Pomogáts Béla életútinterjúja és Cseke Péter Pomogáts-kismonográfiája

 

BALÁZS GÉZA (BUDAPEST)

 

 

Pomogáts Bélának harmincezres könyvtára van (és négy-öt macskája), nekem talán ötezres (és egy macskám), viszont van egy külön Pomogáts-polcom. (Ezek szerint egy macskára kb. 5 könyv esik.) Csak az elmúlt fél évtized terméséből ezek a könyvek szerepelnek a polcon, kedves, szép, baráti betűkkel ajánlva: „Bátrabb igazságokért”. Illyés Gyula az erdélyi magyarságról 1977-78. (2013), Jelenben élő múlt (2013), Dunántúli tükör (2013), A lélek térképe (2014), Történelmi látleletek (2015), Magyar irodalom határok nélkül (2016), Erdélyi műhely Budapesten. Irodalmi tanulmányok (2016). 80. születésnapjára jelent meg A magyar irodalom köztársasága (2014), illetve a Kántor Lajos és Lőrincz György által szerkesztett: Gond és felelősség (Írások Pomogáts Béla nyolcvanadik születésnapjára) (2014) című kötet. A 85. születésnapra pedig a Magyar Magyar Művészeti Akadémia jelentetett meg egy könyvet: Pomogáts Béla. Egy irodalomtörténész portréja (2019), benne Cseke Péter kismonográfiájával, Gáspár György és Benedek Anna (a PIM Médiatár munkatársai) által készített életútinterjúval, valamint Pomogáts Béla könyvészetével, életrajzi adataival és

képmelléklettel.

 

 

 

Az életútinterjúban elmondottak jórészét ismertem, hiszen sokat utaztam, konferenciáztam együtt Pomogáts Bélával, közben mindig szívesen beszélt életéről, találkozásairól, s a történetbe engem is belefoglalt, hiszen 2012 novemberében kérésére tőle vettem át a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának ügyeit. Ő Lőrincze Lajostól kapta, s úgy érezte, hogy egy Lőrincze-utód nyelvésznek adja át a stafétát. Így kerültem bele én is az életrajzba, s persze így kerül majd bele ő is az enyémbe.

 

A szép kiállítású kötet második felében szerepel a Pomogáts-interjú (vallomás, emlékezés). Ennek a bemutatásával kezdem, hiszen logikusan az önvallomásra kell következnie az értékelésnek. Kezdjük rögtön a nevével, melyből tréfát faragott a kedves barát, Lázár Ervin (A Négyszögletű Kerek Erdő): „Zordonbordon előredöntötte a felsőtestét, suttogva mondta: – Tudjátok meg, hogy az erdőben rettenetesen elszaporodtak a pomogácsok! Tátott szájjal nézték. – Micsodákok? – kérdezte Szörnyeteg Lajos. Zordonbordon végigpásztázta az értetlen arcokat. – Ezt a műveletlenséget! – mondta fitymálóan. Azt akarjátok mondani, hogy nem tudjátok, mik azok a pomogácsok?” A név viselője az interjú elején elmondja: a pomogács horvát eredetű szó, az ágyú elsütésében segédkezőt jelentette. Lehetne jelképesnek is tekinteni.

 

Végigolvasva a hat „ülésből” (találkozásból) álló interjúsorozatot, az első, ami feltűnik: Béla szinte mindig mindenkivel jóban volt: gyakran mondja, hogy barátja, munkatársa, ismerőse: kiváló ember, kiváló barátom, derék asszony, „jóban voltunk”, „szép emlékeink voltak”… A korban (1934. október 22-én született Pestújhelyen) szinte mindenkit (írót, költőt, irodalmárt, kritikust, művelődéspolitikust) ismert, mindenkiben képes volt látni a jót. Akivel távolabbi kapcsolatban volt, abban is. Király Istvánról ezt mondja: „kettősség élt benne. Egy józan, a tehetséget becsülő, a magyar irodalom nagy értékeit tisztelő irodalomtudós, és egy nagyon fegyelmezett pártideológus. A kettőt nehezen tudta összeegyeztetni… kétlelkű ember volt, megosztó személyiség. Sok emberen segített, rajtam is.” Vagy egy másik, a hatvanas években az akadémiai irodalmi élet urának számító személyre: „nem volt kellemetlen ember, de kétségtelen, hogy nem felelt meg a professzori kritériumoknak”. Vagy egy művelődéspolitikus kapcsán: „kiugrott jezsuita pap volt, hihetetlen nagy tudással, aztán a politika szolgálatába állt, ami lelkileg nagyon megviselte. Meghasonlott. … Ebbe halt bele. De igyekezett nem ártani az embereknek.”

 

Pomogáts Béla életének fő mozgatója a társaság, a közösség, célja a kultúraközvetítés, azonbelül is az irodalmi értékek átadása. A polgári hagyományok szellemében mindig nagy társasági életet élt, pesti lakásai legendás találkozók, vacsorák színhelyei. Emlékezéseiben rendre visszatérnek az utazások: a legtöbb utazás természetesen Erdélyben, azután a határokon túli régiókban, de az amerikai diaszpórákban is. Szinte refrénszerűen ismétlődik: meghívtak vacsorára, meghívtam magunkhoz vacsorára. „Sokan jártak nálunk, majd később a Villányi úton. Most már nem élünk olyan nagy társasági életet, mint ezelőtt hét-nyolc évvel.” Erdély-járásai, Erdély-szerelme a hatvanas években kezdődött, és néhány „kitiltási évet” leszámítva folyamatos. Sütő András és Lászlóffy Aladár tiszteletbeli erdélyivé avatták: „Nem is látszik meg rajtad, hogy nem Erdélyben születtél. Befogadunk téged a nagyobb családba”. Vajon ki mondhatja el magáról azt, amit Pomogáts Béla? „Egyszer leírtam azoknak az erdélyi íróknak, újságíróknak, kulturális embereknek a névsorát, akikkel jó kapcsolatban voltam. Három-négyszáz név jött össze.” Kész irodalmi hálózat.

 

Nem akart és most sem akar senkinek megfelelni, igyekszik fenntartani független, kritikai értelmiségi magatartását. Ezért nehéz is meghatározni hovatartozását (pedig a mai magyar valóságban szinte ez a legfontosabb és persze legérzékenyebb szempont). Pomogáts Béla valahol középen igyekszik állni – Déry Tiborral szólva (akiről kismonográfiát is írt): az író még a mennyországban is ellenzéki lenne.  „(É)n is baloldalinak tartottam magamat, csak nekem az volt a véleményem, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nem baloldali. Ma is ez a véleményem”. Pomogáts Béla viszonylag széleskörű elfogadottságának (ma úgy mondanánk „nem megosztó” személyiségének) titka valószínűleg az elbeszéléseiből kivilágló értékrendben rejlik: következetesség, széleskörű (befogadó) társasági-társadalmi közélet, könnyed, nem bántó szókimondás (véleménymondás), a más véleményen lévők elfogadása, a diktatórikus, dogmatikus magatartás elvetése. Ahogy mondja: „engem mindegyik oldal a saját emberének gondolt”… Talán erre használható kifejezés: nemzeti liberális. És előre jelezhető, hogy kiélezett politikai, személyi ellentétek között ez a magatartásmód nehezen tartható fenn. Fehér Klára könyvéből ismert: Hová álljanak a belgák? (A brüsszeli kaszárnyákban az őrmester sorakoztatja az újoncokat. – Flamandok balra, vallonok jobbra – harsogja. Kovács Péter, akinek a szülei ötvenhatban disszidáltak, egy darabig tanácstalanul topog, azután kilép az őrmester elé. – Őrmester úr kérem, hová álljanak a belgák?)

 

Sokat elárul Pomogáts Béláról, amikor egy pályázati pénzből épült diákkollégiumot ment megtekinteni Erdélybe, s helyén egy jakuzzis luxuslakást talált, összmagyar érdekből nem tett feljelentést a román bíróságon, de amikor meghívták ebédre, elutasította: „Nem tudtam volna lenyelni egy falatot sem.” Vagy amikor egy minisztertől kért segítséget határon túli magyar ügyben, s az illető ezt kérdezte: „szívesen segítek, de mondd meg, mi lesz nekem ebből a hasznom?” Megragadt benne ez a rossz mondat, mert ő nem így gondolkodik.

 

 

Pomogáts Béla a nagyváradi A diaszpóra irodalma – a lokális és globális kereszttüzében konferencián (PKE, 2018. nov. 5.)

 

Emlékezéseiben rendre visszatér a magyar irodalom megosztottságának kérdése: számtalanszor kijelenti: „egy magyar irodalom van”; szinte minden interjúban előbukkan Erdély és a transzilvánizmus (a magam helyesírási kompetenciája szerint transzszilvánizmus, de tudomásul veszem erdélyi barátaim egy sz-es javaslatát, amelyet a helyesírási szabályzat is tudomásul vett),  valamint a polgári és népi írók. Utóbbi kapcsán kiemelem a tanulmányíró Cseke Péter nagyon fontos észrevételét: főleg Komlós Aladár és Féja Géza tanulmánya nyomán vált világossá, hogy a népiség Bartók és Kodály programjának megvalósítását jelenti az irodalomban.

 

Tudom róla, hogy szinte napjainkig mindig úton van, többnyire saját autóját vezetve, határokon ide-oda cikázva, bizonytalan utazási és szálláskörülmények között is mindig hallatlan nyugalommal, derűvel, szarkazmussal, talán soha nem kellett a szabad ég alatt töltenie egyetlen éjszakát sem. Sőt azt is bevallja, hogy nem szeret sokat dolgozni; ám ezzel szemben áll, hogy élete jelentős részét töltötte könyvtárakban és írógép előtt; az ellentétet csak úgy tudom feloldani, ha elfogadom, hogy számára az olvasás, jegyzetelés és írás nem munka. Hangsúlyozni szeretném Pomogáts Béla könnyed, szellemes anekdotáit, amelyekből néhány bekerült a vallomásos interjúba: „Ki is jelentettük, hogy Szittya Attila Bendegúz volt a gruppenszex első magyar költője”, „Nem érdekelnek engem már a lányok, álmomban is látom Pióker Ignácot”. Faludy Györgyről írja, nyilvánvalóan azért, mert tetszik neki és talán egy kicsit magára is vonatkoztatja: „egy állandóan beszélgető ember volt, akinek az élete amellett, hogy verseket, tanulmányokat írt, és fordított, a napi beszélgetésekben merült ki”. És mintha ez veszett volna el az elmúlt harminc évben. „A barátságnak akkor nagyobb értéke volt, mint manapság: a barátság morális értéket jelentett, amellett védelemül szolgált a politikai erőszakkal szemben. … Nem beszélve arról, hogy akkor ez a baráti társaság egységes ellenzéki front volt. … Ez a korábbi természetes egység azonban nagyon megosztottá vált az utóbbi húsz évben.”

 

Önvallomásából kiderül, hogy irodalomtörténészi látásmódjának, habitusának meghatározója a 20. század eleji irodalomtörténetírás: a pozitivizmus és a szellemtörténet, iránytűje: Horváth János és Szerb Antal. Mesterként tekint Sőtér Istvánra, Bóka Lászlóra, Nagy Miklósra, kollégaként Béládi Miklósra. Láng Gusztáv kapcsán megjegyzi, hogy erénye „a jellemzés biztonsága. Tehát az, hogy egy vers miért vers, miért jó, miért gyönyörű, azt ő meg tudta magyarázni.” Ez a lényeg.

 

Az erdélyi barát, a szociográfus, irodalomtörténész, médiakutató és iskolateremtő Cseke Péter jegyzi a Pomogáts Béla munkásságát értékelő kismonográfiát. Nem meglepő, hogy ebben sokszor hangsúlyozza szerepét a transzilvanizmus, az erdélyi irodalom, a kisebbségi sors elemzésében, bemutatásában. Emlékeztetni kell arra, hogy a hatvanas évek végéig a magyarországi irodalmi tudat, de az egész közélet meglehetősen érzéketlen volt a határon túli magyarság iránt; ennek következményeként tudhatók be olyan gyakran emlegetett – egyébként nem bántónak szánt – sértések: „Jé, ti milyen jól tudtok magyarul!” Pomogáts Béla az elsők között volt (talán Illyés Gyulát és Czine Mihályt kötelező még itt megemlíteni) a kisebbségi magyar irodalom, sors megismertetésében, s ennek kapcsán a nemzetiségi jogok kérdésének fölvetésében. Manapság is vannak még érzéketlenek, és vannak, akik számára megélhetés a témával való foglalkozás. De a hatvanas években ez bátor, sok tekintetben önfeláldozó magatartás volt: hiszen semmiféle dicséret nem járt érte, vastag akták születtek róla itt is, meg a határon túl is, sőt kitiltás is járhatott érte (Pomogáts Béla 1985 és 1989 között nem léphette át a magyar-román határt). Előkerül a „megcsonkított irodalom” (Szörényi László), az irodalmi nemzet (Szabó Zoltán), az ötágú síp (Illyés Gyula), a transzilvanizmus, irodalmunk köztársasága, egyetemes magyar irodalomtörténet, fogalma. Pomogáts Béla irodalomtörténészi, műelemző módszerét pedig így jellemzi: „a generikus elemzést gyakorolta. A művek vizsgálatához figyelembe veszi az alkotó személyiségét, ismereteit és életkörülményeit, a mű keletkezését befolyásoló tényezőket, az alkotás társadalmi és történelmi meghatározottságát. Mindig bőséges adatbázis áll rendelkezésére ehhez, amiként a stilisztikai szempontok érvényesítéséhez is.” És itt szerepel az ugyancsak kortárs barát, Rónay László pontos jellemzése is: „rövid képet rajzol az íróról, a vers keletkezésének történeti-társadalmi hátteréről, s csak azután bontja szét a művet, rámutatva annak apró jellegzetességeire, melyek művészi hatását biztosítják, s e tevékenysége végén, mintegy a bejárt út összegzéséül, ismét egységben, most már teljességében mutatja be a műalkotást”. Makay Gusztáv „az értelmezés művészetéről” tesz említést Pomogáts kapcsán. Cseke Péter nagyon találó és szép megfogalmazása egy Pomogáts-könyv kapcsán: „a türelmes tárgyilagosság” jellemzi. Pomogáts Béla erdélyi magyar enciklopédiájának (a cím hangsúlyozottan más nyelvtani szerkezetben van: nem erdélyi magyar irodalom, hanem Magyar irodalom Erdélyben – de lehetne bővíteni is: Romániában) két fő irányvonala (az ugyancsak barát) Láng Gusztáv szerint: poétikatörténeti és irányzattörténeti.

 

 

Pomogáts Béla a nagyváradi A diaszpóra irodalma című PKE-konferencia MNYKNT-szekciójában (2018. nov. 5.)

 

Cseke Péter egyik összegző gondolata rímel az életrajzi eseményekkel és irodalmi tevékenységgel: „integráló személyisége azóta is történelmi századokat, történelmi országrészeket, szellemi/irodalmi irányzatokat, nemzedékeket, alkotói műhelyeket és „öntörvényű” egyéniségeket köt össze a Kárpát-medencében, illetve a nyugati diaszpórában.” Én talán azt mondanám: szuverén egyéniség, önkéntes kulturális diplomata. (Pomogáts Béla. Egy irodalomtörténész portréja. Benne: Cseke Péter: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet” boltozata. 7—47. Gáspár György—Benedek Anna: Gyorstalpaló a 20. századhoz. Beszélgetések Pomogáts Bélával. 49—124. MMA Kiadó, Budapest, 2019. 168 oldal.)