás, a visszanézésnek »el-képzelődésként« való prezentálása ahhoz vezet, hogy mindaz, ami megtaláltatik és elmondatik, meseként jelenik meg, ami alighanem az epikai komolyságnak hiányát óhajtaná jelölni.[8]

De miért is akart Arany eposzt írni?

Arany János számára (és a 19. század közepének irodalmisága számára) még elevenen élt az a klasszicizmusból örökölt műfajhierarchia, amely szerint a költészet, az irodalom legfontosabb, legmagasabb rendű terméke az eposz, s egy költőnek, ha nagyra vagy a legnagyobbra tör, akkor eposzt „kell” írnia – s ugyanígy, általánosítva a problémát, egy nemzet irodalma is csak akkor lehet „teljes”, akkor érheti el az érettség, a kiépültség, a beteljesedettség célját, ha tökéletes eposszal koronázza meg törekvéseit. S Arany, mikor széttekint korának (széles körben értve: a 19. századnak) irodalmában, ezért mindig csalódottan nyilatkozik: s bár fájlalja, mégis nagyon éles kritikával sorolja fel, hogy a régiségben oly kevés derekas epikai mű született volt^.”[9]

Szász Károly pl., még Arany életében, amikor saját eposzírásának kívánja megadni igazolását, Toldy Ferenc és Arany János tekintélyére hivatkozik: „Ime, ily tekintélyekre támaszkodom, midőn a kevély szándékot igazolni kívánom, mely lelkemben támadt, a krónikákból visszaállítani, részét legalább, az elveszett ős-énekeknek, melyekből e krónikák nem csak tényeket merítettek, hanem egyes részeket híven is vettek át”; s nemcsak a maga számára, hanem az egész magyar irodalom számára kívánatosnak véli a törekvést: „az elveszett nemzeti eposz egy részét visszaállítani – vagy jobban mondva: után-alkotni…”[10]

Aranynak János a regék mellett a „talált énekek” között kutakodott, Szász Károly pedig „ős-énekekről” beszélt. A Gesta Ungarorumban „helyet kapnak olyan, pogány kori hagyományok is, javarészt alighanem dél-dunántúliak, melyeket minden bizonnyal az énekmondók tartottak fönn –  írja tanulmányában Rónay György. – Mögöttük egy-egy történeti tény, vagy egy-egy nomád szertartás, pogány rítus és hiedelem áll. A fehérló mondában a békekötés félnomád kori szertartásának emléke lappang, a Bizánc kapuját bevágó Botondéban pedig a hadüzenet bolgár-törököknél is szokásos formájáé. (Ez utóbbi a forráskritika megállapítása szerint benne volt az ősgesztában, noha Anonymus, aki a geszta II. István kori folytatását használta, ezt a történetet »a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találta, hanem csupán a parasztok hamis meséiből hallotta«, ami elég világos utalás a száj-, pontosabban énekmondó-hagyományra.)”[11]

Ez a megjegyzés, és az előző kettő arra is utal, hogy csak azok az emlékek (mondák, legendák) maradtak fenn, amelyet énekelve adtak elő, énekelve adtak tovább középkori énekmondóink, névtelen jokulátoraink, mint pl. az Árgirus nótája, vagy a Toldi Miklósról szóló ének. Mint a Kalevala törzsanyagát szolgáló énekek. Ebből teremtődött meg a finn mellett a Kalevipoeg, az észtek, és a Manasz, a kirgizek hőseposza is! Hisz, ahogy Kodály írja, „tudjuk, hogy Homérosztól a Kalevaláig minden natív eposzt énekeltek. Dallam nélküli, olvasásra szánt epikus művek az irodalmi fejlődésnek csak későbbi fokán jelentkeznek.”[12]

ÉNEKBEN ÉLTEK

Röviden a Kalevaláról

A Kalevala, a finnek népi eposza 1835-ben jelent meg először. A Kalevalát is versnek szokták mondani, pedig alapja és eredete a finn népdal, a runo volt, hisz Elias Lönnrot a maga gyűjtötte énekekből állította össze!

Lönnrot – gyógyszerész, orvos, majd egyetemi tanár – a turkui egyetemen ismerkedett meg az addig gyűjtött népdalokkal és a finn mitológiával. Bár orvostanhallgató volt, a népköltészet köréből, Vejnemöjnenről írta doktori disszertációját, erről a csodás emberről, örök énekesről, a későbbi Kalevala központi hőséről.

Lönnrot életében akkor történt jelentős fordulat, amikor maga is népdalgyűjtő, kutató lett. 1827-ben, a turkui egyetem leégése után kezdte munkáját. Hat évig gyűjtött, s ebből a sokszínű anyagból – dalok, költemények, varázsigék, ráolvasók, könyörgések, közmondások – össze is állította a Kalevala ősét, aminek a „Finn mitológia versben” címet akarta adni. De visszakérte kéziratát, és folytatta munkáját, mert kibontakozni látta a finn őseposz körvonalait. (De ez szinte korparancs is volt, a romantika korának parancsa: létrehozni egy nemzeti, ősi, hőseposzt!)  Ezért Lönnrot ment és keresett, kutatott még több mint 10 évig. Lönnrot hatalmas anyagot gyűjtött össze, s ezzel okosan sáfárkodott. Nem akart minden sort felhasználni, hanem tudta, hogy újjá kell teremtenie azt, ami réges-régen volt. Népi énekesnek érezte magát, s szabadon bánt anyagával, mint egy népi dalnok. Felhasználta a népdaloknak azt a tulajdonságát, hogy folytatni és kitölteni lehet. Addig rakosgatta egymás mellé az énekeket, míg végül teljessé kerekedett a kép: megszületett az 50 énekből és 22 759 sorból álló Kalevala.

 A Kalevala mint eposz, nem egy ember akaratán múlott: akarta, szinte követelte a kor szelleme is. Nem egy ember teremtette meg – csak összeállította és kiadta –, hanem egy nagy közösség ősi tulajdona volt. Amit fontos itt hangsúlyozni, hogy a Kalevala egy kompiláció. Az általa ismert énekeket kiegészítette, egy kerek egésszé gyúrta: ez Lönnrot érdeme.  Az eposz az ő alkotása, ahol mitológiai hősök szerepelnek, küzdenek egymással.

A finnek, elsősorban a karjalaiak énekeiről azt kell még tudni, hogy az epikus dalokat a férfiak, a lírai dalokat a nők énekelték. Egymással szemben helyezkedett el két nő, kéz a kézben, „félig fölemelkedve hajlongtak egymás felé. Néha egy harmadik egészítette ki a kart, a kantelét pengetve”. A két nő közül az egyik volt az előénekes, a másik a kísérő, aki hol egy sort, hol egy részt ismételt az előénekessel. így adja ezt hírül a kezdő runo is:

Édes látom, jó barátom. / Gyermekkori gyöngy kovácsom! / Jer ide, énekeljünk együtt./ Kettesben a kántust kezdjük…

Kéz a kézbe, kössünk öszve. / Ujjat ujjal egybefűzve. / Dalaink javára gyújtsunk, / Legis-legszebbiből nyújtsunk…[13]

Két orvosról és egy hőseposzról

A Kalevipoeg[14]az észtek nemzeti eposza, az észt irodalom első nagy alkotása, melyet a világirodalom remekei között tartanak számon. A megszületéséhez nagyban hozzájárult Friedrich Róbert Faehlmann (1798–1850), aki orvosnak tanult a tartui egyete­men, s holtig hű maradt az orvostudományhoz, de az észt kultúr­történet elsősorban íróként tartja számon. Főként az ő szorgal­mazására alakult meg 1838-bán az Észt Tudós Társaság, mely­nek 1843–1850 között elnöki tisztét is betöltötte. A Kalevipoeg köré fonódó mondák eposszá szerkesztése az ő gondolata volt. (Itt tehát mondákról van szó, és nem énekekről.) Faehlmann 1850-ben tüdőbajban meghalt, mielőtt még tervét megvalósíthatta volna. Az Észt Tudós Társaság Faehlmann ha­lála után rövidesen barátjához, Friedrich Reinhold Kreutzwaldhoz (1803–1882) fordul, s őt kéri fel, hogy írja meg az eposzt.[15]  Kreutzwald megbízatása kézhez vétele után minden anyagot elkért az Észt Tudós Társaságtól, ami a Kalevipoeg-ra vonatko­zott, s hozzálátott az anyag egybeszerkesztéséhez. A rövid, sok­szor meglehetősen száraz prózai műfajú mondákból azonban évek múltával sem kerekedett ki a várt nagy mű. 1853-ban végre megjelent a Kalevala német fordítása, s Kreutzwald megismer­kedhetett a szomszédos rokon nép nagy eposzával (finnül nem tudott). Mivel észrevette, hogy Lönnrot népi énektöredékek felhasználásával igen szabadon al­kotta meg az eposzt, ezért rájött, hogy ily módon nem lenne ne­héz pótolni az észt Kalevipoeg hiányzó láncszemeit. Nagy lendülettel hozzá is fogott műve tovább­fejlesztéséhez, s a színtelenebb prózai formát versre cserélte.

Az eposz első változata tizenkét énekben (csaknem tizennégy­ezer sor) jóformán fél év alatt elkészül, s 1853 őszén már nyom­dába kerülhetett volna, de Kreutzwald átdolgozta, bővített, ezért csak 1857-1860 között jelenik meg több füzetben a finnor­szági Kuopióban. Nem sokkal később, 1862-ben készül el ugyan­ott a mű nagyközönségnek szánt csak észt nyelvű változata.

Kreutzwald a Kalevipoeg-mondákon kívül Kalevipoegról szóló meséket is felhasznál, meg egyéb meséi motívumokat is. Nagy számban vett be régi mitikus énekeket, balladákat, kérődalokat, ráolvasásokat, közmondásokat, különböző lírai dalokat stb.

*

A finn és az észt eposzt egymás mellé állítva meg szokás jegyezni, hogy a Kalevala népibb, mint a Kalevipoeg. Ha népköltészeti alkotás­nak fogjuk fel őket, akkor a Kalevalábanvalóban néhány száza­lékkal több az eredeti folklóranyag, mint a Kalevipoegban. De nem népi alkotások ezek. A Kalevala és a Kalevipoeg nem hajdani, töredékeikre hullott eposzok újból összeállított változatai, mint a romantika embere hitte, hanem hazafias felbuzdulásból bizonyos nemzeti célok elérése érdekében írt tudatos új irodalmi alkotások, melyek anyagukat a népköltészetből merítették.  Arany Jánoshoz visszatérve, ő ezt a kutatva keresve kereste, de belátta, hogy bármennyire is igyekszik, ezt ő már nem találja meg.

A kirgizek hőseposzáról, a Manaszról[16]

A belső-ázsiai nomád népek nagyon gazdag szájhagyománnyal rendelkeznek, és hősénekeik általában öt-tízezer sor terjedelműek, a kivételes tudással renderlkező énekmondóknak köszönhetően. Ők egyszers­mind spirituális vezetők is voltak, és a sámánokhoz hasonló beavatás során léptek kapcsolatba a szellemvilággal.

Az énekmondó szellembeavatásáról saját élményét meséli el Somfai Kara Dávid a Manasz utószavában.[17] A turkológus és mongolista néprajzkutató 1995 és 2006 között több alkalommal is gyűjtött Manasz-részleteket énekmondóktól, és őket arról is kifaggatta, hogyan kerültek kapcsolatba a Manasszal.

„Sábaj Azizúlut (1927–2004) otthonában, Ücskaj-narban (Iszik-köl tartomány) kerestem fel. Ő elmesélte, hogy hét­éves korában a nyáj őrzése közben eltévedt a hegyen, rokonai napokon át ke­resték. Ö közben elvesztette az eszméletét, álmában egy nagy szakállú ember egy szállásra vitte, ahol sok nemezház állt. Azokba bevitték, és mindenhol sa­vanyított tehéntejjel (ajrán) itatták. Végül, amikor rokonai megtalálták, esz­méletlen állapotban volt. Hazavitték, áldozatot mutattak be a szellemeknek (bdbedin), s ekkor a szellem hangjára elkezdte énekelni a Manaszt. 2006-ban Kába Atabekúlu (1926–2008) énekmondóval is saját házában, Törtküí falu­ban találkoztam. Ő kilencéves korában, édesapja halála után a nemezházban aludt, amikor álmában egy szakállas férfi lépett hozzá (talán Almambet), fel­keltette őt, majd kivitte a nemezházból. Kint két nagy sereget látott egy­mással szemben felsorakozva. Az egyik a kirgiz, a másik a kalmak sereg volt. Ekkor a két sereg összecsapott, és a szellem felszólította, énekeljen a szeme előtt zajló csatáról. Később, tizenkét évesen újra látomása volt a gulya őrzése közben, s újra a Manaszt kezdte énekelni.”[18]

*

Manasz mitikus hős, aki a kirgizek szerint népét a mandzsu dinasztia és az ojrát-mongolok fogságából kiszabadította, és az Altaj hegységből mai hazájukba, a Tien-san (kirgiz nyelven Ala-tau) vidékére vezette. Manasz a mandzsukkal vívott harcok során vesztette életét, és a hagyomány szerint a Talasz szent völgyében temették el. A továbbiakban Manasznak a kirgiz nép védelméért vívott harcát fia, Szemetej, majd unokája, Szejtek folytatta.

Az eposztrilógia legterjedelmesebb lejegyzett variánsa, a Szajakbaj-féle szöveg­változat meghaladja az ötszázezer sort, mely a világ legnagyobb terjedelmű hőskölteményévé teszi a Manaszt.  Az énekmondók (dzsomokcsu vagy manaszcsi) a hagyományos művelt­ség kiváló ismerői voltak, a nomád társadalom tagjai az ő révükön ismerték meg őseik kultúráját, és vették át történelmi emlékezetét.

Míg régebben a Manasz-hősének előadása fontos része volt a falusi kirgizek mindennapjai­nak, de mára kiderült, az öreg énekmondókat az eposz ezeréves jubileumi ünnepsége után teljesen elfelej­tették, és szinte egyáltalán nem is hívták közösségi ünnepeken való szerep­lésre. Manapság a kirgiz fiatalok elfordultak a Manasztól, és a nyelvezetét is csak nehezen értik meg. A Manasz-hőséneket és az énekmondókat körülvevő spirituális hagyományok is eltűnőben vannak.

Beszéljünk az osztjákokról is

Az Uralon túlra kell mennünk Reguly Antal segítségével, aki négy évig „kellő előtanulmányok, jegyzetek és fordítás nélkül rótta papírra az aggastyán obi-ugor nyelvmesterek ajkáról hallott szövegeket, abban a meggyőződésben, hogy a sors különös kegyéből a pusztulástól menti meg a veszendő vogul-osztják ősköltészet utolsó emlékeit.” [19]

Ez még akkor történt, amikor Arany felteszi a máig meg nem válaszolt kérdést: hol vannak a régi dalok és az énekmondók utódai? Reguly Antal megtalálta a messzi Északon ezeket dalokat, hallotta, és csodálta ezen énekek költői szépségét és tartalmi gazdagságát. Erről így vall az idézett könyvben: „Berezovban egész buzgósággal feküdtem osztják stúdiumaimnak. Miután a nyelvben jóformán tájékozva valók, nyelvanyag nyerése s a nép belső életének megismerése végett az osztják költemények gyűjtéséhez láttam, mik nagy érdekű tartalmuk miatt nem sokára kizárólag elfoglaltak, mert a nép elmúlt életét olly alakban mutatja fel, millyet annak jelenéből ítélve feltenni soha sem bátorkodtam volna. A legmagasb éjszaknak egy népét, mellynek, nézeteink szerint, már életmódjánál fogva is egészen más szellemi irányúnak kelle lenni, de lelkesedéssel látjuk ősei harcos tetteit elbeszélni, s bajnokainak, kik részint mint istenek külső ellenségek, úgymint szírjének és szamojédekkel, részint mint fejedelmek testvéreik és szomszédjaikkal küzdöttek, majd gyászos, majd szerencsés sorsukat megénekelni. A nép, melly számos fejedelmek alatt állott, kik fa váraikból és földsáncokkal kerített helyekből uralkodtak vidékeik felett, osztja urainak sorsát; s valamint ezek sikerült vállalatai, úgy bal szerencséjük is tárgyai majd lélekemelő, majd vigasztaló énekeknek, mik apáról fiúra szállván, a szép tettek és veszedelmek évnapjain ünnepiesen elénekeltetnek.”

*

Arany Jánosra gondolok újra, és megint, akit én még fiatalon is bölcs öregnek tudok csak elképzelni, és úgy is látom, és úgy is láttatom is most őt. Ül a karosszékben, előtte egy üres papír, kezében toll, és leír egy címet: Magyar őseposz. De hossza gondolkodás után áthúzza, és alája ezt írja, hogy Magyar hőseposz. De ezt is áthúzza, majd feláll, levesz a polcáról egy ponyvát, Ilosvai Selymes Péter nevezetessé vált munkáját, Az híres neves Tholdi Miklós jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való históriát (1574), melyet Perényi István ugocsai főispánnak ajánlott. Ilosvai valószínű, hogy ismert valamely írott (latin?) szöveget vagy szövegeket, de feltétlenül lehettek szóbeli értesülései is, de a Nagyfaluban őrzött Toldi-ereklyéket pedig akár maga is láthatta. Mindenképpen bizonyosra vehető, hogy Ilosvai különböző elemekből állította, válogatta össze a maga énekét. Mint irodalmi mű, a Toldi-história nem tartozik a jobb históriás énekek közé: értékét nem előadásmódjának, hanem témájának, a középkori Toldi-monda átmentésének köszönheti. Toldi mondai alakja, ha nem is az ő éneke alapján alakult ki, de a néphagyományban tovább öröklődött.^[20]

Látom Arany Jánost, hogy Ilosvai énekéből (!?) kimásol két sort: Mostan emlékezem az elmult időkről, !Az elmult időkben jó Tholdi Miklósról” és ezután nyomban felragyogott előtte Toldi Miklós képe, és  meghallotta dübörgő hangjait szavának! Nyomban elindult a tolla, vitte, vezette Arany gondolatait, írta a Toldi eposzát. Sem ő nem engedte el tollat, sem a „lelkében támadt” Toldi Miklós nem engedte azt letenni. Hogy mi lett a végeredmény azt jól tudjuk. Ezért – az elképzelt – áthúzott két cím helyére Arany csak ennyit írt: TOLDI.

Ha valaki azt kérdezi, hogy biztosan így volt-e, az a válaszom, hogy nem biztos, de akár így is lehetett volna.

---

Jegyzetek, szakirodalom:

[1] Arany János, Naïv eposzunk: visszatekintés (Budapest: Ráth Mór, 1899). Eredeti megjelenés: 1863.

[2] Ez a rész Margócsy István: Naiv eposz című tanulmányának felhasználásával készült, a hivatkozásokat és az idézeteket is az ő tanulmányból vettem át. In https://f-book.com/mi/index.php?chapter=M239MARGNAIV

[3] Vajon van e a népköltészet mögött történeti mélység, netán alternatív társadalomkép? Sudár Balázs a magyar epikus énekmondás kezdeteihez, az Árpád korhoz fordul: mit tudhatunk a hol megvetett, hol nagyra értékelt magyar regösökről, a történelmi emlékezet (vagy tév emlékezet) fenntartóiról? Krónikarészletek, nyelvészeti és organológiai adatok segítségével új összefüggéseket ad a témához a Volt-e magyar énekmondás a honfoglalás korában?  című tanulmányában. In Doromb. Közköltészeti tanulmányok 11. Bp., 2023.

[4] Demény István Pál, Kerekes Izsák balladája: Összehasonlító-tipológiai tanulmány (Bukarest, 1980)

[5] Balázs Géza: A magyar hősepika. Folklorisztikai, nyelvi, irodalmi rekonstrukció. Kommentár, 2024/3. 23—33; az álom kapcsán: Balázs Géza: Az álom nyelve. Álomesemény, álomemlék, álomelbeszélés, álomértelmezés. Antropológiai nyelvészeti tanulmány. Inter/IKU, Budapest, 2017; Arany János kapcsán: Balázs Géza: Domokos Mariann – Gulyás Judit szerk., Az Arany család mesegyűjteménye. Magyar Nyelv, 2019. 115/2. 233-236; a mesekutatás kapcsán: Balázs Géza: Emberszó – meseszó. Voigt Vilmos a mese kutatásairól. Napút, 2012/3. 116-119.

[6] B. Kovács István: Világ vitézë. Magyar hősepika. Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, Rimaszombat, 2016; B. Kovács István: A Szent László legenda szóban és képekben. Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület, Rimaszombat, 2017. 3; B. KOVÁCS István: A hősi küzdelem. Szemelvények az elveszettnek hitt magyar hőseposzból – magyarázatokkal. Magyar Nyelvőr 147. 2023: 294–319. DOI: 10.38143/Nyr.2023.3.294

[7] AJÖM V. Toldi szerelme, Daliás idők. Sajtó alá rendezte Voinovich Géza. Akadémiai, 1953. 8.

[8] Lásd a kritikai kiadás jegyzetében: AJÖM. II. Az elveszett alkotmány, Toldi, Toldi estéje. Voinovich Géza. Akadémiai, 1952. 259. (Kiemelés Aranytól!)

[9] In: AJÖM X. Prózai művek I. Sajtó alá rendezte Keresztury Dezső. Bp., 1962. 446-531.; az idézetek: 523-524.

[10] Margócsy István: Naiv eposz. In https://fbook.com/mi/index.php?chapter=M239MARGNAIV

[11] Rónay György: Szent László gesztája és legendája. In https://vigilia.hu/pdfs/Vigilia_1977_06_facsimile.pdf#page=8

[12] Visszatekintés II. 79.

[13] Az első ének néhány strófáját Kodály szintén feldolgozta a Bicinia Hungarica II. füzetében

[14] Bp., 1985. Fordította: Rab Zsuzsa. A nyersfordítást készítette, a jegyzeteket, a szövegmagyarázatot és az utószót Bereczki Gábor írta. Ez a rész az ő utószava alapján készült.

[15] Kreutzwald Faehlmannhoz hasonlóan ő is orvos, negyven éven át doktorkodott egy délészt kisvárosban, Vöruban.

[16]Kirgiz eredetiből a nyersfordítást készítette, a jegyzeteket és az utószót írta: Somfai Kara Dávid. A műfordítás Csáji László Koppány munkája. Bp,. 2017.

[17] Manasz neve legkorábban egy, a Történetek gyűjteménye (Madzsmúal-tava-ríh) című, a XVI. században keletkezett perzsa nyelvű krónikában szerepel, bár az általunk ismert másolatot a XIX. század elején készítették.  Az első tudományos leírást a Manasz-eposzról a kazak Középső Horda kánjá­nak, Vali kánnak az unokája, Sokan Singgiszuli (1835 – 1865) végezte, mikor 1857-ben az Iszik-köl vidékén járt. Wilhelm Radloff oroszországi német tu­dós 1862-ben szintén gyűjtött (Kökötöj halotti tora) a Tekesz folyó vidékén.

[18] Somfai Kara Dávid: i.m., 375-377.

[19] Zsirai Miklós: Osztják (chanti) hősénekek. Reguly Antal és Pápay János hagyatéka 1. (Budapest, 1944) Előszó, 9.

[20] In https://mek.oszk.hu/02200/02228/html/01/264.html