Szilvási Csaba 1943-ban Nagyszőlősön született, Nyíregyházán érettségizett, majd Debrecenben magyar–orosz szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. Bölcsészdoktori fokozatot is szerzett. 1966–1973-ig a tatabányai Péch Antal Bányaipari Aknászképző Technikumban tanított. Ezután visszatért szülőföldjére, 1991-ben tért vissza Tatabányára, ismét a Péch Antal Szakközépiskolába. Nyugdíjazása után egy évig az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékén is tanított oktatásmódszertant.

Szilvási Csaba 2018-ban Tivadarban (kép: Balázs Géza)

Irodalmi tevékenysége a Ludas Matyiban megjelenő humoros versikékkel kezdődött. A hetvenes-nyolcvanas években versei, novellái a Népszabadságban, az Ország Világban, a Képes Újságban, az Ifjúsági Magazinban és a Magyar Ifjúságban jelentek meg. Emellett a Kelet-Magyarországban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében és a Pedagógiai Műhelyben is sokat publikált és természetesen a megyei sajtóban is. Többször nyert regionális és országos irodalmi, illetve nyelvészeti jellegű pályázatokon. Kitüntetései: Tatabánya Kultúrájáért díj (2002), Magyar Köztársasági Érdemkereszt (2005).

Barátai írják: „Tanítványai rajongással emlegették: Szicsa órái felejthetetlenek voltak, akár magyar irodalmat, akár orosz vagy német nyelvet tanított. Szenvedélye, lelkiismeretessége és tiszta embersége generációkat inspirált. Tudományos és nyelvészeti munkássága is jelentős: számtalan kötetet jelentetett meg, anyanyelvi pályázatokat nyert, és mindig nagy szeretettel ajándékozta tiszteletpéldányait. Barátai és kollégái ma is őrzik személyes emlékeiket: a találkozásokat, hosszú beszélgetéseket, vagy akár azt a pillanatot, amikor egy nagy túrája alkalmával órákig beszélgettek anélkül, hogy észrevették volna az idő múlását. Dr. Szilvási Csaba hatalmas lélek volt, kifogyhatatlan energiával. Tatabánya és az iskola közössége köszöni mindazt, amit az évtizedek során tett értük. Távozása fájdalmas veszteség, ugyanakkor apró vigasz, hogy talán újra együtt lehet szeretett kislányával. Nyugodjon békében.”

„A tablón a tatabányai Péch Antal Bányaipari Aknászképző Technikum 1975-ben végzett diákjai és az őket tanító tanárok láthatók. A fiúknak az 1971–72-es és 72–73-as tanévben osztályfőnöke, magyar- és orosztanára voltam. Pontosabban osztályfőnöke és magyartanára csak a társaság egyik felének, mert az időközben összevont két osztály másik felének csak oroszt tanítottam. Aki látott már aknászképzős ballagást, azt tudja, milyen nagy élmény a sötétedés után szentjánosbogárfényű bányászlámpákat vivő, a járdán, hosszú sorban álló nagy tömeg előtt kígyózó menetben szalamanderező egyenruhás diákcsapat látványa.” (Szilvási Csaba)

***

Bejegyzések a közösségi médiában

(2025. november 25.)

Drága Csaba! Mi jár a fejemben? Nem tudom, kavarognak a gondolatok: szombaton még beszéltünk, örültél a szülinapi videó-köszöntésnek. Akkor még nem sejtettem semmit. Mit sem tudtam a benned zajló harcról. Mi csak 10 éve ismerjük egymást, de ha imádott Szatmárodba visszatértél, mindig bejöttél a Szamosba. Áradoztál a környékről, ízekről, barátokról, emlékekről, családról, szerelemről. Szerelem: Emlékszem, mikor a szülői házatok megvásárlása után elbontottuk a cserépkályhát a „tiszta szobában” és a kéményben Erikámmal megtaláltuk édesapád anyukádnak írt katonaleveleit. Nem tudtunk nem beleolvasni. Záporoztak a könnyeink, annyi szeretet, romantika és történelem volt a megsárgult lapokon. Mai napig pityergek, ha arra a levélre gondolok, amiben arról írt édesapád, hogy mennyire unatkozik a budapesti kaszárnyában, volt moziban, a Halálos Tavaszt nézték meg Karády Katalinnal, forrong Európa, de bízik benne, hogy nem kell harcolnia és hamarosan magához ölelheti újra édesanyádat. A levél dátuma: 1939. augusztus 31 volt, másnap kitört a háború. Azt hittem ennél meghatóbb szerelmi történetet már nem hallok a családodról, de te tettél az ellenkezőjéről. Haragszom, mert könnyezik most minden barát, családtag, egykori diákod. De nem tudok haragudni azért, mert nem akartad magára hagyni azt az embert, aki veled volt és örömet adott neked az elmúlt évtizedben. Köszönöm, hogy ismerhettelek. Nyugodjatok békében!

(2025. november 26.)

Ma kaptam a rossz hírt. Elment az utolsó nagy szatmári irodalmár is, Csaba Szilvási. Nagyon fog hiányozni a sajátos humora, szellemessége, sziporkázó rímei, és az a műveltség, amit ma már lámpással se lehet fellelni az irodalmat tanítókban.  Adja az Isten, hogy megtaláld odaát, amit itt nem sikerült barátom.

(2025. november 28.)

Egyszer azt mondtad, irigyled bátorságáért a hajóst.

Csak úgy nekivág az ismeretlennek. Elindulni csak úgy a messzeségbe. Hát most ti indultatok el. És TE voltál a legbátrabb. Maradok örök tisztelettel!

(2025. november 26.)

Együtt az úton 💜🤍🖤

In memoriam: Marianna és Csaba

Ha elmész, megyek majd utánad. Ezt ígérte gondolatban, de a fehér szobában még bohóckodott a beteg mellett, és ígérgette, hogy meggyógyul.

Két hónap alatt esett szét az életük. Szeptember végén még kocsma kvízen, meg színházban voltak, de csak nem múlt az a fránya influenza, a köhögés. Az orvos rákot diagnosztizált. Azt mondta, kemóval még 10 évig is élhet, nélküle 2 hónap.  Naná, hogy az ő Mariannája élni akart. Jövőre Spanyolországba mentek volna a csajokkal. Elkezdődtek a vizsgálatok, múltak a napok, vártak a leletekre. Egyre csak vártak. Az imádott nő pedig lassan, de biztosan távolodni kezdett, napról napra jobban fájt az élet. Vártak. Annyira eleven, okos és vicces nő volt, olyan nagyon szerette őt. Vártak. Otthonról kórházba került a szerelme. Már nem kemót, inkább sugarat ígértek, nincs áttét, azt mondták, célzott terápia kell, azonnal. Lehajtott fejű orvosok menekültek a tekintete elől. Vártak. Semmi se történt. És a két hónap letelt. A felesége lassan útra készülődött. Kilenc évet kaptak ők ketten.

Ha elmész, megyek én is, már ezzel a mondattal feküdt és kelt, rettegve indult a kórházba minden nap, hogy mókázzon Mariannának. Nem jött a kemó, nem kapott sugarat se, csak a fájdalom lett egyre nagyobb. Elviselhetetlen volt látni a szenvedését, ahogy eltűnik, elfogy. Ő már a befejezést várta. Fogta a kezét, amíg csak engedték, rendületlenül vigyázta. És tudta, ha itt hagyja, azonnal utána indul, mert elég volt itt. Hogy mindörökké együtt legyenek. Ha elmész, megyek majd utánad. Megyek utánad. Elindultam.

🥀🥀

És mi itt maradtunk hirtelen nélkülük. Nehéz elfogadni.

„Gyászba borult Tatabánya: elhunyt a legendás tanár

Az egykori tanár generációkra hatott, tátongó űrt hagyott maga után a Péch Antal Technikumban. Gyászol Tatabánya, miután elhunyt dr. Szilvási Csaba, a város egyik legmeghatározóbb pedagógusa. Gyászol Tatabánya, a város közössége ugyanis ismét egy pótolhatatlan embert veszített el. Elhunyt ugyanis Dr. Szilvási Csaba, akinek neve és munkássága évtizedeken át összefonódott a TSZC Bánki Donát – Péch Antal Technikum életével, ahol tanárként és közösségi emberként is példát mutatott. Munkásságáról mi is többször beszámoltunk korábban. 2018-ban például az akkor újonnan megjelent könyve, az „Akin az Úr saját dallamait játssza” című verseskötete kapcsán beszélgettünk vele.

Távozása mély űrt hagy maga után a város oktatási és kulturális életében.

A hírt a BÁNKI – PÉCH Tatabánya: TSZC Bánki Donát – Péch Antal Technikum osztotta meg hivatalos Facebook-oldalán. Mint írták, pályája már a hatvanas évek végén összefonódott az iskolával, amikor a régi nagy tanárgeneráció tagjaként – Détár László, Drahos Róbert, Rajki Antal, Lossos Miklós, Fodor István társaságában – tanította a bányászati technikum diákjait.

1973-ban édesapja halála után családjával Fehérgyarmatra költözött, hogy édesanyját támogassa, és ott folytassa a tanítást. Pár év elteltével azonban Perger István és Bársony László igazgatók visszacsábították Tatabányára – visszatérésének története mára szinte legendává vált. Felidézte, hogyan izgult, vajon várja-e valaki az állomáson, majd megrendítő élményként írta le, amikor húsz bányász egyenruhás diák sorfalat állt számára, előttük pedig egy tanítvány – Pénzelik Sándor – seprűvel tisztította az utat.

Bár számos díjjal – köztük a „Kiváló Nevelőmunkáért” elismeréssel, a „Tatabánya Kultúrájáért” díjjal, a Fehérgyarmat Város Pro Urbe kitüntetéssel és a Magyar Köztársasági Bronz Érdemkereszttel – jutalmazták, ő maga mindig szerényen fogadta a méltatásokat.

Visszatérésétől nyugdíjazásáig maradt a Péch Antal Technikum kötelékében. Kollégái szerint mindenkihez volt egy jó szava, mosolya vagy humora, és különösen tisztelte egykori igazgatóját, Perger István „Pista bácsit”, akire apai szeretettel tekintett. Egyedi versei, humoros rímei, amelyeket ünnepségeken vagy búcsúztatásokon olvasott fel, ma is élénken élnek a közösség emlékezetében.” (https://www.kemma.hu/helyi-kozelet/2025/11/gyaszol-tatabanya-elhunyt-dr-szilvasi-csaba, 2025. november 26.)

***

Szilvási Csaba legutóbbi írása a Nyelvünk és Kultúránk 2025. évfolyamában jelent meg: https://mnyknt.hu/nyelvunk-es-kulturank-2025/