Megjelent Kiss Maotun István könyve: Dunakanyar kincsei: Szentendre. Rejtélyes történetei, eltitkolt kutatások és családi titkok nyomán. A könyvben helyet kapnak festők, szobrászok, keramikusok életrajzai és alkotásai, régi és új fotók, valamint az emberi sorsok, amelyek élővé teszik a Dunakanyar gyöngyszemét: Szentendrét.

Szentendre városa évszázadok óta különleges helyet foglal el a magyar kulturális és történeti emlékezetben. Festői utcái, művésztelepei és soknemzetiségű hagyományai régóta vonzzák az érdeklődőket, ám a város mélyebb rétegei – a kevésbé ismert történetek, a családi visszaemlékezések, a feltáratlan kutatások – csak ritkán kerülnek napvilágra. Kiss Maotun István e kötetével arra vállalkozott, hogy mindezt a háttérben rejtőző világot bemutassa az olvasónak, dokumentumokra, személyes forrásokra és aprólékos kutatásra támaszkodva… A jelen kötetben Szentendre rejtélyesebb oldalát tárja elénk: olyan eseményeket, helyszíneket és családi titkokat, amelyek sokszor kimaradtak a hivatalos történetírásból. (Vincze László előszavából)

Szentendre nemcsak egy kisváros volt (nyolcezer lakossal), hanem a Kárpát-medence szinte összes nemzetisége megtalálható volt: magyarok, székelyek, bolgárok, dalmátok, görögök, horvátok, lengyelek, németek, örmények, szerbek, tótok, zsidók. Szentendre ez a festői város a Dunakanyar és a Pilis kapuja nem véletlenül lett a művészek városa. Szentendreiként már gyermekkoromban volt szerencsém megismerkedni apám barátaival, akik festőművészek és grafikusok voltak és láthattam őket a műhelyükben vagy Szentendrén festeni: Barcsay Jenő, Nyenyő bácsit, Czóbel Bélát és feleségét Modok Máriát, Pirk Jánost, Onódi Béla bácsit, Szánthó Imrét, és Szamosi Soós Vilmost, magyar szobrász- és éremművészt. (Kiss Maotun István bevezetőjéből)

Szentendre kalandos múltú város a Duna mentén. Megőrizte emberi arcát: itt, ha egy hete laksz, vagy háromszáz éve élnek itt őseid, a város akkor is vonz és magával ragad. Régóta lakják emberek: voltak idők, amikor bővelkedett a gazdagságban, és voltak, amikor a szegénység nyomorította az itt élőket. De a történelem viszontagságai közt is őriztek valamit – egy különös titkot, amely szavakkal nem mondható el. Csak az láthatja, akit egyformán vonzanak a színek és a mesék.

Az elmúlt századokban itt a természet és az ember titkos szövetségre lépett. Ezért maradt Szentendre mindmáig vonzó és csábító. A bizánci bíbor sötét pompájától a nyári ég azúrjáig színek és kultúrák kavarogtak, ötvöződtek eggyé. Erről mesélnek a fák, a bogarak, a kóbor macskák és a régvolt emberek árnyai – s talán ezért értették sokáig leginkább a festők. Mert amikor egy csendes őszi délutánon a halványlila Szent László- és Bölcső- hegy ölelésében a lenyugvó nap fénye lágyan megérinti a házakat, és Szentendre tornyai finom rajzolatukkal elénk tárják magukat, olyan ez, mint a szerelmes asszony teste egy bódult éjszaka után. A látvány olyan, mint a festő palettáján az okker tört színe, amelyet egy cseppnyi piros éltet, hogy feléledjen és lüktetni kezdjen, amikor az őszi ég kékjével kontrasztba lép. És ahogy mindezt a Duna kavargó vízcsigái és sodrásainak borzas csíkjai visszatükrözik, olyan, mintha egy óriás írása lenne – üzenet, amelyet nekünk hagyott. (Benkovits György utószavából)